Liszt e kései sorozatával egy magyar panteont akart állítani az általa nagyra tartott magyaroknak. Sajátságos módon - de talán nem véletlenül! - mindegyik tragikus zene, sirató vagy gyászos hangú emlékezés azokra a művészekre és politikusokra, akikhez Lisztet személyes kapcsolat is fűzte. Egy levelében hű portrékat emleget a zeneszerző; hogy mit értett rajta, a mai hallgató számára nem egészen világos, ugyanis a darabok többsége meglehetősen hasonlít (persze a bajusz és a szakáll kötelező férfidivat volt a magyarok körében akkoriban...). A hasonlóságot, a ciklus összefüggésének zálogát Liszt valamennyi mű elején mottóként hangsúlyozza egy fanfár jellegű, lefelé irányuló, kvart, illetve kvint hangközt bejáró motívummal. Közös e művekben a magyar stílusréteg: esszenciája Liszt korábbi magyaros stílusának, melynek reprezentatív és leginkább ismert példái a magyar rapszódiák. Ám míg azokban konkrét népi vagy népies dallamok sokaságát dolgozza fel Liszt, a Történelmi Arcképekben átvett anyag alig található, a magyaros fordulatok zenei építőkövekként épülnek bele a kompozícióba. A lényeg a hangrendszerben és a ritmikában rejlik, előbbi különös színezetű harmóniákat, utóbbi páros ütemű induló, illetve tánclejtésű témák sorát hívja életre.
A 6. darab Petőfi Sándor korábbi kompozíció, eredeti formájában melodráma volt Jókai: A holt költő szerelme című költeményéhez, amelyet 1874-ben Laborfalvi Róza mutatott be. 1877-benPetőficímen már önálló zongoradarab volt.
.jpg)
