Beszerzésre ajánlom...

A Beszerzésre ajánlom téma hozzászólásai közé az Önnek, gyűjteményünkből hiányzó dokumentumok ajánlásait várjuk.

(A regisztrált látogatók véleménye azonnal megjelenik, az azonosítatlanoké  csak ellenőrzés után!)

 

Beszerzésre ajánlom

Tisztelt kollégák!

Beszerzésre ajánlom Tari Annamária: Z generáció c. könyvét. (Tericum Kiadó, 2011)
316 oldal
ISBN: 9789639633926

A tévéből is jól ismert pszichológusnő új könyve (az „Y generáció”után) a mai kamaszokról szól, életvitelükről az Információs Korban.

Köszönettel
Ormai Zoltán

F. Herbert: Heisenberg szeme

Heisenberg szeme Szerző: Frank Herbert Szukits Kiadó www.szukits.hu szukits.info@gmail.com Joggal mondhatta Weiner Heisenberg rövid harvardi tartózkodása után, hogy komoly ember nem tartózkodhat három hétnél tovább egy campuson, ahol a legjobb bor is csak másodosztályú.(Timur Link). S már csak az a kétely marad megoldhatatlan, hogy Schrödinger macskája a ládához, vagy a koszthoz hű. A kötet utolsó oldalán már azt is elképzelhetjük, hogy milyen érzés denevérnek lenni. Miután túljutottunk az evolúció feltételezett kauzalitásán (Bunge: Az okság) vélhető fakticitássá válik, hogy a gondolati kleptománia örömet lop az életünkbe, s ennek Frank Herbert az egyik legkiválóbb spirituális mestere. Az író virtuóz módon lavírozik a különböző létformák közt, hol ütköztetve, hol a közös nevezőt keresve, egy lélegzetelállítóan izgalmas krimiben, ahol az álnok válnok dönti el a szénláncú jövőt. A kötet kapcsán fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a könyv fundamentumaiban rázza meg a lét és az evolúció eddig háborítatlan összefüggését, egy olyan összefüggésrendszerben mondhatni kozmobiológiában, ahol a szociáldarwinizmust évismétlésre köteleznék Az is mesteri, ahogy a szerző a különböző létformákhoz más és más grammatikai eszközökkel közöl és érzékeltet. A narratíva dinamizmusa mint egy vadiúj Bugattié, s már lobognak is a partjelző színes zászlók. Werner Heisenberg alapvetésében még nyelvtanilag elkülönül rész és egész, a kötetben azonban, ha hihető Heisenberg eredeti állítása, miszerint mindenik elemi szám mögött platóni idea áll, a nyájas olvasó cafatokra rágja körmét az utolsó oldalig. Kerekes Roadmovie Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com Herbert főleg olyan folyamatokat vizsgál, amikor egy váratlan esemény és erő folytán az addig fennálló viszonyok megváltoznak, és ez milyen hatással van a társadalom egészére.(Hackett) Hiánypótló jelleggel először jelenik meg magyar nyelven Frank Herbert Heisenberg szeme című regénye. A történet először 1966 júniusa és augusztusa közt jelent meg több részletben, az amerikai Galaxy magazinban. A cím Heisenberg határozatlansági relációjára utal, ami a kvantummechanika egyik alapelve. Ez az összefüggés azt állítja, hogy nem tudjuk egy részecske bizonyos megfigyelhető változóit egyszerre tetszőleges pontossággal megmérni azonos pillanatban, még elvileg sem. Ezt az elvet bontja ki könyvében Herbert molekuláris szinten, egy születendő gyermek génállományának kialakulásával kapcsolatban, és a történet hátterét adó furcsa társadalom viszonylatában is.(fantasyfan) Frank Herbert: Heisenberg szeme A kiadó: A távoli jövőben az emberiség merev kasztrendszerben él. A Földet eonok óta a halhatatlan optimberek irányítják. Hatalmuk korlátlan és megkérdőjelezhetetlen. Génsebészeti úton manipulált és a múlt felől tudatlanságban tartott közemberek végtelen milliói szolgálják őket. Az utódnemzésre csak a kiváltságos kevesek kapnak engedélyt, de még ők is csak elvétve produkálnak életképes utódot. A génmódosítások eredményeként az emberek akár évszázadokig is élhetnek, ha a megfelelő enzimtartalmú szerekkel kezelik őket. Az optimberek azonban csak a leghűségesebb és leghasznosabb szolgáiknak biztosítják a hosszú élet kegyét. Dr. Vyaslav Pottert, a Központ génsebész specialistáját egy napon különleges esethez hívják. A metszésre váró embrió rendelkezik mindazzal a potenciállal, ami lehetővé tenné, hogy optimber váljon belőle. Ám egy ismeretlen külső erő hatására a génsebészeti beavatkozás eredménye egy olyan magzat lesz, melynek, ha felnő, nem lesz szüksége enzimbevitelre a hosszú élethez, ráadásul képes lesz egészséges, élő gyermekek nemzésére. Potter tudja, hogy az életével játszik, mégis képtelen rá, hogy elpusztítsa a embriót, mely veszélybe sodorhatja az optimberek uralmát…

Az uralkodó

Kedves Könyvtár!

Beszerzésre ajánlanám "Sansom, C. J.: Az uralkodó"" című művét, mely az író méltán népszerű történelmi krimi sorozatának harmadik kötete.
A könyvtárban már olvasható az első két rész (Kard által,Sötét tűz), és nem régen megvásárolták a negyedi kötetet, az "Apokalipszis" -t is.
Kérem, szerezzék be ezt a részt is, hogy ne legyen "lukas" a sorozat.

Köszönettel
Priscin

Az uralkodó c. könyv beszerzése

 Tisztelt Olvasónk!

Természetesen indokoltnak találtuk kérését, hogy a sorozatot kiegészítsük, ezért intézkedtünk a hiányzó rész beszerzésével kapcsolatban.

Üdvözlettel:

Takáts Béla

A tanú

BECSÜLET JELVÉNYE 4. KÖNYV A tanú W.E. Griffin Gold Book Kiadó Debrecenf „Az álló fasznak nincs lelkiismerete” mondja a helyettes főügyész, aki „egy kígyót is megkefélne, ha fogást találna rajta” Griffin a rendőri korrupcióról „A komoly műtétre készülő orvos lenéz a betegre és így szól: „Én nem aggódnék emiatt”, mire a beteg felnéz, és azt feleli:” Én sem aggódnék, ha nem itt feküdnék.” Griffin megújult. Figyelme a belpolitikára, s nem a hadseregre irányul, hanem a belbiztonsági karhatalmi szervekre (rendőrség, autópályafelügyelet.) Munkája hihetetlen tárgyismeretről tesz tanúbizonyságot. Bizonyára már tananyag a moszkvai hírszerzésnél. Van benne bőven minden (sokkoló, kikapós ügyészfeleség, két halott, ármány és intrika, hihetetlen bürokrácia és valóságismeret. Ráadásul az író fejlődik, az USA ARMY kritikátlan dicsérete után átváltott egy jóval realistább üzemmódra és kiderült, hogy még humora is van- Kerekes Tamás „Mindenek mellett, ahogy a hóhér mondta az elítéltnek, miközben felvezette a bitófa lépcsőjén, próbáljon meg nem aggódni emiatt.” William Edmund Butterworth Griffin amerikai fegyveres testületekben játszódó többkötetes munkájának legújabb, sorrendben negyedik darabja ezúttal is a hetvenes évekbeli Philadelphiában játszódik. A sodró lendületű detektívregényben ismét visszatér az előző kötet, Az áldozat (201021240) maffiaügyekbe kevert főszereplője, Matthew M. Payne rendőr, aki jelenleg Cohen rendőrfőnök adminisztratív asszisztense. A történet szerint egy, a Goldblatt and Sons Bútor- és Lakberendezési Áruházban történt rablás gyilkosságba torkollik, a gyilkosokról pedig azt állítják, hogy terroristák (az ún. Iszlám Felszabadítási Hadsereg tagjai), az egyetlen együttműködésre hajlandó tanú azonban az életéért retteg. A helyzet természetesen nem lehet ilyen egyszerű, s Matt Payne tisztában van hivatása veszélyeivel - ám azt ő sem hitte volna, hogy egyszer még neki lesz szüksége védelemre... Az izgalmas bűnügyi regények, s természetesen W. E. B. Griffin rajongóinak ajánlott kötet a gyilkosokról azt állították, hogy terroristák, és az egyetlen együttműködésre hajlandó tanú az életéért rettegett. Matt Payne rendőr tisztában volt hivatása veszélyeivel – ám azt sohasem hitte volna, hogy egyszer még neki lesz szüksége védelemre... W. E. B. Griffin A BECSÜLET JELVÉNYE sorozatban ugyanolyan hitelesen és magával ragadóan mutatja be a rendőrség életét, mint a világszerte nagy sikert aratott A HÁBORÚI KATONÁI és a TENGERÉSZGYALOGOSOK című sorozatokban a fegyveres erőkét. A SZERZŐ W. E. B. Griffin, többek között A háború katonái és A kémek háborúja című regényfolyamok szerzője, valaha maga is katona volt, az USA Hadserege Szent György Páncélosszövetségének, valamint az USA Hadserege Szent András Katonai Repülési Szövetségének a tagja, továbbá az USA Különleges Hadműveleti Szervezete, a Külföldi Háborúk Veteránszövetsége (5660. Gaston Lee-i Szervezet), a Délkelet-pennsyl­vaniai, Dél-New Yersey-i és Delaware-i Rendőrfőnökök Szövetségének örökös tagja. Ezek mellett W. E. B. Griffin az USA Hadserege Otter & Caribou Szövetsége, az USA Különleges Hadműveleti Ereje és az USA Tengerészgyalogsága Haditudósító-szövetsége tiszteletbeli tagja Kerekes Tamás Kerekes Roadmovie Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Avarisz urai

Avarisz urai David Rohl Gold Book Kiadó Derecen A nyugati civilizáció legendás eredetének feltárása Az Avarisz urai az ókori Görögország legendás hőskorának világába repít minket: - Fény derül Egyiptom megszállói, a rejtélyes hükszoszok származására? - Kiderül, hogy egy görög szárazföldről származó pelaszg hercegnő azonos Egyiptom egyik legnagyobb királynéjával? - Bebizonyosodik, hogy a görög „sötétkor” csupán a helytelenül összeállított kronológia képzeletbeli szüleménye? - Agamemnón trójai háborúja megfelelő régészeti kontextusba kerül? - Homérosz Iliásza eposzhoz méltó történelmi keretet kap? - Ismét bebizonyosodik, hogy a trójai hős, Aeneas volt a római civilizáció alapítója? Az Avarisz urai egy utazás, aminek célja a nyugati világ legendás gyökereinek felkutatása. Történetünk egy kis sziklasírban veszi kezdetét a Jordán völgyében, Jerikó elhagyatott romjai között. Innen indul a Földközi-tenger vidékének ókori országait és régészeti lelőhelyeit átívelő eposzi felfedezőutunk. Mire Józsua Jerikójától eljutunk Romulus Rómájáig, feltárul a kereszténység előtti múltunk valódi krónikája és olyan rendkívüli történelmi kép áll össze, amilyenről a tudósok korábban nem is álmodtak. Úgy tűnik, az ókori Görögország és Róma irodalmát átható nyugati eposzok legendái valós történelmi alakok hőstettein és megtörtént eseményeken alapulnak. A bronzba öltözött harcosok hőskora valóban létezett, utolsó képviselőik Trója falainál harcoltak, miként Homérosz Iliászában áll. A középső bronzkor kezdetén – kétezer évvel azelőtt, hogy Julius Caesart a római szenátusban meggyilkolták – új nép bukkant fel a történelem színpadán, és csatlakozott Mezopotámia és Egyiptom nagy civilizációihoz. Ezek az indoeurópai nyelvet beszélő harcos törzsek harci kocsikon érkeztek az északi hegyekből és síkságokról. Belőlük lettek később a hettiták, Mitanni árja királyai, és az Indus védikus hősei, a későbbi görög, perzsa és római birodalmak alapítói. Hőseiknek és hősnőiknek se szeri, se száma. Argosz mitikus királya, Inakhosz; lánya, a gyönyörű Ió hercegnő, aki egy egyiptomi fáraó felesége lett. Danaosz, a hükszosz uralkodó, annak a mükénéi dinasztiának az alapítója, ami az Agamemnón baljós csillagzat alatt indított trójai háborúja idején érte el hatalmi csúcspontját. Kadmosz, aki elhozta nyugatra az írás tudományát; a krétai Minósz, Knosszosz felséges királya, a Labirintus építtetője; Mopszosz, a harcos és tudós, aki III. Ramszesz idején hatalmas görög, filiszteus és anatóliai sereg élén Levantéba masírozott és vakmerő kísérletet tett Egyiptom elfoglalására. Róluk és számos társukról ma már legendák szólnak, az Avarisz urai oldalain azonban kiderül, hogy ezek a hősök ősi múltunk hús-vér történelmi alakjai voltak. A SZERZŐ David Rohl három sikerkönyv szerzője: Fáraók és királyok: A Biblia – a mítosztól a történelemig, Legendás civilizációk és Az elveszett testamentum: Az Éden kertjétől a fogságig – A Biblia népének ötezer éves történelme. Ezt a három kötetet kilenc különböző nyelvre fordították le. Az ő nevéhez kötődik a Fáraók és királyok című nemzetközileg elismert televíziós sorozat, valamint az Éden nyomában című dokumentumfilm. Jelenleg az utolsó simításokat végzi egy újabb régészéti sorozaton, ami Az egyiptomi teremtéstörténet címet viseli, és az egyiptomi civilizáció gyökereit kutatja. David a Keleti-sivatag terepfelmérését végző kutatócsoport igazgatója, amely az egyiptomi sivatagi sziklarajzok dokumentálását végzi a Nílus-völgy és a Vörös-tenger közötti területen. Ő a fő szervezője az Egyesült Királyságban és Egyiptomban megrendezett „Legenda-konferenciáknak”, és a világon mindenfelé tart előadásokat. David emellett kitűnő zenész, zeneszerző és zenei producer, a közelmúltban több televíziós dokumentumfilm-sorozathoz írt zenét. Az új kronológia elméletét parázs viták kísérik mind a nyomtatott sajtóban, mind pedig a világhálón. David Rohl történelmi kutatásaival és zenei pályafutásával jelenleg több mint százezer internetes honlap foglalkozik. Aki az ásót fogta: Jánosi Péter • 1981-1988: egyiptológiai, történelmi és őstörténeti tanulmányok a Bécsi Egyetemen • 1986: tanulmányok a berlini egyiptológiai intézetben • 1987: tanulmányok a heidelbergi egyiptológiai intézetben • 1988: az egyiptológia tudományának Ph.D. fokozata a Bécsi Egyetemen • 1988-1989: az Osztrák Tudományos Akadémia kutatási asszisztense • 1989-2001: a Bécsi Egyetem egyiptológiai intézetének tudományos munkatársa • 2001: habilitáció a Bécsi Egyetemen • 2006-2007: J. Clawson Mills munkatársa a Metropolitan Museum of Art egyiptomi művészet részlegében, New Yorkban[2] Aki meg lapátolt: David M. Rohl (Manchester, 1950. szeptember 12.) brit egyiptológus, az Institute for the Study of Interdisciplinary Sciences (ISIS) volt igazgatója. Az 1980-as évek elejétől az ókori Egyiptom és Izrael kronológiai viszonyainak újragondolásával, új periodizáció és időrend felállításával foglalkozik. Jelenleg a spanyolországi Marina Alta városában él és dolgozik. Élete és munkássága] Nyilvános szereplését 1968-ban egy rockzenekarban kezdte, amelynek Sign of Life volt a neve, később pedig Ankh. 1970-ben elvégezte az Institute of Incorporated Photographers fotográfusi szakát, majd új rockzenekart alapított, a Mandalaband nevűt, ami 1975-ben és 1978-ban két albumot is megjelentetett. 1974-től hangmérnökként dogozott. Az ISIS 1985-ös alapításakor annak első igazgatója lett, a következő évtől a Journal of the Ancient Chronology Forum szerkesztője. 1988 és 1990 között szerezte meg egyiptológusi diplomáját a londoni University College-ben. Disszertációjának témája az egyiptomi Harmadik Átmeneti Kor kronológiájának felülvizsgálatáról szólt. Elnöke lett a Sussex Egyiptológiai Társaságnak (SES), és szerkesztője az Eastern Desert Survey Riportnak. 1990-től az egyiptomi keleti sivatag régészeti felmérésének vezetője. 1995-ben jelent meg a Fáraók és királyok című könyve, amely egy csapásra ismertté tette a nevét régészkörökben is, és a szélesebb érdeklődők körében is. Ebben a könyvében a Közel-Kelet új kronológiai rendszerét javasolja bőséges indoklással. Az egyiptológusok körében nem elfogadott az álláspontja, bár új szemléletmódja már most érezhető lassú változásokat hozott az egyiptológia tudományába. Ezek közé tartozik, hogy ma már kevesen gondolják komolyan a bibliai Sisák király és az egyiptomi I. Sesonk azonosítását. Már korábban is biztosak voltak az egyiptológusok abban, hogy az egyiptomi harmadik átmeneti kor néven nevezett korszak egyes uralkodóházai egyidőben trónoltak, de annak mértéke erősen vitatott. Rohl sokkal nagyobb átfedést tesz fel, mint azt korábban gondolták. Bibliográfia ] • Fáraók és királyok: A Biblia - mítosz és valóság (1995) • Legend: The Genesis of Civilization (1998) • The Lost Testament: From Eden to Exile - The Five-Thousand-Year history of the People of the Bible (2003) • The Lords of Avaris: Uncovering the Legendary Origins of Western Civilization (2007) • Aki meg mindezt öszveszette, teremtette, búráját neki Kerekes Tamás

Drábik János: A sötét újkor

Drábik János: A sötét újkor Gold Book Kiadó Debrecen Magyarországon 2009 – ben – a pénzügyi világválság kellős közepén – a magyar bankrendszer nyeresége a duplája volt a nyugati országokban realizált profitnak. - Miért nem engedik meg az államnak, mint tulajdonosnak, hogy beleszóljon a pénzrendszer irányításába, ha a bankrendszer már a válság alatt tőle várta a segítséget? Kiderült, hogy Kínában, ahol az állam irányítja a központi bankot, a legnehezebb időszakban is meg tudták tartani az egyensúlyt: nincs infláció, és 10% – kal növekszik a gazdaság. A felmerülő problémák kezelhetőnek bizonyultak. A szerző további gondolatai: http://www.youtube.com/watch?v=r4TYv9TPD8I Az Európai Unió a pénzuralmi világelit saját intézménye. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az Európai Unió fölösleges intézmény. Európa népeinek nincs szükségük egy elbürokratizálódott, költséges birodalmi struktúrára. Az unióból származó előnyöket – a termelés, az áruk, az információ és eszmék szabad áramlása, a határok fellazítása – birodalmi vízfej nélkül, a nemzetállamok közötti két- vagy többoldalú együttműködéssel is hatékonyan megvalósíthatják, elérhetik. Az EU – ra nem Európa népeinek, hanem a világuralmi elitnek van szüksége. Az államok feletti hatalmat gyakorló transznacionális pénzkartell akar mindenáron szabadulni a nemzetállamoktól, mert azok a szuverenitás – igényüknél fogva bármikor kiléphetnek a pénzuralmi világrendből. Az államadósság és az adósságszolgálat megfojtotta az országot. Itt az egyszerű példa! Az 1970–89 között felvett 10 milliárd dollárból ténylegesen csak 1 milliárd jött be az országba, ezt az MNB Műhelytanulmányokban lehet olvasni. 1989-ig kifizettünk az 1 milliárd dollár bevonásért 11 milliárd kamatot. Az adósságunk mára 270 milliárd dollárra növekedett. Ebből 107 milliárd dollár kamatot már kifizettünk. Az ország 27-szeresen fizette vissza a felvett hiteleket, és ha követjük az eddigi gyakorlatot, akkor 120 – szorosan kellene visszafizetni, ami lehetetlen. Ez egyenlő a magyar nemzetgazdaság, a magyar nemzet felszámolásával. Nem lehet ezer évig viselni az adósságszolgálat terheit, törleszteni és vég nélkül fizetni a kamatokat. - Kinek állhat érdekében ez a képtelenség? - Az EU - ra nem Európa népeinek, hanem a világuralmi elitnek van szüksége. Az államok feletti hatalmat gyakorló transznacionális pénzkartell akar mindenáron szabadulni a nemzetállamoktól, mert azok a szuverenitás - igényüknél fogva bármikor kiléphetnek a pénzuralmi világrendből. - Az EU költsége Magyarország számára az EU-ba való belépésig 8882 Mrd forintba került. Azóta 4500 Mrd forint évente a tagság. Ennek kb. az 1/4-e ami visszahívható támogatások formájában. - Ha bejön Magyarországra 1M euró, kurrens árfolyamon kiad az MNB 275 M forintot. De ha kimegy, akkor kivon a forgalomból. Vagyis a pénzkibocsátás az MNB-nél van, az pedig a Nyugat-európai és amerikai pénzrendszernek adta ezt át. - - - 2008-ban magyar nemzeti össztermék 43-szorosának megfelelő mennyiségű tőke áramlott be számvitelen kívül, spekuláns módszerekkel, hogy megszívja magát kamattal és kimenjen. Viszont ennek olyan nagy volt a kamata - aminek a magyar munka volt a fedezete, az a pénz, amiből a magyar népnek kellene élnie, de ezt leszívták-, hogy fel kellett venni 25 Mrd dollárt és a tömegtájékoztatás és az összes hivatalosság hazudta azt, hogy erre azért van szükség, hogy ne dőljön össze a magyar pénzrendszer. A kamat felrobbantja a pénzrendszert. - - - 1990-ben 140 Mrd dollárra becsülték a nemzeti vagyont, 22 milliárd dollár adósság volt már meg. MNB 2. számú műhelytanulmányok 58. oldala: Magyarország1973-89 között felvett úgy dollárt, hogy bejött az országba 1 Mrd dollár a 16 év alatt ( a többi kint maradt adósság szolgálatra), erre kifizettünk 11 Mrd kamatot, eladtunk a nemzeti vagyon több, mint 90%-át és maradt még ez a 22Mrd adósság., abből az 1Mrd-ból ami szinte egyáltalán be sem jött. - - - Ez a legfontosabb kérdés, az összes többi mellékes. Ez a legfontosabb és az első kérdés. Ez a nemzeti vagyon visszaszerzésének első feltétele: a pénzrendszer feletti szuverenitás helyreállítása. Mint a lengyelek, ezt vissza kellene utasítani - - - A világon három államnak van a világon joga államilag pénzt nyomni - USA, UK, Kína. Az Amero helyett SDR dollár (special drawing rights) lesz, az IMF-nek máris joga van 500 Mrd SDR-t nyomni. - - - Kínának az USA 2000 Mrd dollárral tartozik, de ezt előállítani nincs termelő iparága, csak a csúcstechnológia és a hadiipar. A dollártól 2018-ban akarnak a terv szerint elbúcsúzni. Szaúd-Arábia, Irán, Oroszország, India, Kína arra szövetkeznek, hogy a saját kereskedelmükben a dollárról áttérnek az euróra, Kína Iránból szerzi olaját. - - - - - Magyarországon a tartalékráta 2%. = 2M ha van a bankban, 200M-t kikölcsönözhet kamatra, 98M-t levegőből állít ki, fedezete a jelzálog. Ha nem törleszti, megszerzi, levegőből szerzett pénzért. A kamatot viszont nem bocsátja ki, az a forgalomban lévő pénzmennyiségből jön, az csökken. Azt pótolni kell, különben szükségszerű a csőd. Elképesztő pénzhiány, pénzszükséglet, pénz iránti kereslet jön létre. Emiatt kérni fogják a kölcsönt a termelőgazdaság további létezéséhez, működtetéséhez. Spirál, amiben a hiány részhalmaza utoléri a teljes forgalomban lévő pénz főhalmazát. - - - Az euró be van vezetve, a forint nincs kivezetve = mindent lehet euróért kapni. forint nincs kivezetve = eurónak nevezett euró, 1-2% kamat. forintnak nevezett euró: 10-12%kamat. Idejön a pénz, megszívja magát kamattal és megy ki. - - - - - Hogy mennyi pénz van Magyarországon, azt külföldön döntik el: - - The City of London (aminek saját törvényhozása, rendőrsége van.) - - hitelminősítők és pénzügyi struktúrák, - - Basel Bank of International Settlement - - FED - - Világbank (IBRD) - - IMF (a végrehajtó). - - =====Mi lenne a magyar munkaprogram? - A magyar népnek vissza kell szerezni a hatalmat a pénzrendszer felett, Vagy alternatív pénz, a monetáris és fiskális jogok felett és munkával fedezett kell legyen a magyar pénz, és be kell tiltani a jogi személy dzsungeleket (jogi személyek tulajdonolják egymást piramis rendszerben) és átalakítani a jogi személyek létezését. A természetes személy elsőbbségéhez kell visszatérni, akkor lehet erkölcsről, etikáról beszélni. - Ami termelőgazdasági részben a tőke nem lát lehetőséget, azt megöli. - - Kerekes Tamás

A. C. Clarke:Mélység

Arthur C. Clarke Mélység Metropolis Média Kiadó (sci-fi könyv) A jövő óceánjában tengeralattjárók terelnek bálnacsordákat, nagyüzemi planktonbegyűjtés folyik, egyszóval a mezőgazdaság rutinfeladatait végzik, csak merőben új környezetben. És ez a környezet egyáltalán nem mentes a veszélyektől. Walter Franklin űrhajós volt, de egy baleset miatt visszakényszerült a Földre. Új munkájának a tengerművelést választja, de az átállás nem megy zökkenőmentesen. A ranglétra legaljáról kell fölkapaszkodnia, s közben megismerkedni a tenger alatti világ csodáival és rejtélyeivel. Az SF Nagymesterének e műve ma, amikor éhezők millióinak nem jut élelem a Földön, időszerűbb, mint valaha. A regény mostani, legteljesebb kiadása tartalmazza a szerző előszavát, valamint az eredeti novellát is, amely a történet alapjául szolgált. ,,Arthur C. Clarke korunk egyik legnagyobb zsenije." - Ray Bradbury ,,Gyönyörű és izgalmas mű. Egyedülállóan kelti életre a jövő világát. Az egymást követő válsághelyzetek miatt egyszerűen letehetetlen." - Sunday Times ,,Az űrkorszak prófétája szól hozzánk." - New Yorker A magyar nyelvű, elérhető könyvismertetők: - ekultura - könyvmolyz a könyv trailere itt www.youtube.com/watch?v=oteG2ai4Bvw „Arthur C. Clarke valószínűleg azon kevés sf írók egyike, akikről még egy rövid bemutatás sem szükséges. Képzeljen ide mindenki két bekezdésnyi ömlengést a "nagy generáció", 'hard sci-fi", "tudományos", "fantasztikus képzelőerő", kulcskifejezésekkel, pontos évszámokkal, díjakkal, Srí Lanka, etcetera, etcetera. Clarke 2008-as halála után az új Galaktika könyvsorozatban elkezdtek feltűnni a szerző klasszikus művei, amelyek jelentős része ugyan hozzáférhető magyarul, de melyik sf rajongó tud ellenálllni egy egységes kiadású életműsorozatnak? A Mélység ebből a sorozatból a harmadik könyv, legalábbis ha a Clarke-Baxter Időodisszeia trilógiát nem számoljuk: sok szempontból tipikus Clarke-könyv, néhány ebből következő hibával és egy alapvetően jó, ámbár apróbb problémáktól nem mentes fordítással. Mint a címből és a borítóképből is kitűnik, a Mélység nem a világűr, hanem a mélytengerek lehetőségeiről, ember általi felfedezéséről szól. A téma - habár az ötvenes évek asztonautaláza mellett szokatlan is - nem új, hiszen az óceán sok szempontból a XX. század előtti korszak világűrje, és már a korai sf művekben (Verne) is teret kapott. Clarke számára sem ismeretlen a terep, hiszen a Mélység alapjául szolgáló novella mellett számos más írásában is visszatérő momentum a tenger. Az említett világűr-héttengerek párhuzam persze nem marad kihasználatlan, hiszen a regény főszereplője egy "bukott" űrhajós, aki új életre talál az ENSZ alatt működő szerevezetben, amely az emberiség éléskamrájaként szolgáló vizek felhasználását ellenőrzi. Vagyis a téma érdekes, a hasonló alapötletre épülő SeaQuest DSV sorozat anno nagy kedvencem volt, Clarke pedig rendelkezik néhány érdekes - és reális - ötlettel. Minden együtt lenne tehát egy klasszikus sf regényhez - viszont ez több ok miatt mégsem sikerül. Az első és legfontosabb ok a szerző írásmódszerében keresendő - a Clarke életművét ismerők számára nem újdonság, hogy az író rendszeresen újrahasznosította korábbi ötleteit, regényeinek jelentős része már létező novelláinak kibővítéséből, egybegyúrásából, átdolgozásából áll, ez a Mélység esetében is így van. ('A mélyben' című novelláról van szó, amely kötetben már korábban is elérhető volt magyarul, de a Mélység végén is olvasható. Érdemes a novellával és az előszóval kezdeni a kötetet, mivel ekkor jobban átlátjuk az alapötlet ívét, ahogy Clarke az eredeti szöveg ötleteit, konkrét szövegrészeit hasznosítja, bedolgozza.) Ez a munkamódszer azonban komoly veszélyekkel is jár, amelyeket sajnos a Mélység nem tudott elkerülni, így joggal sorolhatjuk be a könyvet Clarke gyengébb műveinek sorába. A Mélység ugyanis alig-alig nevezhető regénynek: a novellafüzérre emlékeztető szerkezetet az említett Walter Franklin ex-űrhajós élettörténete próbálná erősíteni, de kevés sikerrel. Hiába néhány átívelő szál, mint Franklin kapcsolata majd családja, a mentorként és barátként szolgáló Don, avagy a Moby Dick iránti tisztelgés, a titokzatos tengeri szörnyek utáni hajsza, ez egyszerűen kevés egy regény cselekményéhez. A karakterek és a regény világának háttere meglehetősen sablonosak, néhány fontosnak tűnő szál (Percy üldözése) teljesen rövidre van vágva, a főszereplő Franklin pedig csak sodortatja magát azzal a néhány eseménnyel, ami mégis feltűnik a regényben. Ami a tudományos-fantasztikus tudományos részét illeti, természetesen olvashatunk néhány érdekes lehetőségről, a bálnatartás technikai részletei tulajdonképpen akár reálisnak is mondhatóak. Viszont a regény egyetlen számottevő ötletet sem tud felmutatni, ami nem lenne meg a tízoldalas novellában: néhány részlet jobban ki van fejtve a "bálnavágás" hátterével kapcsolatban, át lett gondolva a terelés koncepciója, de egyébként ilyen téren semmi pluszt nem ad a regény kétszáz oldala. Komoly pozitívum viszont, hogy Clarke alaposabb teret szentel a regényben vázolt ötletek etikai, morális dimenziójának bemutatására: egy kötet végén feltűnő karakter a főszereplővel és az olvasóval is átértékelteti a bálnatartás rendszerét. Ugyan a buddhista vallási vezető körüli szál - ahogy a könyv világállamának egésze is - némileg naívnak és túlzottan optimistának tűnik, szerencsére nem fordul Avatar-szerű ökohippiségbe a könyv, a pro és kontra érvek is megjelennek. Nem mellékesen ezek az elemek igazán előremutatóak egy 1957-es regényben. A regény 1994-es magyar kiadásának szövege sajnos nincs velem, ezért a fordítás átdolgozását nem tudom értékelni. Összességében a magyar szöveg jó minőségű, a kétszázötven oldalon alig két-három elütés, illetve egy-két becsúszott szóismétlés és néhány nagyon angolos mondatszerkezet tűnt fel. Az egyik (bár inkább fordítástechnikai kérdés, mintsem nyilvánvaló hiba) apróbb problémám a regényben szereplő angol és magyar címek következetlen használata (pl. Férfiak a Földért cikksorozat, de az Earth Magazine hasábjain, míg a jól ismert Nature helyett Természet magazin), míg a másik, jóval gyakoribb, a mértékegységek használata. Habár nem tudom, hogy mennyire az eredeti angol szöveg vagy az első magyar fordítás öröksége, igen zavaró, hogy az információként gyakran feltűnő tengermélység hol lábban, hol ölben, hol yardban, hol pedig méterben van megadva, ráadásul egyes helyeken láthatóan a fordító/lektor is keveri ezeket (a 61. oldalon pl. százötven méterről merül a karakter háromszáz lábra). A szöveghűséghez való ragaszkodás pedig igen fura szituációt eredményez egy jelenetben, amikor a karakterek a Moby Dick egy részletét olvassák: Melville eredeti szövegében egy furlong hosszú tintahalra lel Ahab legénysége, a mértékegységet nem ismerő Walter pedig szótárban utánanéz a kifejezésnek, majd lehetetlennek tartja, hogy ekkora állat létezhessen. A probléma csak annyi, hogy a Mélységbe beillesztett Szász Jenő-féle szépirodalmi fordításban az ominózus furlong mint "száz és száz méter" szerepel magyarul, vagyis a Mélység olvasója egyszerűen nem érti, hogy is kerül a képbe ez a bizonyos furlong. Az olvasó megkapja az információt, hogy a Moby Dick egy részletében szó van egy száz és száz méteres állatról, majd a karakter valami érthetetlen okból megkérdezi, mi az a furlong, egy röpke szótárazás után ráébred, hogy itt egy százméteres állatról írnak - miközben Moby Dick magyar szövegében ez teljesen egyértelmű. A szerkesztés javára persze meg kell említeni, hogy egy lábjegyzetben közlik az olvasóval, a Moby Dick eredeti szövegében szerepel a szó. Ez az értelmezési segédlet azonban nem a legelegánsabb megoldása a kétségtelenül fogós fordítástechnikai helyzetnek, a jelenet továbbra is kurta-furcsa a magyar olvasónak. Összefoglalva, a Mélység új kiadása kisebb fordítási következetlenségektől nem mentes könyv, ez azonban a fenti néhány kiemelt példán kívül ritkán zavaró. Amivel probléma van, az maga az eredeti szöveg: Clarke más regényeivel ellentétben itt nagyon is érezhetőek a novella alapjaira felhúzott nagyobb terjedelmű munka gyengeségei. A klasszikus sci-fi vagy a tenger(alatt)i történetek rajongói ettől függetlenül begyűjthetik, viszont a Mélység nem csak Nemo kapitány pozíciójára nem jelent fenyegetést, de Clarke életművének sem kiemelkedő alkotása.” k-ter.blog.hu . A fanyalgó: Fel sem fogom, mi értelme volt kiadni egy ötvenéves ifjúsági regényt 2010-ben (de, tudom: Clarke neve elad a kötetből háromezer példányt). A szerző iránti tiszteletből kérek mindenkit: ne olvassa el! Skip és sf Összeállította: Kerekes Tamás

A. Clarke: A Mars titka

Arthur C. Clarke A Mars titka Metropolis Media Kiadó Leszáll egy idegen űrhajó. A földi fogadóbizottság szeme láttára háromlábú, háromfejű lények lépnek ki belőle. Felállítják a tolmácsgépet és megkezdik a párbeszédet. - Honnan jönnek? - Kétmillió fényév, Zoak. - Nálatok mindenkinek három lába van? - Talaj egyenetlen, biztos járás. - És mindenkinek három keze van? - Dinnye, fő étel. Kettő fog, egy kanalaz. - És mindenki három fejű? - Speciális idegi tagozódás. Bal fej, tudomány. Jobb fej, művészet. Középső fej, koordináció. - És nálatok mindenki ilyen kis furcsa fejfedőt hord? - Csak a zsidók. Nézze meg Arthur C. Clarke A Mars titka c. sci-fi könyvéhez készült trailert A kiadó Az emberiség túljutott az űr meghódításának első korszakán, a Föld körül keringő orbitális állomásokról továbblépett a Naprendszer szomszédos égitestjeire. Martin Gibson, a sikeres SF-író a Marsra utazik, hogy beszámoljon az ottani kolónia életéről. Megérkezve azonban egyre több furcsasággal szembesül. A telep vezetői, akik eredetileg a hírverés által minél több embernek akartak kedvet csinálni az áttelepüléshez, most titkolózni látszanak. Sem a bolygó, sem az ott élők nem egészen olyanok, amilyennek az író várta őket. Lehet, hogy a Mars korántsem annyira lakatlan, mint korábban hitték? És vajon miért nyilvánították hirtelenjében karanténná Phobos nevű holdját? Az SF világszerte legismertebb nagymestere kicsit saját magát, álmait és vágyait írta bele ebbe a korai regényébe, amely döbbenetesen előlegezi meg későbbi munkásságának legmaradandóbb ötleteit, motívumait. Részlet A. C. CLARKE A MARS TITKA 1 – Úgy, szóval ez az első alkalom, hogy felszáll – mondta a pilóta kényelmesen hátradőlve. Kezét tarkóján összekulcsolta, miközben hanyagul előre-hátra himbálódzott az ülésben. Ez azonban nem nyugtatta meg utasát. – Igen – válaszolta Martin Gibson, szemét továbbra is a kronométer mutatójára szögezve. – Mindjárt gondoltam. Ez a rész a történeteiben mindig elég gyenge, főleg amikor a gyorsulás következtében beálló ájulásról ír. Miért is írnak az emberek ilyen képtelenségeket, ezzel csak az üzletnek ártanak! – Sajnálom – vonta meg a vállát Gibson. – De azt hiszem, a régebbi írásaimra gondol. Akkor még nem indult meg az űrhajózás, így a fantáziámat kellett használnom. – Meglehet – mondta a pilóta némi rosszmájúsággal. A legcsekélyebb figyelmet sem fordította a műszerfalra, pedig az indulásig már csak két perc volt hátra. – Gondolom, vicces lehet, hogy miután már annyit írt erről, most maga is kipróbálja. A „vicces” jelző – vélte Gibson – nemigen felel meg a valóságnak, de megértette a másik nézőpontját. Jó néhány regényhőse – még a gonosztevők is – ilyen helyzetben merev, hipnotizált tekintettel követte a másodpercmutató könyörtelen útját, izgatottan várva, hogy a rakéta néhány pillanat múlva kirepítse a végtelenbe. És most – mint általában történni szokott, ha valaki kivárja az időt – a valóság utolérte a képzeletet. Ugyanabban a helyzetben találta magát; mindössze kilencven másodperc választotta el a nagy pillanattól. Valóban vicces volt; a költői igazságszolgáltatás ragyogó esete. A pilóta ránézett, láthatóan kitalálta gondolatait. Majd jókedvűen elvigyorodott. – Nehogy megijedjen a saját történeteitől! Én egyszer fogadásból állva vártam meg az indulás pillanatát. Persze pokoli ostobaság volt. – Nem félek – felelte Gibson, felesleges hangsúlyt adva kijelentésének. A pilóta kételkedőn hümmögött, és lehajolt, hogy az órára pillantson. A másodpercmutatónak még egy kört kellett megtennie. – Én nem kapaszkodnék így az ülésbe. Berillium-mangán. El talál görbülni. Gibson szégyenlősen elengedte az ülés karját. Rádöbbent, mennyire mesterkéltek a válaszreakciói. Ettől azonban nem voltak kevésbé valódiak. – Természetesen nem lenne valami kellemes, ha néhány másodpercnél tovább tartana ez az állapot – mondta a pilóta, még mindig kényelmesen ülve, de Gibson megfigyelte, hogy pillantása már a műszerfalra szegeződik. – Aha, beindultak az üzemanyag-szivattyúk. Ne aggódjon, ha furcsa dolgok történnek a függőleges iránnyal, s csak hagyja az ülést lengeni. Hunyja be a szemét, ha ez segít. (Hallani lehetett már a gyújtórakétákat.) Még körülbelül tíz másodperc, amire elérjük a teljes nyomást; igazán nincs ebben semmi, eltekintve a hanghatástól. El kell viselnie ezt! AZT MONDTAM, EL KELL VISELNIE EZT! A Mars titka egy az egyben felidézi a sci-fi aranykorát, amikor remek írók remek történetekkel szórakoztatták a rajongókat, s mintegy mellékesen új magasságokba emelték a műfajt. Természetesen egy percig sem állítható, hogy ez a regény Clarke életművének legjobbja,. Elvégre ki ne szeretne új utakon járni, s nem a korábbi generációk által belakott helyeken élni? Ott lenni, amikor valami új történik, ahol az alkotó szellem, amely kiszabadul a steril laborból, teremtő munkához lát? Elvégre kultúrkörünkben sokáig vallásként hangoztatták: a tudomány mindenre képes, s az emberiség minden problémáját megoldja. Clarke szerint a tudomány még az emberekre is jó hatással van, hiszen a marsi telepesekből a legjobbat hozza ki a technikai fejlődés által lehetővé tett feladat: egy új bolygó lakhatóvá tétele, benépesítése. Nem csoda, ha a szereplők kellő öntudattal egyenesen az amerikai telepesekhez hasonlítják magukat, akik hajdanán meghódították a vadont, és civilizált hellyé változtatták azt. Abban is nyilvánvaló a hasonlóság szellemi örököseikkel, hogy egyaránt az élőhely alapos megváltozatása a cél, nem pedig annak megőrzése, nemzeti park létrehozása – még jó, hogy a Marson nincsenek őslakos indiánok. A regény számos üzenete közül a legfontosabb talán, hogy az emberiségnek el kell hagynia szülőbolygóját, s kilépnie az űrbe. Ez a gondolat napjainkban sajnos még mindig messze van a megvalósulástól. Nagyon fura volt most, 2011-ben lapozgatni a könyvet, amikor gyakorlatilag majdnem ugyanolyan messze vagyunk a nagyméretű, önellátó űrállomások megvalósításától, mint Ciolkovszkij idején. A regény 1957-ben már megjelent magyarul, s ettől a mostani kiadás csak apróságokban tér el. Itt-ott átfogalmazódtak mondatok, Squeak elnevezése Kvakra változott, s helyenként a tördelés is más – de ezúttal is Pethő Tibor fordítása szolgált alapul, amivel alapvetően nincs baj. Mindent összevetve A Mars titka egy kellemesen szórakoztató sci-fi, telve optimizmussal, mára idejétmúlt Mars elképzelésekkel és kissé sematikus karakterekkel. A világűr benépesítése Clarke számára éppoly természetes, miként a tudomány és az amerikai életforma minden nehézségen diadalmaskodó mibenléte is. (www.ekultura.hu) többszörös Nebula- és Hugo-díjas sci-fi író első regénye egy nagyszerű kaland keretén belül kalauzol el minket a Marsra, ahol a vörös bolygó titkára is fény derül. A Mars mindig is nagy hatást gyakorolt az emberi képzelőerőre, így rengeteg történet született a marslakókról. Ez az elképzelés ragadta meg Arthur C. Clarke-ot is. A Mars titka volt Clarke első teljes terjedelmű regénye, mely nyomtatásban is megjelent 1951-ben, The Sands of Mars címmel. Az első magyar kiadás hat év múlva jelent meg a Bibliotheca kiadó jóvoltából. A jelenlegi Galaktika/Metropolis Media 2011-es kiadás pedig egy alaposan átdolgozott és kibővített változata, ezzel tisztelegve a 2008-ban elhunyt író előtt. Clarke kicsit saját magát képzeli főhőse szerepébe, ugyanis Martin Gibson, a sikeres sci-fi író azt a feladatot kapja, hogy beszámoljon a marsi kolónia mindennapjairól. Így egy olyan ember szemszögén keresztül kalandozhatunk az űrben, aki maga is először jár ott, ezáltal sokkal jobban bele tudja élni magát az olvasó. Igaz Gibson útitársai először sokat ugratják az írót, aki nem egészen így képzelte az űrutazást, és az első napokban bizony vannak nehézségei. Azonban mire elérik a Vörös bolygót már szinte rutinos űrhajósként közlekedik a súlytalanságban. Megérkezéskor a telep vezetői, akik eddig azon fáradoztak, hogy népszerűsítsék kolóniájukat és minél több ember ellátogasson a Marsra, most titkolózni látszanak. Vajon mit rejtegetnek a marsi vezetők? A regény eleje kicsit nehézkesen indul, és igazából nem is nagyon történik semmi. Egy egyszerű kalandos űrrepülésnél nem tartogat többet. Már-már a csalódottság jelei látszottak rajtam, ám a regény hihetetlen hangulatának köszönhetően mégsem tudtam letenni a könyvet. Az ember tényleg ott érzi magát az űrben Gibsonékkal. A beleélést tovább erősítik az egyszerű mondatok, melynek következtében sokkal könnyebben halad az olvasmányban az ember. Így az ilyenkor szokásos űrállomások felfedezése és bolygók nézegetése mégis élvezetes. Ha nem is izgalmas, de mindenképpen érdekes főhősünk jellemfejlődése, aki az idő előrehaladtával egyre jobban kiismeri magát a súlytalanságban és barátságokat köt társaival. A Marsa érkezéskor viszont hatalmasat fordul a regény. Máris felvetődnek az első kérdések, amelyek megválaszolására egészen a regény végéig kell várnunk. A Naprendszer 4. bolygóján létesített kolónia teljesen hiteles, annak ellenére is, hogy miután Clarke megírta regényét, rengeteg dolgot megcáfoltak az űrszondák. A változatos karaktereknek és barangolásoknak köszönhetően, amúgy sem fog senki se ezzel törődni. A dolgok azonban itt nem állnak meg, ahogy haladunk a regény vége felé, az egész úgy lesz egyre jobb és jobb. A felbukkanó titkok végig ott motoszkálnak a fejünkben, és miközben főhősünk a Mars titkára összpontosít, saját múltjában is érdekes fejleményre bukkan. Miközben pedig tudósításokat ír a Földieknek, annál jobban nő szívéhez a vörös bolygó. A viszonylag nehézkes belerázódástól eltekintve a regény egyszerűen fantasztikusra sikeredett. Clarke egy teljesen váratlan befejezést talált első könyvének, mely egészen biztos, hogy nem csak engem varázsolt el. A könyv minden sci-fi rajongónak kötelező darab, de bátran merem ajánlani azoknak is, akik csak most ismerkednek a műfajjal. Garantáltan nem fog egyik csoport sem csalódni benne. Clarke nagyszerű alapokat fektetett le már az első regényével a későbbi munkásságához.(www.konyvbagoly.hu) Megkérdezik a magyart, az oroszt és az amerikait, mennyiért lövetnék ki magukat az űrbe. - Én harmincezer dollárért! - És mit kezdesz harmincezer dollárral? - Először is adnék tízezret a gyereknek, tízet a feleségemnek, tízet pedig megtartanék. - És te, amerikai, mennyiért lövetnéd ki magad az űrbe? - Hatvanezer dollárért. - És mit kezdenél hatvanezer dollárral? - Először is adnék húszat a gyereknek, húszat a feleségemnek, húszat pedig megtartanék. - Hát te, magyar, mennyiért lövetnéd ki magad az űrbe? - Kilencvenezer dollárért! - És mit kezdesz kilencvenezer dollárral? - Adnék neked harmincat, mert te szerezted az üzletet, harmincat megtartanék, harmincért meg kilőnénk a Vologyát! Összeállította Kerekes Tamás

Végső bizonyítás

C. Clarke - F. Pohl: Végső bizonyítás Metropolis Média Kiadó Kicsit hasonlít a Sapirelli csatornák bizonyítása körül kialakult gyilkossági kísérletre, Dan Brown modorában, de a másik „entitással”, földönkívüliekkel való viszony, a Föld fenyegetettsége révén végül is sikeresebb művet hozott létre a két narratív szál összecsengése révén. Hisz megjelennek a gépenkívüliek, a protezoárok, gigalakták, s kapcsolatba lépnek a fiatal indiai matematikussal, a főhőssel. A kötetről írtak vastagon: - fictionkult.hu - ekultura.hu - geekz.blog.hu Általában gyenge hattyúdalnak titulálják a regényt, ami egy kicsit jobb, mint a regény kritikusai gondolják. Mindenképp a stranszatyorban a helye. (Kerekes Tamás) (Pierre de Fermat francia műkedvelő matematikus 1637-ben ezt írta egy tudományos kötet margójára: ,,Egy köböt pedig lehetetlen szétbontani két köbre, egy negyedik hatványt két negyedik hatványra, és általában a négyzet kivételével egy hatványt ugyanolyan két hatványra. Erre találtam egy valóban csodálatos bizonyítást, de a lapszél túl keskeny ahhoz, hogy befogadja." Mivel megoldását máshol sem jegyezte föl, útjára indított egy legendát, amely évszázadokon keresztül kísértette a matematikusokat. A ,,Nagy Fermat-sejtés" bizonyítása végül 1995-ben sikerült Andrew Wilesnak, de csupán olyan eszközökkel, amelyek a 17. századi tudósnak nem álltak rendelkezésére. Amikor egy lelkes fiatal Srí Lanka-i fiú, Randzsit Szubramanian rábukkan az eredeti megoldásra, világszerte zseninek kiáltják ki, hírnév és vagyon hull az ölébe, de boldogsága nem tart sokáig. A legkülönbözőbb hatóságok és titkos szervezetek akarják soraikba toborozni, hogy kihasználhassák rendkívüli matematikai tehetségét. És mindeközben egy hatalmas idegen flotta tart a Föld felé, hogy elpusztítsa a magenergia birtokába jutott, potenciálisan veszedelmes új fajt. Az emberiségnek saját maga és a galaxis többi értelmes lénye számára is be kell bizonyítania, hogy érdemes a fennmaradásra. És ebben az újabb bizonyításban is kulcsfontosságú szerep jut Randzsitnak. Az SF két Nagymesterének közös meséje maga is bizonyíték arra, hogy jövőnk záloga a tudomány és a racionális gondolkodás. Mert az emberi elménél, ha jó célra használják, nincs csodálatosabb. ,,Méltó lezárása Clarke életművének, és emlékeztető, hogy Pohl még 70 évnyi írás után is mestersége teljében van." - San Francisco Chronicle ,,Ez a könyv egy sor bámulatos ötlettel szembesíti szimpatikus, hiteles emberi szereplőit." - SF Reviews Általában leszedik a kötetről a keresztvizet De hogyan lehet összehozni a két egymástól távol álló problémát? Ezzel bizony a szerzőpáros is gondban volt. Mert igaz ugyan, hogy Randzsit gyerekkori barátja, Gamini révén kapcsolatban áll a Pax Fidem nevű szervezettel, melynek célja a világbéke megteremtése a birtokukban álló szuperfegyver segítségével, de a matematikai problémának semmi köze a világ megmentéséhez. Ráadásul a megmenekülés is elég kurtán-furcsán következik be: a szupercivilizáció úgy dönt, hogy talán mégsem kell kiirtani az embert. A regény tele van a szerzőktől már ismert ötletekkel. A gigalakták szupercivilizációja az Elsőszülöttteket idézi, más idegen fajok a hícsíkkel mutatnak párhuzamot. Természetesen előkerül a műben az űrfelvonó is, ahogy a napvitorlások is, ez utóbbiak ábrázolásához jelentős részben beemelik Clarke hasonló című novelláját is. Az egyik főszereplőt halála után Robinette Broadheadhez hasonlóan digitális formában élesztik újjá, és persze a történet túlnyomó része Srí Lankán játszódik. Új ötlet sajnos kevés van a műben. A regény igazi gyengéje a magánéleti szál. Kezdeti problémák után Randzsitnak és élete párjának, Myrának szinte minden sikerül: idilli boldogságban élnek, ami nem is lenne baj, ha nem száz oldalakat pazarolnának ennek ábrázolására az írók. Párbeszédeik többsége életszerűtlen: évek óta nem látják egymást és a második mondatban már tudományos kérdésekről tárgyalnak. A feszültséget annak kellene fenntartania, hogy kb. húsz oldalanként megtudjuk, már megint aggasztó dolgokat láttak a híradóban. Lányuk, Natasha esetében különösen giccses romantikus történetté válik a mese: nem elég, hogy ő nyeri az első Holdon rendezett olimpia repülőversenyét (sic!), még az első napvitorlásverseny mezőnyébe is bekerül. A mű legérdekesebb részei azok a matematikai játékok, melyeket az olvasó Randzsit előadásában megismerhet, de a Szubramanian-házaspár külföldi útjai néha egy bédekker leírásait idézik. A politikai és magánéleti ellentétek nem elég árnyaltak: az államok között is jól meg lehet különböztetni jókat és rosszakat, az embereknél meg különösen. Így Észak-Korea, Kolumbia és Venezuela rászolgált az elektronikus és hadi infrastruktúrájukat romba döntő csapásra, de az Egyesült Államok is megkapja megérdemelt büntetését ‒ igaz, nem a Pax Fidemtől. A karakterek abszolút nem életszerűek, néha furcsa szituációkba is hozzák őket az írók: egy idős szerzetes látogatásának a regényben egyetlen oka, hogy az olvasó megtudja, milyen ügyes kis autója van. Mint azt a regény egy német kritikusa megfogalmazta, a szerzők célja az lehetett, hogy “írjanak valami kedveset”. Ez tulajdonképpen sikerült, a regényben rengeteg szimpatikus alakkal találkozunk, akik tökéletes harmóniában élnek. De egy jó regényt a jól ábrázolt konfliktusok éltetnek, azoknak pedig a Végső bizonyítás híján van. Sajnos ezt a könyvet csak a szerzőpáros nevével lehet eladni, a tartalma kevés hozzá.( sfmag.hu) A gondok ott kezdődnek, hogy a Végső bizonyítás csak nagyon sok jóindulattal nevezhető sci-finek. Tulajdonképpen a négyszázadik oldalig egyáltalán nem, legfeljebb jövőben játszódó (bár ez sem biztos, majd később még visszatérek rá) életrajzi regénynek, amibe olykor-olykor kósza földönkívüliek is befigyelnek. A történethez nekik azonban nem sok közük van, hiszen az Randzsit Szubramanian különlegesnek egyáltalán nem nevezhető életének álmosító krónikája. Ez a jóravaló Sri Lanka-i fiatalember azon embertársaink közé tartozik, akikkel egész életükben egyetlen valamirevaló dolog történt, de azzal megcsinálták a szerencséjüket halálukig. Randzsit életének zenitje az volt, amikor bizonyítást talált Fermat sejtésére, és ezzel világhírű matematikussá vált. Amúgy viszont egyetemre járt, megházasodott, dolgozott, gyereket nemzett – mint nagyjából bárki. Az egész könyv élvezeti értékét hazavágja, hogy főhőse egy unalmas, sótlan alak, aki sorsdöntő pillanatokban is csak egy-egy bugyuta „hupszot” tud kipréselni magából. Randzsit Szubramanian semmilyen jelentős jellemfejlődésen nem megy keresztül, és regényes kalandokba se igazán keveredik. A könyv többi szereplője még nála is vázlatszerűbb, és többségük sajnos igencsak papírízű. Ha már az emberek ilyen kidolgozatlanok, akkor legalább az alienekre biztos sok idő maradt – gondolhatnánk -, de ez nem így van. Szó mi szó, az ő leírásukban legalább vannak izgalmas és eredeti részek, de azért jó lett volna mélyebben is a fejükbe, lelkükbe látni. Persze a könyv célja igen egyértelmű: az erőszakos, önpusztító emberiség ostorozása és a tudomány méltatása. Így aztán a Szubramanian-család történetét rendszeres időközönként megszakítják matematika feladványok és tudományos kérdések. Ez a jobbik eset, és a könyv néhány legjobb pillanata is ezekhez köthető, mert a harmadik szál viszont azt hivatott bemutatni, hogy micsoda ocsmány világban élünk, és hogy a világ országait micsoda közveszélyes pszichopaták irányítják (az UFO-k is azért jönnek, hogy elpusztítsák az atomfegyverekkel őrült módjára hadonászó emberiséget). Az a probléma, hogy ezt tudjuk anélkül is, hogy Clarke és Pohl harmincoldalanként a szánkba rágná. Hosszú-hosszú leírások a közel-keleti, a dél-amerikai, az afrikai helyzetről vagy éppen az új észak-koreai diktátorról. Ez semmi több, mint felületes politikai rizsa, és mint ilyen kevés helye van egy sci-fiben. A vége felé még az USA és úgy általában a nagyhatalmi politika is megkapja a magáét – ami ugyan szép-szép, de lerágott csont. És itt térnék vissza arra, hogy mikor is játszódik ez a regény. A high-tech cuccok és néhány elejtett megjegyzésből arra következtethetnénk, hogy az igencsak távoli jövőben. Ennek viszont jócskán ellentmond, hogy Kuba elnöke továbbra is Fidel Castro, és hogy Németország nem ENSZ-tag. Talán egy alternatív világot akartak teremteni az alkotók? Akkor viszont az üzenet nem rólunk szól, ennélfogva céltalan. Ha a kedves olvasó nagy nehezen átrágja magát az első négyszáz oldalon, akkor megérkezik oda, ami miatt megvette a könyvet. A címben szereplő bizonyítás ugyanis ekkor bukkan fel először, aztán körülbelül húsz oldal után egy hihetetlen ostoba és naiv megoldással el is tűnik. Az eddig csigatempóban vánszorgó regény pedig hirtelen felpörög, és a maradék száz oldalban ledarál minden tudnivalót, izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat vet fel, hogy aztán egyet se fejtsen ki. Ki érti ezt? Az elején szinte naplószerűen értesülünk Randzsit életének minden mozzanatáról, és amikor végre valahára valami tényleg egyedi és érdekfeszítő történik vele és az emberiséggel, vége az előadásnak. A Végső bizonyítás minden jó szándéka ellenére – sajnos ki kell mondani – a Clarke-életmű egyik leggyengébb darabja. Végtelenül szomorú, hogy egyben az utolsó befejezett műve is. Nyilván nehéz ennyi szorgos év után bármi újjal előrukkolni, de titkon az ember bízott benne, hogy a két szerző együttműködéséből születhet valami értékes és érdekes. (kikotoonline.hu) A Végső bizonyítás remek példája annak, amikor egy könyv egyszerre túl sok és túl kevés- A sok, önmagában is erős és kihívást jelentő téma és történetszál egymást akadályozza, az írók pedig mintha meg sem próbálnák szorosabbra fogni a gyeplőt. Dagályos stílusban ecsetelik Radzsit kalandjait (ráadásul helyenként azzal a tipikus bosszantó, a fiatalságot barátságosan leegyszerűsítő, így lekezelő stílusban). Miközben az egész Földet érintő politikai játszmák Disznófejű Nagyurai és az idegen fajok képviselői egyaránt sablonos, gyerekesen leegyszerűsített papírmasé figurákként jelennek meg, ide-oda tipegve asszisztálva az érthetetlenül befolyásossá váló főszereplőknek, akik a világ közepén - Srí Lankán - állva megmentik a világot (lényegében nem csinálva semmit.(geekz.hu) Összeállította Kerekes Tamás

Tisztelt Címzettek! Másfél

Tisztelt Címzettek! Másfél hete jött ki a nyomdából a TURISTAVASUTAK MAGYARORSZÁGON c. könyv, amely egyrészt egy aktuális infókat tartalmazó könyv a kirándulók, turisták számára, másrészt egyfajta fotóalbum a hazai kisvasutakról. Szerzői: Parragh Péter, Tusnádi Csaba Károly és fia, Péter, (nomeg néhány lelkes vasútfotós- vasútbarát is besegített...) A könyv 216 oldal, A/4-es nagyságú, kemény kötésű, a bevezetők után minden ma működő hazai kisvasútról tartalmaz egy turistatérképpel és fotókkal bővített fejezetet és minden fejezet elején erre az évre aktuális infó- blokkot. Külön megemlékezünk a csak külön engedéllyel látogatható kisvasutakról és az elmúlt kb. 30 évben megszüntetett jelentősebb kisvasutainkról. A könyv sikerrel szerepelt a budapesti és a debreceni Könyvnapon, A könyv most a MÁV Nosztalgia Kft-nél, az INDÓHÁZ boltjában, a szerzőnél és néhány kisvasútnál kapható. A hivatalos hazai turisztikai szervek semmiféle érdeklődést nem mutattak a könyv terjesztése iránt, főleg ez az oka annak, hogy bizonyos mennyiségű szabad készleteink maradtak. Mivel még tárgyalásban vagyunk hivatásos terjesztőkkel - akiknél a könyv ára nyilván igen magasra emelkedik - minden más lehetőséget is igyekszünk megragadni, hogy elfogadható áron eljusson olyan emberekhez, akik a témához közel állnak, örömöt is lelnek benne és tudják díjazni erőfeszítéseinket. Önök az ún. "támogatói kedvezmény"-nyel, azaz a legalacsonyabb, 4.000.- Ft-os áron (+ÁFA) vásárolhat- nak, amíg a szabad készlet tart. Kérem minden egyéb szíves segítségüket és javaslatukat, hogy az eddigi támogatóink és hirdetőink által le nem foglalt mennyiséget belátható időn belül el tudjuk juttatni a nagyközönséghez! Köszönettel és vasútbarát üdvözlettel: Parragh Péter szerző 06 (20) 439 3240 parragh.peterene@chello.hu

Tihanyi István: I. András és I. Béla

Tihanyi István: I. András és I. Béla www.dunakiado.hu Duna International Kft A magyar történelem igencsak zaklatott két évtizedét fogja át, a sorozat harmadik kötete, amely I. András és I. Béla uralkodásával foglalkozik. Vazul I. István megvakíttatott unokatestvérének idősebbik fia trónviszályok, és pogánylázadás után veszi át az ország irányítását, megszilárdítja a keresztény királyság intézményeit, visszaveri a német támadásokat, a testvérével folytatott polgárháborúban azonban alulmarad, és rövid időre a tragikus véget érő öccse szerzi meg a trónt. E mozgalmasak események kitűnő alkalmat teremtenek a szerző számára, hogy fordulatokban gazdag családi viszályként, vérbeli királydrámaként ábrázolja a két Árpád-házi uralkodó pályafutását. Az esetenként a szaktudomány megállapításaira is hivatkozó, a középkori krónikákra, valamint a forrásokból nem ismert részletek esetében a szerző élénk fantáziájára támaszkodó elbeszélés eleven képet fest a korszakról. A szórakoztató népszerűsítést szolgáló munkát a sorozat többi kötetéhez hasonlóan gazdag illusztrációs anyag kíséri Szt. István királyunk legnagyobb tragédiája az volt, hogy nem tudott egyenes ági fiú utódot hagyni az országra. Nehogy országunk visszatérjen a pogányság útjára, az egyik trónigénylőt, Vazult megvakítatta és megsüketítette. Vazul három fiának pedig menekülnie kellett, így talált külhoni uralkodóházaknál menedéket Levente, András és Béla. Ettől kezdve sorsuk és utódaiknak sorsa a legfordulatosabb Shakespeare drámákat megszégyenítően bonyolódik. Az csak szinte mellékesen megjegyzendő, hogy a legújabb kutatások szerint nem is Vazulnak, hanem annak fivérének, Szár László gyermekeinek tartják a három idegenbe menekült királyfit. Orseolo Péter elüldözése után térnek vissza Magyarországra, mint a trón várományosai. Közülük a legidősebb Levente pogány hiten maradt, de ő viszonylag hamar meghalt. András és Béla először sikeresen legyőzik az országra törő németet, majd a kezdeti egyetértés után, egymás ellen fordulva küzdenek a trónért a hatalomért. Bármely izgalmas kalandregény meseszövése megirigyelhetné azokat a fondorlatokat és váratlan fordulatokat, melyet akkor a való élet produkált. A negyedik kötetben, mint egy jó folytatásos sorozatban tovább bonyolódnak az események. Ekkor már az egykori testvérek fiai, az unokatestvérek között folyik tovább a küzdelem a hatalomért. András fia, Salamon és Béla fiai, Géza és László vívnak ádáz csatákat, igénybe véve külföldi szövetségeseik beavatkozását is harcaikhoz. A sorozatnak ebben a kötetében kerül bemutatásra egyik legnagyobb királyunk, a később szentté avatott I. László király. Alakja, jelleme, haditettei évszázadokon át példát mutattak, erőt adtak a magyarságnak. Ő volt a félelem és gáncs nélküli lovag, a gyengék és a haza védelmezője az eszményi lovagkirály. A sorozat negyedik kötetét nem Tihanyi István, hanem Vitéz Miklós jegyzi, de stílusában, közérthetőségében és humorában hasonló a sorozat előző három tagjához. A sorozat kiválóan alkalmas, hogy felfrissítse egykor szerzett tudásunkat, vagy új ismeretekhez juttassa a történelem iránt érdeklődőket, legyen az bármely korosztály tagja. A felhasznált irodalomjegyzékből is kitűnik, hogy a szerző szerkesztő alapos munkát végzett, sokfajta és különböző forrásokra alapozva állította össze a művét.” „I. István halála után népmese kezdődik, kezdi a szerző, mely aztán testvérharcba torkollik- „Miközben nőnek fiaik, a jövendő királyok, András És Béla haddal támadnak egymásra, és egyúttal a megújuló német támadások ellen is védeniük kellene az országot. Az idősebbikkis híján megöleti öccsét, de az külföldre menekül. András agyvérzést kap, úgy harcol, végül meghal. Pár évvel később a legfiatalabb testvér, Béla-már királyként- különös balesetben súlyosan megsérül, és csatát veszít András fia, a tízéves Salamon idegen seregével szemben.”(Tihanyi István) Imre herceg meghal, aspiránsokban nincs hiány, önjelölt Vazul, de István Orseolo Péterre bízza a testőrség vezetését, azaz saját életét. Jó oka van reá, mert az ellene szőtt merényletet később szépen kiradírozták a magyarok krónikáiból. Ám megmaradt Vazul megvakítása és forró ólom a fülbe, mely nem igazán használ a kondíciónak és a merénylő gyermekei kereket oldanak. Béla a befutó, lever egy pomeránit a lengyel udvarban, s ezzel máris szerez egy lengyel királylányt feleségnek. Elmondhatta tehát volt: „Királylány a feleségem.”, és még becenevet is szerez: Benyn. A három testvér együtt él Lengyelhonban és a feleségnek is három neve lett. Hapy anding: nemcsak Béla, de két fia is magyar trónra kerül. A hoppon maradt fivéreknek ráadásul Lodoméria nem jó pálya. Át is szálltak a kijevi gyorsra. A moszkovita András csak a jelre vár, hogy diadalmasan hazatérhessen. És Szent László fiai visszatérnek. A könyv küllemében szép. Argumentálásában főleg krónikákra hagyatkozik, no meg józan észre. Fájdalom megmondanom az akadémikusoknak, hogy ezen a gyermekek nem fognak elaludni, mint teszem azt báró Ridegváry reformkori csatározásain, a megyegyűléseken. Majd lehet benne pontatlanságokat keresni, ennek ellenére egy roppant olvasmányos, izgalmas, érdekfeszítő, vitára inspiráló kötettel gazdagodott a magyar történelemírás.- Kerekes Tamás Szakértőkben nincs hiány: Pl. itt A császár, miután diadalt nyert, Székes-Fejérvárba szálla, hol Péternek az országot visszaadá, s így osztán megtére Regensburgba. Péter király pedig és a magyarok, kik őt az országba visszahozták, ismét erőre és hatalomra kapva garázdák kezdének lenni. Miért is az egész magyarság szorgosan ügyel vala, hogy Pétert elkergetve miképen hozhatnák vissza Szár László fiait. Míg ezek így történtek, András, Béla és Leventa Csehországból Lengyelországba átmenvén Miska lengyel fejedelem által barátságosan lőnek fogadva. Hol Bélának, miután a pomerániai herczeget párviadalban legyőzte, Miska nejűl adá leányát. Mit András és Leventa nehezen szívelvén, ne hogy az ő becsületéből éljenek Lengyelországban, átmenének Ruthéniába. S midőn ott őket Lodoméria fejedelme, Péter király miatt, nem fogadta bé, onnan a kúnok földjére menének. Kik is azt hivén, hogy országukat kémlelik, elvesztésökön gondolkoztak, de miután egy magyar rab rájok ismert, azontúl igen jól bántak velök. E közben pedig Péter király a magyarokat előbbi sanyargatással kezdé terhelni. Akkor Csanádon mind egybejövének s tanácsot tartván köz értelemmel Szár László fiaiért küldenek, hogy jőjenek vissza az országba. 2. §. A magyarok fölkeléséről, Péter haláláról. Kik is midőn, a milly titkon csak lehetett, Pestre megérkeztek, a három testvér hirnökei mindjárt azon éjtszaka Péter király udvarába nyargalva kikiáltják, hogy minden németet és olaszt, akárhol találják, le kell ölni, és a pogány vallást vissza kell venni. Reggelre kelve tehát tudakozódván Péter a dolog okáról, mint bizonyost tudá meg, hogy bent vannak Magyarországon. És jóllehet rettentő fájdalom érte, magát vígnak mutatja vala. Aztán titkon embereket külde, hogy foglalják el Fejérvárt: de terve kitudódván, a magyarok mindenhol kezdének lázadni, egyszerre öldökölvén a németeket és olaszokat, még az asszonyoknak, gyermekeknek és azon papoknak sem kegyelmezve, kiket Péter tett vala prépostokká, plébánosokká és apátokká. S miután Péter Fejérvárba nem mehetett bé, futásnak eredve Mosony felé mene, hol, mint mondják, sereg indula ellene. Eltérve tehát onnan is, sietve Fejérvár felé lovagola; mert a polgárok izenték vala, hogy jőjön vissza s a várost neki adják. S a mint Fejérvár körűl egy faluba érkezett, a sereg hirtelen körülvevé, hol is fogságba jutván szemeit kiszúrják. S jóllehet életben marada, lelke fájdalmában életét végezvén Pécsett temetik el, mellyet mint mondják ő alapított. 3. §. I. András megkoronáztatásáról. A három testvért osztán, a mint Fejérvár városába bementek, valamennyi püspök, nemes, és az egész nép igen nagy dicsőséggel fogadá. S Andrást, mint idősebbet, az ország trónjára emelik. Némellyek ugyan azt állítják, hogy ezen testvéreket Vazul vezér egy Táton nemzetségbeli leánytól s nem törvényes házasságból nemzette s hogy ezért kapta volna azon jöttment Táton nemzetség a nemességet: ez nyilván mendemonda és nagyon rosszúl beszélik, mert a nélkül is nemesek és Scythiából erednek. Miért is azok a testvérek Szár László fiai. 4. §. Szent Gellért vértanúságáról. Mi közben tehát ezek történtek, Gellért csanádi püspök, kit a magyarok Pesten egy hegyről kocsijával együtt letaszitottak, vértanúi koronát nyer: ki előbb barát volt a rosatei apátságban, melly Aquiléja terűletén esik; azután Pannoniába jővén Bélben sokáig remetéskedett. 5. §. András király háborújáról Henrik császár ellen. Miután tehát András az ország koronáját fölvette, a bajorokkal, csehekkel és lengyelekkel mint mondják hadat folytatott, kiket harczolva legyőzvén, mint mondják, három évig adófizetőivé tett. Miért is Henrik császár Bodajkig lejővén öt hónapig ostromolta Fejérvár városát, hol végre erejében és hatalmában, mint mondják, úgy megfogyatkozott, hogy németei és olaszai sátraikban éjtszaka magokat elevenen eltemették; mert a magyarok a sötétben táborukba nyomulva nyilaikkal kegyetlenűl öldöklik vala őket. Végre a császár megbánva dolgát, András királytól és a magyaroktól bocsánatot kezde kérni, úgy hogy minden terhét Magyarországon hagyja lovain kivűl, és esküt tesz, hogy soha sem maga sem utódai Magyarország ellenségei gyanánt Magyarországba nem lépnek s addig Bodajkról lábát sem vonja ki, míg leányát Zsófiát, kit előbb a franczia király fiának jegyzett volt el nagyerős esküvéssel, Németországból elhozatva nőűl nem adja Salamon királynak. S a király tanácsot tartván mint mondják kegyelmesen megengedett neki. Ki is táborát meginditván, legelsőben bizonyos hogy a Bársonyos hegyen szálla meg. Mivel pedig emberei éhen szomjan el valának alélva, azon helyen a király ételt italt nagy bőven szolgáltata nekik, mellytől legnagyobb részök megmámorosodék. S midőn a császár őrei látták, hogy a magyarok semmire sem ügyelve nyargalásznak ide s tova, azt hitték hogy a szerződés alatt csel lappang, mit a seregnek tudtúl adva mondák, hogy a magyarok üldözésökre jöttek. S jóllehet sokan, betegen bádgyadtan, zsellye-székekben bársony vánkosokon heverve vitették magokat, oda hagyva zsellye-székeiket és bársony vánkosaikat lóra kapának, s napkeltekor Örs falu alá érének. S a mint a várnagy, ki a kapuban vala, észre vette, hogy fegyveres nép, az ország útról letérve, vad járhatatlan ingoványokon vonúl keresztűl, embereivel fegyvert ragada, s a mint az átkelő csapatot messziről szemmel tartva kiséré, a betegek, kik zsellyeszékeiket és bársony vánkosaikat a Bársonyos hegyen hátra hagyva lóháton jöttek, szekerekre kapva hajtatnak vala az ingoványokon keresztűl. Kiknek csatlósai, a mint mögöttök a várnagy csapatát megpillantották, ott hagyva a kocsikat s a kocsikon uraikat, a mint csak tudtak úgy elfutottak. Akkor a parasztok rajtok ütvén a kocsikat elszedve az urakat a kocsikon leöldöklék s testeiket a vizbe hajigálák. Melly betegekben némellyek lovagok, mások grófok s néhányan őrgrófok valának. A honnan azon gázlóban, midőn a viz kiszárad, mai napig is lópatkókat, kardokat s több efféléket szoktak találni. A hegyet pedig az igy ott hagyott bársony vánkosokról nevezte a föld népe Bársonyosnak. 6. §. András király haláláról. Szent István király halálától tehát tizenegy esztendő és négy hónap telt el András uralkodásának első esztendejéig. E közben Péter uralkodott első és másod izben hatodfél esztendeig, Aba pedig uralkodott három esztendeig. András osztán öregségében elgyengülve uralkodásának tizenkettedik esztendejében fiát Salamont még kis gyermek korában királylyá tette, testvére Béla és fiai, tudniillik Gyeics és László megegyezésével; maga pedig elhala uralkodásának tizenötödik esztendejében, és eltemeték tulajdon monostorában Tihanyban fiával Dáviddal. http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:yP6L7_RR0I8J:www.el... IV. FEJEZET. I. Béla királytól V. István haláláig. 1. §. Béla királyról. Ez után uralkodott Benin Béla. Kinek uralkodása alatt a magyarok a hitet és keresztséget elhagyták, esztendeig tévelyegvén a hitben, ugy hogy sem pogányoknak sem keresztyéneknek nem látszának, azután azonban tulajdon szántokból a hithez ragaszkodának. Ez minden vásárt adásvevésre szombat napra rendele s országa területén byzanti aranyakat hozata forgásba, mellyeket igen kis ezüst dénárokkal, tudniillik negyvennel, kellett beváltani. A honnan mai napig negyven dénárt aranynak hivnak, nem mintha aranyból volnának, hanem mivel negyven dénár ér vala egy byzanti aranyat. Uralkodott pedig két esztendeig s a harmadikban mult ki e világból, és a maga Szögszárd nevű monostorában temették el. Ő ugyanis szár (kopasz) és szög (barna) szinű vala, miért is monostorát arról nevezve, a millyen testi tulajdonságú maga vala, igy parancsolá hivatni. Kerekes Tamás

Tihanyi István: István és Orseolo Péter

Tihanyi István Magyar királyok és uralkodók: Az Árpád-ház – Díszdoboz A díszdoboz I. kötetében az alábbi könyvek találhatók: -Árpád és Géza fejedelmek (1. kötet) -István és Orseolo Péter (2. kötet) -I. András és I. Béla (3. kötet) -Salamon, I. Géza és I. László (4. kötet) -Könyves Kálmán és II. István (5. kötet) -Vak Béla és II. Géza (6. kötet) -III. István,. .. Duna International Könyvkiadó www.dunakiado.hu A kötet színesebb és izgalmasabb, mint Wlad Tepes (Drakula) magyarság- igazolványa- by Rajkó Félix István anyja nemcsak remek lovas volt, de lehet, hogy embert is ölt. István eredeti török neve „hős” jelentéssel bír: Vajk. Születési ideje vitatott, valószínűleg: 995. Az író találó szavaival: „európai őserdőben” nőtt fel. A fakerekű kordékban, kitaposott út nélkül, a hölgyek utazása olyan lehetett, mint a vak vakond forgása a nullás lisztben, csak fájdalmasabb. Géza fejedelem sokat tett fiáért, megtanította németre és latinra, mi több: keresztény menyasszonyt is szerzett neki. A magyar öröklődési rendben „szeniorátus”-nak nevezett elvnek megfelelően szintén aspiráns volt maga a kokárdahangú Koppány is. Két keresztény azonban nem férhetett el egy korcsmában (Koppány maga is keresztény volt-Tihanyi István) Túszként megérkezik Gizla, aki 20 évével öregnek számított. István meg megnősült. Jöttek hercegek, grófok vele, hajón. Ezekből verbuválódott István testőrsége. Mégiscsak okos ember volt. Gizella diadémot kap, István meg bajt, aminek Koppány a neve. Nemcsak az országra formált jogot, hanem Gizellára, István feleségére. Ebből csak baj származhatott. A vérfertőzési igényt azonban a pogányok támogatták. Kupa vezér(Koppány) azonban emberére talált. Nem a nappali keresztények közt, hanem Wezelin (nem vazelin!- TimurLink) személyében. Koppány fejvesztve nem menekülhetett. Fejét István Erdélybe küldte, amit később hadjáratban meg is hódított. Aztán már csak Ajtony maradt, szerencsére már csak őt kellett legyőznie és nem hét feleségét is. Csanád (a vakond-hírszerzési kifejezés, alvó ügynök a becsületes neve -Kerekes Tamás) Így aztán egy levágott fej visszakerült Istvánhoz: Ajtonyé. István ezután koronaszerzésben megelőzi a lengyeleket. Magától a pápától kapta. Az ősi vérszerződésnek annyi. Nincs idő, sem hely, hogy felmondjam Tihanyi István remek és szuggesztív munkáját, ami néhány, ráadásul döntő módon formálhatja át nemeti öntudatunkat, csak nagy szeretttel ajánlhatom Önöknek Kerekes Tamás A magyar királyok és uralkodók életét feldolgozó sorozat második kötetének főszereplői államalapító uralkodónk, Szent István valamint baljós emlékezetű utóda, a velencei származású Orseolo Péter. A kötet első felének néhány oldalas fejezetei megszületésétől követik nyomon első szent királyunk pályafutását. A hatalom megszerzésének és megszilárdításának elbeszélése után külön-külön fejezetek foglalkoznak uralkodói teljesítménye egyes elemeivel, államszervezői, hittérítői, hadvezéri és törvényhozói eredményeivel. A kötet második fele az István halálát követő zavaros évek történéseit foglalja össze, amelyhez Péter kétszeri uralkodása mellett a pogánylázadás és Aba Sámuel rövid életű uralma is hozzátartozik. Az elbeszélést ezúttal is gazdag illusztrációs anyag kíséri. A szerző bár a kötet irodalomjegyzékének tanúsága szerint ismeri a közelmúltban született történészi összefoglalókat is, szívesebben hagyatkozik a középkori krónikákra és a későbbi elbeszélő forrásokra az események könnyed, időnként kissé keresetlen stílusú, némileg kiszínezett és regényesített elbeszélése során „Ha csak egyszeri alkalomra is, de majdnem feltalálta a »parlamentet«, méghozzá az igazán népi küldöttek gyűlését” – írja Tihanyi István történész I. Béla magyar királyról. Én inkább úgy mondanám, hogy Vazulnak – a testvérek közül másodikként trónra jutott – fia a vének tanácsát találta fel, de ezzel kötekedni végül is már szőrszálhasogatás volna a részemről. Ahogy Ady Endre is megírta közismert Góg és Magóg fia vagyok én… című versében: „Góg és Magóg fia vagyok én, / Hiába döngetek kaput, falat / S mégis megkérdem tőletek: / Szabad-e sírni a Kárpátok alatt? // Verecke híres útján jöttem én, / Fülembe még ősmagyar dal rivall, / Szabad-e Dévénynél betörnöm / Új időknek új dalaival? // Fülembe forró ólmot öntsetek / Legyek az új, az énekes Vazul, / Ne halljam az élet új dalait, / Tiporjatok reám durván, gazul. // De addig sírva, kínban, mit se várva / Mégiscsak száll új szárnyakon a dal / S ha elátkozza százszor Pusztaszer, / Mégis győztes, mégis új és magyar.” Mint a korabeli uralkodók és fejedelmek többségének esetében, I. Béla királyunkról sem tudjuk egészen pontosan, hogy mikor született, csak sejtjük (vagyis inkább a történészeink sejtik, mi pedig vagy elhisszük nekik, vagy nem… Ja …de sok mást egyébként sem tehetünk…), hogy valamikor 1016 táján láthatta meg a napvilágot. Abban azonban már nincs egyetértés a történészeink között sem, hogy valóban Vazul állt-e a Szent István elleni összeesküvés és merénylet mögött, s hogy tényleg az államalapító uralkodó bosszúja érte-e el, amikor oly csúf módon elbántak vele a nyitrai várbörtönben, hogy a trónra lépésre – a kor szellemében – alkalmatlanná tegyék. Ha 1031-ben nincs az a szörnyű vadászbaleset, amelyben a később ugyancsak szentté avatott Imre herceg életét vesztette, és nem vetődik fel a trónutódlás igencsak kényes kérdése, illetve annak rendezetlensége, talán az ugyancsak az Árpád-házból származó herceg, Géza fejedelem unokaöccse, István király unokatestvére, akinek neve Vászoly és Wacilo formában is ismert, akár ép bőrrel is megúszhatta volna az egészet… Tény azonban, hogy Vazul akkor még pogányként nevelkedő fiainak menekülniük kellett az országból. Vazul neve a görög Baszileiosz, illetve az orosz Vaszilij magyarosított változata, és a történészek ebből vezetik le, hogy ő ekkor már vélhetően keresztény volt, még ha a keresztségnek a bizánci formáját választotta is, feleségéről azonban úgy tudjuk, hogy még a pogány hitvilág követője lehetett. A későbbi I. András és I. Béla királyaink édesanyjáról azonban ennél többet nem is őrzött meg az emlékezet, valamint arról sem maradt fenn feljegyzés, hogy Vazullal mi történt a későbbiekben, ha túlélte egyáltalán megvakíttatását és megsiketítését. Eltűnt, elpárolgott, kiradírozták a történelmünkből. Nem úgy, mint utódait! Érdekes ugyanis, hogy Orseolo Péter és Aba Sámuel uralkodásának rövid intermezzóját követően Vazul fiait egy keresztényellenes pogánylázadás hozta vissza a hatalomba 1046-ban, később mégis mindketten az ősi hit követői ellen fordultak, és véresen leszámoltak velük. Térjünk akkor itt most vissza egy pillanatra a múlt héten már említett István, a király című rockoperához: „Mondjuk lenne egy kis méreg / éppen csak megkóstolná / Nem nagy dolog elintézni / ha lenne, aki meghálálná” – énekli Solt, a három magyar úr egyike, akinek szerepét az 1983-as ősbemutatón Sörös Sándor, A Társulat változatában pedig Mező Zoltán tolmácsolta. Ugyanennek a Soltnak – Cholt, Csolt – a nemzetségéből származott Vata, az akkori Békés vármegye egyik főura – a békési vár ura –, aki elsőként fordult szembe nyilvánosan és felvállaltan is a kereszténységgel: kihirdette, hogy visszatér ősei hitéhez, és minden igyekezetével azon volt, hogy megsértse a kereszténységnek teret adó törvényeket. Azt nem tudhatom, hogy Szörényi Levente és Bródy János – vagy Boldizsár Miklós, a rockopera alapjául szolgáló Ezredforduló című dráma szerzője – mennyire hitelesen rajzolta meg Sur, Solt és Bese magyar nagyurak jellemét, jellemrajzát, de nem járhatott messze az igazságtól. Tény azonban, hogy miután a pogánylázadás trónra segítette Vazul fiát, I. András királyunkat, az új uralkodó kíméletlenül leszámolt az ősi hit követőivel, Vata azonban – jó szolgálataiért cserében – mégis mellette maradhatott, és egy ideig a legfontosabb bizalmasainak egyike volt. Szóval fordítottak ott is egyet-kettőt néhány köpönyegen… Aztán pedig, ahogy telt, s múlt az idő, néhány évvel később, amikor a két testvér a trónutódlás kérdésén összekülönbözött, az I. András halálával végződött gyors lefolyású testvérháború után már Vata fia, János volt az I. Béla elleni újabb pogánylázadás egyik vezetője. Adyra visszautalva, I. Béla, a legifjabb Vazul-fi, az 1060. december 6-án (tehát pontosan kilencszázötven évvel ezelőtt…), Szent Miklós napján Fehérvárott megejtett koronázása után nagyon is érezte, hogy az ekkor már évtizedes trónviszályoktól megviselt országban igen sok a sírás a Kárpátok alatt, ezért már a következő évben gyűlést hívott össze. Igazából az volt a szándéka, hogy tájékozódjék az ország helyzetéről, ezért minden vármegyéből, minden vidékről, az összes faluból két-két embert – a leginkább a régi, törzsi időkre emlékeztető – albai gyűlésre hívott. „Magyarul: idősebb, okosabb és mondanivalóját előadni is képes két férfit (nők persze szóba sem jöhettek…) kellett küldeni egy országos gyűlésbe” – írja Tihanyi. Habár ennek a „testületnek” törvényhozói jogköre természetesen az adott korban még véletlenül sem lehetett, és a pogányok lázadása miatt nem is pont úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt a király eltervezte, de ha elfogadjuk a történész szakember értékelését, akkor mégis elmondhatjuk, hogy egy magyar uralkodó találta fel a népképviseleti parlamentet. I. Béla dicsőségére legyen mondva. (Magyar Szó, 2010. december. Istvánnak előbb királynak kellett lennie, csak aztán lehetett szent- írja a szerző. Kerekes Tamás Megjelent a Magyar királyok és uralkodók sorozat következő két kötete. Az újabb könyvek ismét egy rendkívül fordulatos és izgalmas részért dolgozzák fel az Árpád-házi királyok, éppen hogy megszilárdult hatalmának. Szt. István királyunk legnagyobb tragédiája az volt, hogy nem tudott egyenes ági fiú utódot hagyni az országra. Nehogy országunk visszatérjen a pogányság útjára, az egyik trónigénylőt, Vazult megvakítatta és megsüketítette. Vazul három fiának pedig menekülnie kellett, így talált külhoni uralkodóházaknál menedéket Levente, András és Béla. Ettől kezdve sorsuk és utódaiknak sorsa a legfordulatosabb Shakespeare drámákat megszégyenítően bonyolódik. Az csak szinte mellékesen megjegyzendő, hogy a legújabb kutatások szerint nem is Vazulnak, hanem annak fivérének, Szár László gyermekeinek tartják a három idegenbe menekült királyfit. Orseolo Péter elüldözése után térnek vissza Magyarországra, mint a trón várományosai. Közülük a legidősebb Levente pogány hiten maradt, de ő viszonylag hamar meghalt. András és Béla először sikeresen legyőzik az országra törő németet, majd a kezdeti egyetértés után, egymás ellen fordulva küzdenek a trónért a hatalomért. Bármely izgalmas kalandregény meseszövése megirigyelhetné azokat a fondorlatokat és váratlan fordulatokat, melyet akkor a való élet produkált. Kiadás éve: 2010 Kategória: Magyar történelem ISBN/ISSN: 978 615 5013 16 4 Sorozatunk második kötete továbbviszi történelmünk eseményeit, sőt, idehozza olvasóink szeme elé. A fejedelmek kora után beköszönt a királyok korszaka. A negyedik kötetben, mint egy jó folytatásos sorozatban tovább bonyolódnak az események. Ekkor már az egykori testvérek fiai, az unokatestvérek között folyik tovább a küzdelem a hatalomért. András fia, Salamon és Béla fiai, Géza és László vívnak ádáz csatákat, igénybe véve külföldi szövetségeseik beavatkozását is harcaikhoz. A sorozatnak ebben a kötetében kerül bemutatásra egyik legnagyobb királyunk, a később szentté avatott I. László király. Alakja, jelleme, haditettei évszázadokon át példát mutattak, erőt adtak a magyarságnak. Ő volt a félelem és gáncs nélküli lovag, a gyengék és a haza védelmezője az eszményi lovagkirály. A sorozat negyedik kötetét nem Tihanyi István, hanem Vitéz Miklós jegyzi, de stílusában, közérthetőségében és humorában hasonló a sorozat előző három tagjához. A sorozat kiválóan alkalmas, hogy felfrissítse egykor szerzett tudásunkat, vagy új ismeretekhez juttassa a történelem iránt érdeklődőket, legyen az bármely korosztály tagja. A felhasznált irodalomjegyzékből is kitűnik, hogy a szerző szerkesztő alapos munkát végzett, sokfajta és különböző forrásokra alapozva állította össze a művét. Tölgyesi Tibor Tihanyi István www.polgarinfo.hu

Leo Kessler:Sasok a hóban

Leo Kessler Sasok a hóban Duna International Könyvkiadó www.dunakiado.hu info@dunakiado.hu titkarsag@dunakiado.hu kiado2@dunakiado.hu www.dunakiado.hu A háború kutyái sorozat 18. kötete 1940 tavaszán Winston Churchill, az Admiralitás Első Lordja, kétségbeesett küldtetésre vezényli a haditengerészetet: egy gyakorlatlan, amolyan „hétvégi” katonákból álló erőt tesznek partra Norvégia ellenséges körzetében, hogy támadást intézzenek a Német Hadsereg elitje, Dietl tábornok hegyivadászai ellen. Eleinte úgy tűnt, hogy a kegyetlen, bátorságtól és energiától fűtött briteké lesz a győzelem, csakhogy nem számoltak a hóban rejtőzködő Sasokkal. Márpedig Hitler kedvenc, rettenetes Edelweiss-rohamosztaga ekkor már rég lesben állt. Előzmény: „Teherán, 1943. Sir Winston Leonard Spencer Churchill, Franklin Delano Roosevelt és Joszif Visszarionovics Sztálin itt terveznek találkozni, hogy a második világégés dolgait átbeszéljék. Nem is kínálkozhat ennél kedvezőbb alkalom Adolf Hitler számára, hogy egy csapásra mindhárom ellenfelét eltegye láb alól. Már csak egy jól kimódolt és precízen végrehajtott akció kell… A tervet nem más, mint maga a Führer és Otto Skorzeny találják ki: az orosz frontvonalon átrepülve, ejtőernyővel alászállva egy elit egység behatol a németekkel szimpatizáló asszaszinok területére és velük kiegészülve végrehajtanak egy robbantásos merényletet a három államfő ellen. És persze ki más kapná ezt a megtisztelő, ám annál halálosabb feladatot, mint a Stürmer ezredes vezette Edelweiss Rohamosztag.” A főszereplő: DIETL, Eduard (1890–1944) Német tábornok. 1909-től hivatásos katona, 1938-tól tábornok, a 3. hegyihadosztály parancsnoka. A norvégiai hadjárat során 6000, különleges kiképzésen átesett emberével az ő feladata volt Narvik és az attól északra eső terület elfoglalása. 1940 júniusától a Norvégiában állomásozó hegyialakulatok parancsnoka, röviddel később az egész, elitnek számító fegyvernem tábornoka. A Szovjetunió megtámadásakor az észak hadseregcsoport alárendeltségében finn területről kiindulva tevékenykedett. 1942 januárjától a Lappföldön állomásozó 20. hadsereg parancsnoka. 1944-ben életét vesztette, amikor repülőgépe lezuhant. Norvégia és Dánia a weserübung hadművelet * Erről sokan írtak már Az angol és francia kormány nem is rendelkezett azzal a képességgel, hogy segítséget tudjon nyújtani Lengyelországnak. Bízva a Francia-német és belga-német határon kialakított erődrendszerűkben és tengeri erejükben a III. Birodalmat gazdasági eszközökkel akarták térdre kényszeríteni. Németország elszigeteléséhez kulcsfontosságú az északi tenger és az Atlanti óceán északi része feletti uralom. Német hadiipar számára kulcsfontosságú a svéd vasérc is, amelyet Kirunából Norvég kikötőkön keresztül tudnak szállítani. Ezek a stratégiai szempontok teszik Norvégiát és Dániát célponttá, mind a két fél szempontjából. Az angoloknál Churchill szorgalmazza elsősorban a norvég kikötők elaknásítását, de túl későn születik meg erre politikai döntés. 1940. április 7.-én kezdi meg az angol hadsereg a Norvégia megszállására tervezett akciót, de 10 nap kell az angoloknak, hogy Lord Cork irányításával 13 ezer fős expediciós hadsereget átdobjanak. Hitlernek sikerül megelőznie az angolokat, kihasználja az angol hadsereg lassúságát, és míg az angolok teáznak - mint Galipolinál - április 9.-án megindult támadással öt német hadosztályt dob át Falkenhorst tábornok vezetésével. Ezen hadosztályok gond nélkül elfoglalják a legfontosabb öt norvég kikötőt, Oslót, Stravagert, Bergent, Trondheimet és Narvikot. Az akcióban Dietl tábornok heygivadászai is részt vesznek, Norvégiában még kemény tél van. Az akcióban a Luftwaffe szétzúzza a norvég védelmet. 125 ezer katonát dobnak át részben a partraszálló hajókon, részben ejtőernyővel, részben az elfoglalt repülőtereken át. A norvég hadsereg gyalogsága ehhez képest 19 000 fő. Szinte lényegtelen a csata szempontjából hogy a norvég hadsereg kit támogat, a németeket vagy az angolokat - nyílván az elsőként érkezett németeket tekintik ellenségnek és a második ként megérkezett angolokat felmentőknek, ezért a németek a gyors akcióval behozhatatlan előnyre tesznek szert. Hogy a norvégiai csapataik biztonságban legyenek, ne lehessen elvágni őket, Dániát is meg kell szállnia a német hadseregnek. Erre 4 óra leforgása alatt kerül sor szintén április 9.-én. Hajnali 5 óra előtt három kis német szállítóhajó hajózott be Koppenhága kikötőjébe, és 4 óra múlva X. Keresztély dán király aláírja országa német védnökség alá helyezését. Hitler nem kebelezi be Dániát, hanem csatlósává teszi őt is és Norvégiát is. Mind Dániában, mind Norvégiában kevés áldozata van a háborúnak. A 7800 főnyi Dán zsidóság vesztesége 60 fő, Norvégiában - ahol London biztatására erősebb lesz az ellenállás 1700 zsidóból 762 esik áldozatul. Mind a két országban erős a náci párt sokan rokonszenveznek a németekkel, Norvégiában azonban kialakul ellenállási mozgalom is, és a norvég partizánok számos híres akciót hajtanak végre. A későbbi német kancellár, Willy Brandt is norvég ellenállókhoz csatlakozott. Norvégia megszállásakor Vidkum Quisling és norvég nemzeti szocialista pártja támogatta a németeket. Quisling, aki korábban norvég védelmi miniszter volt, meg volt arról győződve, hogy országát angol megszállás fenyegeti - ebben igaza is volt - és inkább látott szívesen német, mint angol katonákat Norvégiában. Hitler mind a két területet germán területként kezelte, nem ellenséges területnek, hanem természetes szövetségesnek, felszabadított országnak. Sok norvég és dán lépett be a háború alatt a Waffen-SS soraiba, de az angolok oldalán is harcoltak norvégok. Több norvég is harcolhatott volna, ha Narviknál az angolok a velük szövetséges norvég katonákat is evakuálják, és nem hagyják őket hátra. Természetesen a norvégok is tudták mire készülnek az angolok és mire a németek. április 5.-én született meg az angol döntés arról, hogy a norvég kikötőket elaknásítják, és ezzel egy időben deszant egységeket dobnak partra. Az akciónak április 8.-án kellett volna megkezdődnie, de a francia legfelsőbb haditanács tiltakozása miatt három nappal későbbre halasztották. A norvégek minden esetre rájuk figyeltek és nem a németekre. Az angol flotta felderítő repülői 1940. április 7.-én 13 óra 25 perckor észrevették a Skaggerák szorosban Norvégi felé hajózó kicsiny német flottát, nevezetesen két csatacirkálót, egy zsebpáncélost, hét cirkálót, tizennégy rombolót, 28 tengeralattjárót, néhány kisegítő hajót, de úgy hitték, hogy azok a koppenhágai kikötő elfoglalására indultak. (Ahhoz elég volt három szállító hajó és 4 óra.) így a németek a ködnek és a partviszonyoknak köszönhetően, az angol flotta orra előtt rakták partra az első egységeiket. A brit flotta 19 óra 30-kor futott ki Scapa Flow kikötőjéből, és céljuk a német flotta megsemmisítése volt. Nem tudták azt megakadályozni, hogy a hajók a feladatukat teljesítsék. április 9.-én este szálltak partra a német egységek a kikötőkben. A partraszállók közölték a helyi vezetőkkel, hogy csak azért jöttek, hogy megvédjék Norvégiát az angol inváziótól. Természetesen ezt a szövetségesek azonnal cáfolták, nem ismerhették el, ugyan arra készültünk, mint amit a németek megtettek az orrunk előtt, csak mi még ráadásul töketlenek is voltunk. Olyan nagy volt a légi fölénye a térségben a németeknek, hogy az angol flotta meg sem kísérelte, hogy felszíni hajókat küldjön a Skaggerák szorosba. Tengeralattjárókat küldött többek között a lengyel SAS-t, Grudzinski kapitány hajóját amelynek sikerült elsüllyestenie a Rio de Janeiro német hajót. Cork admirálisnak sikerült elsüllyesztenie 10 német hajót, a Lützow páncélos is súlyosan megsérült. 1940. június 8-án Scharnhorst és Gneisenau csatacirkálók elsülyesztették a Glorious repülőgép hordozót is. Az angolok elvesztettek mellette kilenc tengeralattjárót, főleg a Luftwaffe támadásai nyomán. 1940. április 14.-19. között szállnak partra az angol deszant alakulatok Trondheimtől északra és délre 13000 fő. Május 8-án kezdődtek meg a harcok Narviknál. A szárazföldön a francia idegenlégiósok, alpesi lövészek valamint Szyszko-bohusz tábornok tátraaljai katonái csaptak össze Dietl tábornok hegyivadászaival. Május 10.-én megindult a német támadás a nyugati fronton. Chamberlain lemond az új miniszterelnök Winston Churchill, a szivarozó, részeges Bulldog. Végül május 28-án sikerült elfoglalniuk a narviki kikötőt, de a Franciaországi összeomlás miatt június 7.-én vissza kellett vonulniuk. éjfélkor hagyta el a kikötőt az utóvéd, anélkül hogy a németek akár agy puskalövést is lőttek volna rá. Először norvég naszádokra szálltak, majd angol rombolókra, onnan pedig tengerjáró hajókra, többek között a Sobieski és Batory lengyel hajókra. A lengyelek azért szálltak szembe Németországgal, mert abban reménykedtek, hogy Anglia és Franciaország a védelmükre kell, segítséget nyújt nekik. épp ellenkezőleg a lengyelek nyújtottak segítséget a háború megnyeréséhez az angoloknak, akik aztán Lengyelországot az oroszoknak hagyták koncnak. Hogy milyen jó katonák voltak a lengyelek, azt mutatja, hogy Dietl tábornok már arra készült csapataival Svédország felé vonul vissza, és nem sokon múlott, hogy nem semmisült meg egysége teljesen. Csak június 8.-án 23 órakor jelentette a Führernek, "Az ellenség az egész fronton visszavonul", majd kicsit később, "Narvikot elfoglaltuk A weserübung hadművelet is bebizonyította Anglia szárazföldi és légierejének gyengeségét, és azt is hogy a flottája is sebezhető. Legfőképpen azonban a kormány alkalmatlansága derült ki. Churchill miniszterelnökségével azonban Hitlernek olyan ellenfele lett, aki nála sokkal dörzsöltebb róka, igazi ellenfél. Mint a háború korábbi szakaszában is megfigyelhető volt, a náci rendszer hajlott a megbékélésre. Ha a franciaországi összeomlás után, nem lép színre Churchill, Anglia nem is lett volna képes ellenállni, kénytelen lett volna békét kötni. Egy olyan helyzetben volt Anglia, amelyben még soha. Magára maradt, mindenhol győztek a németek, igaz a tengert uralta, de akár majd 1000 év után először idegen hódító támadhatta volna meg a szigeteket. Hitler a háború előtt nem készült arra, hogy Anglia ellen inváziót hajtson végre, a flottája sem volt ehhez elegendően erős. Nem készült hosszú elhúzódó háborúra sem, arra már a Bulldog kényszeríttette rá. A könyv jobb, mint ez Kaukázus 1942. A Szovjetunió ellen megtorpant német támadásnak új lendületet kell vennie. Erre talán a legjobb módszer, az Edelweiss Alpesi Vadász Rohamosztag bevetése tűnik Hitler számára. Az egység feladata, hogy meghódítsa a hegység legmagasabb pontját, az Elbruszt. Azonban a csúcs a frontvonal szovjet oldala mögött fekszik, így "hőseink" kénytelenek keresztülmeneteli a partizánok és ellenséges hegyi törzsek lakta vidéken. Stürmer ezredest - az Edelweiss Alpesi Vadász Rohamosztag parancsnokát - azonban nem olyan fából faragták, aki meghátrál egy ilyen kétes kimenetelű akció elől. Habár korántsem náci fanatikus - sőt, leginkább lesajnáló pillantásokkal jutalmazza őket, elsősorban helyettesét Gröl őrnagyot - a hegymászás az élete. Így - bár tisztában van vele, hogy rajta veszthetnek - megindítja egységét az Elbruszt felé. Természetesen szinte rögtön az elején felbukkan a Leo Kesslerre oly jellemző altiszt páros - Meier és Jap -, akik leginkább nemtörődöm viselkedéssel és alpári humorral megáldva élik katonaéletüket, mit sem törődve a rájuk leselkedő veszélyekkel. Legnagyobb problémájuk, hogy nappal tele legyen a bendőjük és némi szesszel le tudják öblíteni ételüket, éjszakánként pedig matracpolkát járhassanak, teljesen mindegy milyen nációból származó leányzóval. Meier és Jap párosa kiköpött mása is lehetne a Wotan SS Rohamezred történetekből már megismert Schulze-Matz duónak. Meier - akárcsak Schulze - tagbaszakadt, testes, bivalyerős katona és a legkevésbé sem pengeéles elmével megáldott katona. És ez egy cseppet sem probléma a néha hegyet mászni kényszerülő Edelweiss Alpesi Vadász Rohamosztagnál. Társa Jap pedig - akárcsak Matz -szinte az ellentéte. Alacsony, szikár, a legkevésbé sem hivalkodó karakter. Viszont farkósabb, mint társa, úgy is mondhatnánk ő az "agy" kettejük közül. És persze ő is profi szinten tud hegyet mászni. A tiszteknél ugyancsak megfigyelhető egyfajta hasonlóság. Igaz az Edelweiss Alpesi Vadász Rohamosztag esetében az egység parancsnoka, Stürmer ezredes a "jó fej", a tisztességességre törekvő katona. Helyettese, Gröl őrnagy, a tipikus náci; fanatikus, feltétlen hisz a győzelemben, nem számítanak neki az emberi, csak a minél nagyobb dicsőség és elismertség elérése a célja. Természetesen Leo Kessler bevet minden rendelkezésére álló eszközt, amellyel kínkeservessé tehető a csúcsra történő feljutás. Partizánok, zuhanóbombázók valamint egy hegyvidéki törzs tagjai ritkítják a német sorokat, néha pedig borzasztó időjárási körülmények közt kell életben maradniuk. Mindezek ellenére az Edelweiss Alpesi Vadász Rohamosztag tagjai megállíthatatlanul folytatják útjukat a hegyen felfelé. Egyedül a regény vége nem tűnik "szokványosnak". A Németországba hazatérő osztag tagjait hősökként élteti ugyan a náci vezetés, de Stürmer ezredes már ekkor leszámol velük. Leveszi nyakából a Vaskeresztet a tiszteletükre rendezett ünnepség kellős közepén. Semmi nem foglalkoztatja, nincs rá hatása ebből a miliőből. Egyedül Hitler terve kelti fel érdeklődését, amely ismét egy újabb, lehetetlen kalandot tartogat az Edelweiss Alpesi Vadász Rohamosztag számára. Visszajutsz A tét Harc Dániáért és Norvégiáért A skandináv hadjárat kulisszatitkai mindkét oldalon lenyűgözők voltak. E „kaland" kísérőzenéjét Churchillnek az alsóházban 1939. szeptember 19-én tett javaslata szolgáltatta. Eszerint a szövetségesek aknákat helyeztek volna el Norvégia felségvizein, hogy megakadályozzák a svéd vasérc Németországba szállítását. Churchill indoklásként hozzátette, hogy az effajta intézkedések „rendkívül fontosak az ellenség iparának megbénítása szempontjából". Válaszképpen a Foreign Office munkatársai felhívták a figyelmet, hogy az efféle intézkedésekkel durván megsértenék Norvégia semlegességét. Az első lépést a németek tették meg 1939. október elején. Raeder admirális kifejezésre juttatta abbéli aggályait, hogy a norvégok esetleg megnyitják kikötőiket az angolok előtt. Jelentést készített arról, hogy mekkora kényelmetlenségekkel járna, ha a britek bevonulnának Norvégiába. Hitler azonban nem foglalkozott ezzel, mert a nyugati offenzíva megszervezésével volt elfoglalva, amelynek az volt a célja, hogy Franciaországot fegyverletételre kényszerítse, ezért nem akarta erőit azzal gyengíteni, hogy egységeit egy újabb fronton vessen be. Szovjetunió finnországi inváziója után mindkét oldalon ismét napirendre került a skandináv hadjárat ötlete. Az alsóházi tagok többségének továbbra is aggályai voltak Norvégia semlegességének megsértésével kapcsolatban, ezért Churchill javaslata ismét megbukott. Megengedték azonban a stáb vezetőinek, hogy előkészítsék a „narviki deszantos akció terveit". Ugyanis Narvikból vezetett a vasútvonal a svédországi ércbányákba, onnan pedig tovább Finnországba. Az expedíció hivatalos indoka az volt, hogy megsegítsék a szovjet hódítókkal küzdő Finnországot. A háttérben azonban a svéd bányák fölötti ellenőrzés megszerzése állt. Ugyanebben a hónapban fogadták Berlinben Vidkun Quislinget, Norvégia egykori védelmi miniszterét, aki egy kis létszámú náci párt vezetője volt. Quisling arról győzködte Raedert, hogy Norvégiát angol megszállás veszélye fenyegeti. Pénzt és segítséget kért egy államcsíny megszervezéséhez, valamint a norvég kormány megdöntéséhez. Azt állította, hogy vannak olyan norvég tisztek, akik készek őt támogatni. Közöttük Sundlo ezredes is, aki Narvik parancsnoka volt. Megígérte, hogy a hatalom megszerzése után azonnal beengedi az országba a német csapatokat. Quislingnek megígérték a támogatást. Február 20-án Hitler magához hívatta Falkenhorst tábornokot, és utasította, hogy készítse elő a norvégiai katonai expedíciót. Ezt mondta: „Arról értesítettek, hogy az angolok ott (Norvégiában) akarnak partra szállni. Meg akarom előzni őket! Norvégia elfoglalása az angolok számára stratégiai szándékaik megkoronázása lenne, és eljuttatná őket a Balti-tengerhez, ahol nekünk nincsenek megfelelő egységeink a tengerpart védelmére, így ellenségünk előtt megnyílnék az út Berlin felé, s ez mindkét frontunk szerkezetét megtörné". Hitler március elsején utasítást adott az invázió előkészítésére. Tervei között szerepelt Dánia elfoglalása is, ez biztosította a német utánpótlási útvonalakat. A következő héten beérkezett jelentések fokozták a németek nyugtalanságát: ezek a hírek arról szóltak, hogy az angol tengeralattjárók Norvégia déli partja mentén vannak. Március nyolcadikán egy haditanácson Churchill ismertette a szövetséges erők Narvik közelébe történő csoportosításának a tervét, valamint beszámolt arról a deszantegységről, amely az itt lévő katonákból alakul. A következő haditanácson, március 12-én, dönti született deszantalakulatok Trondheinben, Stavangerben, Bergenben és Narvikban történő egyidejű bevetésérő A narviki földetérés után a szövetségi expedíciós hadtest feladata az lett volna, hogy a lehető leggyorsabban behatoljon az ország belsejébe és március 20-ig eljusson a svéd határ közelébe lévő galliveri ércbányához. Azonban Finnország március 13-i kapituláció] keresztezte ezeket a terveket. A szövetségeseknek már nem volt ürügyük behatolni Norvégiába, értékes időt vesz tettek. Végül április 5-én döntöttel norvég felségvizek elaknásításáról. E az akciót a deszantegységek Narvikban, Trondheimben, Bergenben és Stavangerben történő bevetésével egy időben kívánták végrehajtani. Az első kontingensnek március 8-án kellett volna elindulnia Narvikba. A Legfelső Francia Haditanács azonban nem egyezett bele ezeknek a terveknek a megvalósításába, emiatt a norvég expedíció újabb három napot késett, így végleg meghiúsultak a vállalkozás sikerének esélyei. Sikeres deszant Hitler április elsején meghozta a végleges döntést. A Norvégia és Dánia elleni invázió április 9-én, hajnali 5.15-kor kezdődik. Az elhatározást siettették azok a jelentések, amelyek szerint a norvég parti és légvédelmi ütegek engedélyt kaptak a tüzelésre. Ez arra engedett következtetni, hogy a norvég hadsereget harckészültségbe helyezték. A további halogatás csökkentette volna az akció sikerének esélyeit, megfosztotta volna a meglepetés erejétől. Április 9-én késő este a német egységek partra szálltak Norvégia fontosabb kikötőiben - Oslótól Narvikig - és különösebb nehézség nélkül elfoglalták azokat. A tisztek közölték a helyi vezetőkkel, hogy a német csapatok azért jöttek, hogy megvédjék Norvégiát a szövetséges csapatok megszállásától. A szövetséges szóvivők azonnal cáfolták ezeket a nyilatkozatokat. A Norvégia fővárosát és fontosabb kikötőit elfoglaló német expedíciós hadtest mindössze két csatacirkálóból, egy zsebpáncélosból, hét cirkálóból, tizennégy rombolóból, huszonnyolc tengeralattjáróból, néhány kisegítőhajóból és mintegy tízezer emberből állt. A deszantosok létszáma egyetlen támadási ponton sem haladta meg a kétezret. Oslóban és Stavangerben az ejtőernyős zászlóalj elfoglalta a repülőteret. Először alkalmaztak ejtőernyővel bevetett egységeket, s a módszer rendkívül eredményesnek bizonyult. Azonban németek sikerének titka döntően a Luftwaffe-ban rejlett. A hadjáratban mintegy 800 bombázó és vadászgép, valamint 250 szállítógép vett részt. A német gépek nagy száma kezdetben megrémítette a norvégokat, és megbénította a szövetségesek akcióit. Megkésett reagálás Miért nem fogták el és süllyesztették el a brit hadihajók a deszantkülönítményeket szállító gyengébb német egységeket? A számos ok közül a következők a legfontosabbak: a britek által ellenőrzött vízfelület nagysága, a norvég tengerpart sajátosságai, valamint a ködös időjárás. Április 7-én, 13.25-kor angol repülőgépek „számos úszó német egységet, fedeztek fel, amelyek a Skaggerak-szoroson keresztül északra, a norvég partok felé tartottak". Az admiralitás azonban nemigen akarta elhinni, hogy ezek az egységek Narvik felé igyekeznek, bár ezt megerősítette az a jelentés is, amely Koppenhágából érkezett, és arról adott hírt, hogy Hitler épp ezt a kikötőt akarja elfoglalni. A brit flotta 19.30-kor indult el Scape Flow kikötőjéből. Elsődleges feladatuk a német cirkálók elfogása és megsemmisítése volt. A szövetséges expedíciós hadtest miért késlekedett a deszantosok bevetésével, ami lehetővé tette volna a német egységek tengerbe szorítását, mielőtt még erőre kaphattak volna a norvég kikötőkben? Amikor az admiralitás tudomást szerzett a német flottilla megjelenéséről, parancsot adott Rosyth cirkálórajának, hogy azonnal szállítsa partra a hajókon tartózkodó alakulatokat és a nyílt tengeren csatlakozzék a flottához. Ugyanilyen parancsot kaptak a Clyde-ban horgonyzó, katonákkal teli hajók is. Vajon miért nem tanúsítottak a norvégok határozottabb ellenállást az ily kis létszámú ellenséggel szemben? Mindenekelőtt amiatt, hogy Norvégiában nem volt mozgósítás. A Berlinben tartózkodó norvég diplomaták figyelmeztetései, valamint a vezérkar sürgetése ellenére mozgósításra csak az április 8-ról 9-re virradó éjszakán, alig néhány órával a német támadás előtt került sor. A németek villámgyorsan elfoglalták a stratégiai pontokat, bevonultak az ország belsejébe, s ezzel meghiúsították a mobilizációt. Ehhez járult még amint azt Churchill fogalmazta, hogy „a norvég kormány főleg a brit hadmozdulatok megfigyelésével volt elfoglalva". A vizek angol elaknásítása teljesen lekötötte és elterelte a norvégok figyelmét a német deszantosok akcióit megelőző sorsdöntő napon. A kis létszámú, és harci tapasztalatokkal nem rendelkező, anakronisztikus szervezettségű norvég hadsereg egyébként sem lett volna képes ellenállni az ellenség modern, „villámháborúra" felkészült hadseregének. Ha azonban a norvégok ellenállása tovább tartott volna, a hegyekben meginduló hóolvadás sok nehézséget okozott volna a német csapatoknak. A helyzet azonban másként alakult. A németek, azután hogy hajóik átjutottak a fjordok fölött magasodó ágyúk tűzvonalán, könnyedén elfoglalták Trondheimet. Ennek következtében Közép-Norvégia kulcsa a kezükbe került. Bergenben a támadók kisebb veszteségeket szenvedtek a tengeren, a szárazföldön viszont már semmiféle ellenállásba nem ütköztek. Az Oslo felé haladó fő erőiket viszont feltartóztatták. A törzskar többségét, valamint a Gestapo leendő oslói képviseletének személyzetét szállító német „Blücher" cirkálót az oscarborgi erődből torpedókkal elsüllyesztették. Nem erőltették tehát tovább az erődítmény kapitulációját - erre csak az ugyanezen a napon bekövetkezett bombázások nyomán került sor. így azok az ejtőernyősök, akik Fornebu repülőterén szálltak le, elfoglalták Norvégia fővárosát. A kis késedelem lehetővé tette a király és a norvég kormány számára, hogy északra meneküljön, és ott szervezze az ellenállást. Dánia elfoglalása Koppenhága elfoglalásának Oslo megszállása után kellett bekövetkeznie. Dánia fővárosát könnyen meg lehetett közelíteni a tenger felől. Hajnali 5 óra előtt három kis szállítóhajó a légierő fedezete mellett behajózott a koppenhágai kikötőbe. A hajókat elhagyó német csapatok nem ütköztek dán ellenállásba. Egy német zászlóalj levált a többiektől, hogy elfoglalja a dánok laktanyáit, ugyanekkor más német alakulatok - rövid tűzharcban - elfoglalták a Jütland félsziget szárazföldi határát. Dánia megszállása befejeződött. Ez lehetővé tette a németek számára, hogy ellenőrizzék a saját kikötőikből induló, Norvégia déli partjáig húzódó tengeri folyosót, továbbá használhatták a még északabbra fekvő repülőtereket, ami viszont megkönnyítette Norvégiában működő csapataik légi támogatásának megszervezését. Igaz ugyan, hogy a dánok nagyobb ellenállást is tanúsíthattak volna a megszállókkal szemben, de az is tény, hogy az ország tehetetlen volt a túlerővel és a modern fegyverekkel szemben. A Dániában lévő németek meggyengítésére most már csak egy mód maradt, mégpedig hogy elvágják az ellátásukat biztosító útvonalakat. Ez csakis a Norvégia és Dánia közötti Skaggerak tengerszoros lezárásával volt lehetséges. Csakhamar kiderült azonban, hogy a brit admiralitásnak a német légitámadásoktól való félelmében esze ágában sem volt a Skaggerak-szoroshoz másféle hajókat, mint tengeralattjárókat küldeni. Ezzel a döntéssel szembeszállt Churchill, aki továbbra is a háború skandináviai kibővítését szorgalmazta, amiben azonban senki nem támogatta. Ily módon a Norvégiában harcoló németek ellátmányát biztosító utánpótlási útvonalakat nem zárták el. Egy héttel a német invázió után angol deszantegységek értek földet Trondheimtől északra és délre, Namsosban és Aandalsnesben. Ilyen deszantakciókkal kívánták előkészíteni a fő erők támadását, ezeket a terveket azonban meghiúsította a briteket sújtó sajnálatos események sora. A deszantegységek parancsnokává Hotblack tábornokot - egy modern szemléletű és tehetséges katonát - nevezték ki. Megkapta a szükséges instrukciókat, majd távozott az admiralitás épületéből. Néhány órával később eszméletlenül találtak rá. Minden jel arra mutatott, hogy a tábornok merénylet áldozatául esett. Másnap kijelölték az utódját, aki repülőgéppel Scape-be indult. A gép azonban leszállás közben lezuhant. Időközben a vezérkar és az admiralitás parancsnokai hirtelen megváltoztatták véleményüket. Az április 17-én elfogadott tervet már másnap módosították. A vezérkar parancsnokai utasítást adtak a nansoni és aandalsnesi egységek megerősítésére, valamint egy Trondheim körüli bekerítő hadmozdulat végrehajtására. Ez az akció elméletileg sikerrel kecsegtethetett, hiszen ebben a szektorban kevés német tartózkodott, míg a szövetségesek 13 ezer katonával rendelkeztek. A Nansonból déli irányba haladó menet előrejutását a hátvéd veszélyeztetettsége akadályozta. Ezt a veszélyt az a német kommandó jelentette, amely a trondheimi fjordok mellett szállt partra, és amelyet a környéken lévő egyetlen rombolóhajó támogatott. Az Aandalsnesben lévő egységeknek pedig ahelyett, hogy észak felé, Trondheim irányába indultak volna, hamarosan védekezniük kellett azokkal az Oslo felől - a Gudbrand völgyből - érkező német csapatokkal szemben, amelyek korábban a norvégokat távolították el az útból. Kerekes Tamás

Wass Albert: Kard és kasza

Wass Albert: Kard és kasza Duna International Könyvkiadó www.dunakiado.hu info@dunakiado.hu titkarsag@dunakiado.hu kiado2@dunakiado.hu www.dunakiado.hu A századfordulót és főleg Trianont követően a magyar epikának az a vonulata, amely számot vetett a magyar sorskérdésekkel, illetve vállalkozott a "hol tévesztettünk utat?" lelkiismeret-vizsgálatára, vissza-visszatért Erdély etnikai arculata megváltozásának problémájához. Ez a látszatra demográfiai-nemzetiségi kérdéskör etikai problémává sűrűsödött az írók tollán, hiszen rendre fölvetődött az erdélyi birtokos osztály felelőssége: miért tűrte, sőt mi okból segítette, hogy a jóval olcsóbb munkaerőt képező román parasztság foglalja el a magyar földművesek helyét, melynek következtében néhány évszázad alatt a bevándorolt román ajkú népesség Erdély nagy területein többségbe került. A magyar lakosság szórványosodása a legdrámaibb módon a Mezőségben ment végbe - ennek a problémakomplexumnak és tájnak a történelmi tablóját, hatalmas etikai-emberi freskóját alkotta meg Wass Albert. A kétkötetes regény két mezőségi falu: Bölényes és Miklósdomb (azaz Vasasszentgothárd és Cege) kora középkortól az 1950-es évek második feléig terjedő krónikája. Az első kötet (Krónikás írás) a Szent István halálát követő évtizedektől, a 11. század derekától hatalmas panorámaképben idézi föl a táj történelmét és nemzedékről nemzedékre változó népéletét, elsősorban a létküzdelmeket mutatva föl, főként azt, miképp szerzett hont kardjával a magyarság Erdélyországban. Ez a nagy ívű, az első világháborúig tartó történelmi tabló jószerivel csak bevezető, előtörténeti áttekintés a második kötethez (Szemtanúság), amelynek epikus anyaga nagyrészt már az író személyes élményein, történelmi és emberi tapasztalatain alapszik, ilyenformán a maga - a magyar és arisztokrata - tanúságtétele abban a morális "perben", amely az erdélyi magyar arisztokrácia felelősségét vizsgálja. És persze annak az eszmei mondandónak az igényes megjelenítése, hogy nem elegendő karddal megszerezni a hazát, de azt gondos és előrelátó munkával, szívós kitartással - azaz kaszával - meg is kell tartani! A feszesebb szerkezetű, valóban regény kompozíciójú rész is teljességérzetet kelt, de immár nem a történelmi sors teljességéét, hanem az emberi sorsét, hiszen fölvonultatja a mezőségi társadalom minden képviselőjét, jellemző rétegét és alakját: az arisztokratát, a hivatalnokot, a román pópát, a zsidó kereskedőt, az egyszerű embereket, románokat és magyarokat. E kötet cselekményének középpontjában Erőss Miklós gróf áll, akinek sorsát gyermekkorától az 1950-es években a románok börtönében elszenvedett haláláig követi nyomon Wass Albert - személyes formába sűrítve a kisebbségtörténelmet. Persze az író etikai vizsgálódása nem egyoldalú; nem csupán azt figyeli, hogy a kapzsi birtokosok önzése miatt románosodott el a Mezőség, vizsgálja a románság belső megosztottságát, az Óromániából érkezettek és az erdélyiek mentalitásbeli különbségét, a saját zsebre dolgozó, nagy hangú álhazafiak melldöngetését, a józan románok óvatosságát stb., és leginkább a korfordulók szeszélyének kiszolgáltatott ember magatartását. A második kötet az 1956-os magyarországi események következtében rosszabbodó helyzetű magyarság megmaradását kérő fohásszal zárul. (Legeza Ilona) „Hont foglalni alkalmas a kard, s annak védelmezésében hasznos. Megtartani a hont azonban csak kaszával lehet. Kaszával, ekével, izzadságos, becsületes munkával. Hont veszejt, ki másra bízza a munkát." " Kétféle ember van ezen a világon, /.../ egyik karddal farag világot magának, a másik ekével. De a karddal faragott világot egy másik kard ledöntheti, s újjá faraghatja nagyon is gyorsan. Maradandót csupán az eke farag." \...\\(Részletek a regényből.) Wass Albert ebben a kétkötetes remekművében saját ősi nemzetségének állít emléket, elvezetve története szálait a közelmúltbeli Mezőség jelen idejéig, visszatérve mintegy a vasasszentgothárdi táj- és időkezdetekhez, az Istenttudó látóemberi bölcsességhez.” Az Erdélyi-mezőség csodás vidékét honfoglalók veszik birtokukba a 11. század közepén. Mi történik velük kilenc évszázadon keresztül, hogyan kell a karddal megvívott hazát kaszával, nemes munkával megtartani? Ezt a küzdelmet írja meg a szerző, mintegy emlékművet állítva a letűnt időknek. Az első kötet szép romantikus történetei önmagukban is érdekesek és egy eredetmonda alakul ki a szemünk előtt, a második kötetben pedig érdekes végigkövetni Erőss Miklós életútját, és az Erőss család sorsát, akik annak a Buzát nevű embernek a leszármazottai, aki az első kötet elején „az Úrnak 1050. esztendejében az első házat megépítette volt ott a tavak közötti domb laposán Irodalmi elismertsége "Farkasverem" (1934) című könyvével kezdődött, amiért megkapta a Baumgarten-díjat. Rövid szünet után, 1940-ben jelent meg "Csaba" című regénye, a háború alatt azonban inkább csak cikkeket publikált. Németországban, az 1949-ben született "Adjátok vissza hegyeimet!" közkedvelt olvasmány lett, több nyelvre le is fordították. A magyar mellett Wass írt angolul, spanyolul és németül is, regényeinek többsége Amerikában került kiadásra, közülük a legsikeresebbek a mezőségi mondakört feldolgozó "A funtineli boszorkány" (1959) és a "Kard és kasza". Ez utóbbin 1975-től 1977-ig dolgozott: a könyv a család történetét dolgozza fel az ősi nemesi időktől, 1050-től, egészen önmaga koráig. Tájleíró képessége, izgalmas történetelmesélései és mondafeldolgozásai egyedülállóak kortársai körében; a mezőségi vidéket sohasem tudta elfelejteni, amint erről regényei is tanúskodnak, melyekben harminc-negyven éves emlékei távlatából festette le szülőföldjét, láttatva az olvasóval az ottani környék mesébe illő szépségét. Népszerűsége egyedülálló a 20. századi magyar irodalomtörténetben. Egészen a rendszerváltásig Magyarországon és Romániában be voltak tiltva a könyvei, majd a szocialista rezsim bukását követően a '90-es évek második felére írásait már a legolvasottabbak között emlegették. Ennek bizonyítéka, hogy a 2005-ben megrendezett "A Nagy Könyv"-felmérésben három regénye: "A funtineli boszorkány", a "Kard és kasza" és az "Adjátok vissza hegyeimet!" bekerült az ötven legjobb közé. Részlet a Kard és kasza című regényből - Amikor egymást ölik az urak, a paraszt jól teszi, ha félre áll az útból - tanácsolta népének óvatosan a záhi pópa, míg Devecseri Péter, a magyarok papja így tette szavakba a maga véleményét: - Amikor a rományok egymást ölik, nekünk abból csak hasznunk lehet! Javában folyt már az aratás, amikor egyszerre csak katonai behívókat kezdtek el kézbesíteni mindenütt. Románia mozgósított! Hogy ki ellen, azt nem lehetett tudni. De különösnek tűnt, hogy csak románokat hívtak be fegyverbe, magyarokat nem. Aztán egyszerre csak kiderült ennek is az oka: Románia és Magyarország között titkos tárgyalások folytak. Magyarország visszakövetelte Erdélyt. Olaszország teljes mértékben támogatta a magyar követeléseket, a németek pedig gyors és békés megoldást kívántak, ideiglenes megoldást, ha egyebet nem lehet, amit aztán majd a háború után ki lehet dolgozni részletesebben. Németország akkor már lehengerelte tankjaival fél Európát és rendet kívánt a háta megett. A vegyes lakosságú mezőségi falvak magyar népe megkushadt, mint kerítés tövin a nyúl. Lámpagyújtástól kezdve nem jártak az utcán s napközben is, csak amikor éppen kellett. Kaput, ajtót bereteszeltek éjszakára s vasvillát, erdőirtó baltát kézügyben tartották. Szó azonban nem esett egyébről, csupán gabona dolgáról, szénakaszálásról, szántásról, vetésről, jószágról. A rumunyok, azok meggyűltek időnként a falu piacán, összedugott fejjel, korcsma előtt, templomok kertjében, pópák udvarán. Hallgatták, amit valaki felolvasott nekik az újságból, vagy a rádiót figyelték, vagy azt, aki éppen beszélt hozzájok nagy hangon arról, hogy „nici o brazda”! Egyetlen barázdát sem a szent román földből! Menjenek a büdös ungorok Budapestre, ha nem tetszik itt nekik! - Inkább meghalunk mind, semhogy egyetlen barázdáját is visszaadjuk! - találkoztak olykor borzas hajú, fiatal diákszónokok a falvak piacán, de a tüszös rumunyok nagy része csak állt ott, hallgatta őket s nem szólt egy szót se. Mert Isten tudja csak, mit hoz a jövendő, s okos dolog, ha az ember észben tartja a régi paraszti közmondást, mely szerint „gura bate curu”, vagyis, aki befogja a száját, az megkíméli olykor a fenekét egy veréstől. S ahogy telt a nyár, egyre inkább úgy tűnt, mintha ennek a közmondásnak a bölcsessége időszerűvé vált volna újra. Valahol a Dunán, egy Zsófia nevezetű hajón, magyar és román urak veszekedtek azon, hogy hol legyen az új országhatár. Valami tehát történni fog előbb-utóbb, azt mindenki tudta, s változások lesznek hamarosan. Akit pedig úgy ér a változás, bármi is legyen az, hogy már előre „csá”-t kiabált, amikor „hó”-t kellett volna, azt könnyen maga alá tapossa a szekér. Aztán eljött végre az az augusztusi nap, amelyikre egyformán várt mindenki, lélegzetvisszafojtva, magyar és román. A rádióba beolvasták a bécsi döntőbíróság ítéletét. Magyarok számára Budapesten, románok számára Bukarestben. A Záhi kastély nappali szobájában ott ültek gondtelt fejjel a rádió körül a falu „nadrágos” magyarjai: Devecseri Péter tiszteletes, Csontos János, az „amerikás”. Elekes Árpád tiszttartó, Tőtösi Dani és Péterfi István, a malmos. Ültek ott, összeszoruló szívvel, lehajtott fejjel és hallgatták, ahogy egy lelkes és izgatott hang Budapesten beolvasta a rádióba, háttérben a Magyar Nemzeti Himnusz zenéjével: - Kolozsvártól délre a feleki gerincen... onnan keletnek Kolozs alatt... Palatka alatt... Bölényes alatt... Feketelak alatt... Földvár alatt... onnan délkeletnek fordulva... - Mi az, hogy „alatt”? - nyögött föl Péterfi és megtörölte izzadt homlokát a kézfejével. - Azt jelenti, hogy délre tőle - felelte Miklós tompán és alig ismert rá a saját hangjára. - Uramisten, Uramisten... - nyögött föl Devecseri Péter -, mért vertél meg minket...? A szobában lévők egymásra néztek. A hang már a Marosnál tartott és haladt a Székelyföld felé, lelkesen, boldogságtól el-elakadó hanggal, a Himnusz zenéjével a felsorolt helységnevek mögött. Egyikük se szólt, csak nézték egymást. A sánta pap sovány, borostás arcán könnyek csorogtak alá. Ő szólalt meg újra. Hangja sírás volt és nevetés egyszerre. - Drága édesanyám! Devecser Magyarország lesz újra! Értitek-e? Az édesanyám visszakerült Magyarországra...! Zokogásba fulladtak a szavai. Tenyerébe temette az arcát. Sovány vállai rázkódtak, mint a betegé. - Bölényes is Magyarországhoz került? - kérdezte Helga. Miklós bólintott. - Úgy tűnik, hogy a Kőrisek gerincén húzódik az új határ. - Ez nagy nyereség Magyarországnak - folytatta Helga - , örvendenünk kell valójában. Első lépés... a háború után majd jöhet a többi! A pap ránézett véreres szemeivel. - Grófné, addigra úgy kiirtanak minket itt a románok, egyenként, hogy már nem lesz kik miatt visszaadni ezt is Magyarországnak... ! - Tiszteletes úr...! - szörnyülködött a grófné, de Miklós közbevágott. Hidegen, józanul, higgadtan. - Értsük meg, hogy a döntés értelmében egy német-olasz vegyesbizottság gondoskodik arról, hogy kilengések ne legyenek egyik oldalon se. Minden panaszt ez a bizottság vizsgál majd ki. S a románok jól tudják, hogy ha bármilyen visszaélést is követnek el az itt élő magyarokkal szemben, a németeknek csak egy szavukban kerül, s Magyarország kapja meg egész Erdélyt...! Tőtösi Dani kelt lábra elsőnek. - Én ezt azért inkább nem várom meg. Még ma indulok Kolozsvárra s ott is maradok. Ha kell, gyalog megyek odáig. A többiek szótlanul meredtek rá. - Hűségről hallottál-e, Dani? - kérdezte a pap keserűen. - Miféle hűségről beszélsz? - vörösödött el a tömzsi. - Hűség szerintem az, ha teszünk valamit a nemzetünkért. Mit tehetnék itt? Mit tehetsz te itt? Semmit. Míg odaát... - Itt tarthatom a lelket azokban, akiket velem együtt megvert az Isten - felelte a pap és feltápászkodott. - Az én számomra ez a hűség. - Maradok én is - mondta Miklós egyszerűen, hűvösen - Itt az otthonom, itt a helyem. Több szükség lesz most reám itt, mint Kolozsvárt. - Könnyű neked - vetette oda Tőtösi a szót -, német a feleséged. Bizonyára befolyásos rokonsága is van német katonai körökben. Veled kesztyűs kézzel bánnak a románok, kik olyanok lesznek most, mint a megvadult darazsak, s azon állnak bosszút, akin tudnak. Én azt nem várom meg... Tőtösi Dani még aznap este vonatra ült. De csak Ludasig jutott el. Az átszállásnál, poggyászaival vesződve, lármás, részeg tömegen kellett keresztülvergődnie. Nagyobbára román diákok voltak. Szidták Magyarországot, átkozták a németeket, s ordítozva követelték, hogy adjanak puskát a kezükbe, s majd ők megmutatják, hogyan kell megvédeni a román hazát! - Nici o brazda! Nici o brazda! Egyetlen barázdát sem! - üvöltötte a részeg tömeg. Már majdnem átvergődött rajtok Tőtösi Dani a poggyászával, amikor közvetlenül mellette valaki elordította magát: Itt megy a magyarok kémje! Fogjátok meg! Kezek nyúltak feléje. Öklök csapódtak az arcába, fejére, hátára. Földre zuhant. Még ott is rúgták, taposták kímélet nélkül. - Kinye ungur! Kutya magyar! Román föld kell neked? Nesze! Nesze! Nesze! Félig ájult volt már, amikor a csendőrök bevonszolták az állomás épületébe. - Verekedni akarsz, mi? - ordított rá az őrmester és öklével az arcába sújtott. - Mondd azt, hogy nici o brazda! Mondd, mert beletaposlak a földbe, disznó tolvaj ungur! Nici o brazda! Mondd! Tőtösi Dani a padlón feküdt, törött csontokkal, véresen. De még volt annyi élet benne, hogy fölvicsorgott a föléje hajló őrmester arcába. - Mindent vissza! - hörögte, s utolsó erejével beleköpte a szájából ömlő vért a gyűlölettől eltorzult, kegyetlen arcba. - Dögölj meg, oláh... mindent vissza... ! Ezek voltak az utolsó szavai! Mikor valami jó kétórás rá a csendőrök odavezették az ágyból kirángatott járási orvost a váróterem sarkába a rongyos pokróccal leterített test mellé, annak már csak annyi dolga volt, hogy megállapítsa a halál okát. Szemtanúk jelentése szerint mozdony kerekei alá zuhant. Meg is látszott rajta. A ruhafoszlányokból áradó pálinkabűz pedig minden kétséget kizárólag arról tanúskodott, hogy részegségében érte a baleset. A hivatalos jelentés, amit nehány újság is átvett, már arról is tudott, hogy Tőtösi Dániel Cluj-i lakos a bécsi döntés miatti bánatában leitta magát és öngyilkosságot követett el. Záhon az egyik újságból tudták meg a hírt, amit valaki behozott a Reich boltjába. Akkor már tiltva volt minden utazás. Még az egyik faluból a másikba is csak az őrmester engedélyével volt szabad menni. Úgy a vasutat, mint az országutakat a katonaság számára kellett szabadon tartani. Kivételt csak az Észek-Erdélyből menekülő románok képeztek, akik inkább veszni hagyták mindenüket, semhogy kitegyék magukat és családjukat a bevonuló magyarok kegyetlenkedéseinek. Így hangzott a rendelet szövege, amit minden középületre kiszögeztek. Az igazság azonban az volt, hogy ezek a „menekülők” nagyobbára román hivatalnokok voltak, akik nem annyira a bevonuló magyar katonaságtól, mint inkább a helybeli magyar lakosság bosszújától féltek és nem is ok nélkül. Ami pedig „veszni hagyott” vagyonukat illetve, ha maradt is valami utánok, az sok nem lehetett. Toronymagasra megrakott teherkocsik, lovas- sőt ökrös-szekerek hosszú sora cipelte dél fele ezeknek a „menekülőknek” holmiját és nem csupán a teherkocsikat és igásfogatokat „kölcsönözték” erre az alkalomra katonai erőszak igénybe vételével a felszabadulásnak örvendő magyaroktól, de a „megmentett” terű jórésze is magyar otthonokból került elő, mint „kárpótlás” azok részére, akiknek menekülniök kellett. Bár a telefonokra is rátette a kezét a katonaság, Helgának sikerült mégis érintkezésbe lépnie a bukaresti német követség katonai attaséjával, Freiherr von Beilitz alezredessel, aki unokatestvére volt anyai ágon, és így, még mielőtt a Szatmár, Zilah, Dés és Beszterce irányából lefele áramló román katonai egységek odaérhettek volna, német katonai gépkocsi érkezett Záhra egy vidám, fiatal hadnaggyal és egy gépkocsivezető közkatonával, s azok kitűzték az Ugron kastélyra a horogkeresztes német lobogót. Ennek a védelme alatt aztán aránylag simán úszták meg a záhi magyarok a bécsi döntés közvetlen következményeit. A fiatal hadnagy még a vadászpuskát is visszaszerezte a megszeppent csendőrőrmestertől, s augusztus lévén esténként vadkacsa-húzásra is levitte házigazdáját a tóra, mintha semmi se történt volna. Onnan figyelték aztán az országúton elvonuló rendetlen katonai alakulatokat, melyekre a németnek egy szava volt csupán: „csürhe”. Gyalogos katonák teheneket, tulkokat, ökröket hajtottak az út szélén, törökbúza-földeken, lucernásokon keresztül, eltaposva mindent, az úton pedig visítozó disznókkal megrakott ökrös-szekereket, ezer mindenfélével megterhelt lófogatokat hajtottak magukkal a katonák, melyekről a vak is láthatta, hogy nem képezte a katonaság tulajdonát. Csóválta is a német a fejét. - Tiszta rablás ez! - mondogatta. - Nyílt megsértése az egyezményeknek! Egy ilyen alkalommal, éppen húzásra menet, ahogy ott álltak a kocsi mellett a bozsori tanyánál és nézték az országúton mozgó összevisszaságot, egyszerre csak egy ember jött feléjük szaladva a kukoricásból. Szucsu volt, a bölényesi vadőr. Kiveresedett arccal, lihegve ért oda. - Jaj, kezitcsókolom méltóságos Miklós gróf - lihegte a nagy darab ember -, jaj, de jó, hogy itt találom, instálom... nagy baj történt! Elvitték a lovakat, ökröket... engem azért küldött a méltóságos gróf úr pénzzel, hogy vásároljam vissza, ha lehet... ! - Kik vitték el? - kérdezte Miklós. - A dési rosiorok, instálom! Itt jönnek Méhes felöl, mindjárt itt lesznek! Én átrövidítettem a hegyen... A német hadnagy csak állt ott unatkozva. Szót se értett az egészből. Nézte az eget, a nap lemenőben volt már. Ideje volt lassanként fölmenni a dombra. Félóra se telik, s az első kacsák indulnak már... Bosszúsan húzta össze a szemöldökét, amikor Miklós elmondta neki, hogy kicsoda az ember, aki előttük áll és miért van ott. - Hány lovat raboltak el s ökröt? - akarta tudni. Miklós Szucsuhoz fordult. - Tizennégy lovat összesen, tenyészkancákat mind. Tizenhat ökröt. - Mi az alakulat neve? - Második lovasezred. Rosiorok. Én magam is a rosioroknál szolgáltam, csakhogy az én ezredem a kilences - tette hozzá elmosolyodva - gárdahuszárok. - Hallottam róluk - bólintott a német -, a rosiorok előkelő ezrednek számítanak. Mi a rangja? Tartalékos hadnagy? Miklós bólintott. - Van magánál valamiféle katonai igazolvány? - Nincs. Csak arról, hogy megválasztott országgyűlési képviselő vagyok... illetve voltam - javította ki magát -, amióta Antonescu került kormányra, az sem érvényes már... - Mindegy - mondta a német hadnagy -, vegye elő, hogy kéznél legyen. Mondja az embernek, hogy ugorjon föl a kocsira. Méhes felől jönnek, azt mondja? - Igen. - Elébük megyünk és megállítjuk az egész ezredet - recsegte a német és fölugrott a katonai kocsiba -, menjünk, Schröder - parancsolt a vezetőre - arrafele! Alig értek el a sályi útkereszteződésig, Szucsu megszólalt elől a vezető mellett. Izgatottan mutatott előre. - Ott jönnek! Lovas alakulat tűnt föl a kanyarban. Az első lovas-század után szekérsor. - Állítsd a kocsit keresztbe az úton! - parancsolta a hadnagy a katonájának. Aztán leszállt, megszorította a derékszíját, megigazította a pisztolyát, megvizsgálta a gombjait s szemére húzta az ellenzős német tisztisapkát. - Az ember maradjon a kocsiban, graf - rendelkezett kurtán -, maga álljon mellettem. A vadászpuskákat fektessük le, hogy ne láthassák. Így. Készen vagyunk. Azzal kihúzta magát egyenesre és kiállt az út közepére a kocsi elé. Miklós mellette. A lovas-század eleje már alig volt száz lépésre. Kapitány vezette az oszlopot, nagy sárga lovon. A német tiszt fölemelte fehérkesztyűs kezét. - Halt! - kiáltotta messzire csengő érces hangon. A románok kapitánya meglepetten húzta meg a lova kantárszárát. Majd fölemelte ő is a kezét. - Sztáj! - harsant föl hátul az első szakasz parancsnokának a hangja -, sztáj! sztáj! - hangzott hátrébbről is. A század megállt. A kapitány előre ugratta a lovát. Bosszúsnak látszott. - Mi történik itt? - csattant a hangja, románul. - Deutsche Offizierskommission! - recsegte vissza hasonló módon a német, a maga nyelvén - Német tisztibizottság! - Was wollwn? - acsarkodott vissza hibás németeséggel, bosszúsan a román kapitány. - Kommandant! Második lovasezred itt áll! Arrest! Kommandant komm hier! - rövidítette le a saját nyelvét a hadnagy, mint németek szokták, amikor buta idegenekkel van dolguk, - Sofort! Miklósban elhűlt a vér. Letartóztatni egy egész ezredet! Mit gondol ez az inci-finci kis hadnagy? hiszen csak egy kézlendületébe kerül a kapitánynak s úgy elsöprik őket onnan az útról, mintha ott se lettek volna soha... ! Azonban a kézlendület elmaradt. A kapitány megfordította a lovát és rikácsolt valamit hátra. Egy altiszt elnyargalt. a kapitány közelebb lépett. Jó lova volt, keménykötésű, erős. - Mein name Capitan Balcescu - mutatkozott be, békésebb hangon - Was los? A német hadnagy hanyagul sapkájához emelte a kezét. - Leutenant Karl von Rödiger, Offiziers Kommission, Deutscher Gesandschaft, Bukarest - ropogtatta keményen a szavakat, majd Miklós felé lendítette a kezét - Graf Nicholas von Erőss, deputat mit Offiziers Kommission. - Deputat? - hebegte a román kapitány a lovon és egyikről a másikra nézett. - Uraságod beszél románul, domnule deputet? - kérdezte meg végül is. Miklós bólintott. - Magam is a rosioroknál szolgáltam - mondta a maga hibátlan bukaresti kiejtésével -, a királyi gárdahuszároknál. - Ó - derült föl erre a kapitány arca -, akkor ön talán ismeri Stirbey herceget? - Az apát vagy a fiát? - kérdezte Miklós, - Romeo egy évvel volt alattam. Vadásztam náluk Barbisorán... Ettől aztán egészen megenyhült a kapitány. Közelebb léptetett. - Aztán mi ez itt? - kérdezte bizalmasan - Mi baj van? - Tizennégy ló és tizenhat ökör - felelte Miklós kurtán -, feljelentést kaptunk... - Mondtam, hogy baj lesz belőle - morogta a kapitány -, ez a bolond Petrescu okozta az egészet. Petrescu kapitány, a harmadik századtól - tette hozzá. Nagyot sóhajtott. - Megmondom mit tegyünk, Cortescu őrnagy mindjárt itt lesz, ő a parancsnokhelyettes. De ő nem tud semmiről semmit. Ő részegen aludt, amikor mindez történt, ott... valahol Geaca mellett... - Blenisun - javította ki Miklós. - Lehet - egyezett bele a kapitány -, mindegy hol. Elég az, hogy megtörtént. Az őrnagy nem tud semmiről, és az ezredes meg az alezredes, azok nincsenek is itt. Azok egyenesen Satu Mareről Dévára mentek automobilokon lakást keresni, s vitték a családjaikat is. Hát ide figyeljen, domnule deputat, mondok valamit. Mi összeszedjük azt a néhány rongyos lovat meg ökröt, s vissza is vitetjük nehány katonával oda, ahova valók. Hát mit? Nem nagy dolog. S megfeledkezünk az egészről. He? Miklós lefordította németre az ajánlatot. A hadnagy összeráncolt homlokkal hallgatta. - Mondja meg neki - játszotta meg a szerepét -, hogy nekünk jegyzőkönyvet kell felvennünk, s azt be kell nyújtanunk hat példányban... A kapitány megérthetett belőle valamit, mert barátságos gesztussal széttárta a karjait és ránevetett a németre. - Á, minek tölteni az időt irka-firkával, Herr Kamarad! Ha ló is, ökör is mind otthon van istállóban, akkor nincs international ügy, igaz? Akkor nincs semmi, igaz? Én garantál, hogy holnap reggel ló, ökör otthon van, ahol kell! Jó? Nincs jegyzőkönyv, nincs semmi baj! Igaz? A hadnagy megcsóválta a fejét. - Szabálytalan, nagyon szabálytalan - aggodalmaskodott -, valaki itt az ezrednél beszél, és mi mind bajba kerülünk! Mind! - Beszél? - vigyorgott rá Balcescu kapitány. - Hahaha! Ki beszél? Katona néma, mint lócitrom a füben, Herr Kamarad! Én, Balcescu garantálom! - Rendben van, egy feltétel alatt - nézett rá szigorúan a német hadnagy -, ha holnap estig hoznak nekem egy hivatalos nyugtát, amelyen ugyanaz az aláírás van, mint a feljelentésen! Holnap estig! - Holnap estig - bólintott a kapitány -, hova küldjem a nyugtát? A hadnagy lefele mutatott a völgyön. A tó végiben, fent a dombon, pirosan csillogott a kastély cserépteteje a lemenő nap fényében. - Schloss! Kastély! Hadiszállás! Német zászló - mutatott a gépkocsit ékesítő két kis zászlócskára. - Fent a kastélyon! Holnap este! Ha nem, jegyzőkönyv! Azzal sapkájához emelte a kezét s hátat fordítva a kapitánynak indult vissza a kocsijához. - Ott lesz a nyugta, garantálom - vigyorgott Miklósra a kapitány - az őrnagynak nem is kell tudnia róla. Majd ha előre jön, megmondom neki, hogy rutin vizsgálat volt az egész. A németek tudni akarták, hogy rendben megy-e a visszavonulás. a viszontlátásra, domnule deputat. Remélem, találkozunk még kellemesebb körülmények között is. Talán Bukarestiben, mi? Ördög vigye ezt a provinciát, nem kellene nekem, ha ingyen adnák se. Csak baj van vele... Megfordította lovát s ugratott vissza az embereihez. Mikor Miklós beszállt a kocsiba, a német hadnagy vidáman rákacsintott. - Jól megijesztettük ezt a fickót! - De mi lett volna, ha nem ijed meg? - kérdezte Miklós - Vagy ha hamarabb ideér a parancsnok és igazolást akar látni? A fiatal németnek megrándult a szájszéle, gúnyosan. - A német egyenruhánál jobb igazolás ma nem kell Európában! Miután Szucsut is vissza kellett juttatni valamiképpen Bölényesre, vacsoránál megkérdezte Miklós német vendégét, hogy nem mehetnének-e át másnap, már csak azért is, hogy megtudják, beváltotta-e kapitány a szavát? Von Rödigernek mindegy volt, s így aztán másnap reggel neki is indultak az országútnak. Vidám augusztusi szél lobogtatta a kocsi két oldalán a német zászlócskákat, Szucsu büszkén feszített elől a német katona mellett, Miklós meg a hadnagy a hátsó ülésről figyelték az utat. Román gyalogos egységek vonultak délnek, szünet nélkül, rosszkedvűen, porosan, rendetlenül. Holmikkal megrakott teherautók, lovas szekerek, ökrös szekerek, lábon terelt jószág: menekülők áradata vegyült a lassan vonuló katonaság közé. Ilyenkor meg kellett állni a kocsival s megvárni, míg a port kavaró nyáj elvonult két oldalt, pásztorlegények boltjának engedelmeskedve. Voltak, akik csodálkozva bámultak az ellenkező irányba igyekvő gépkocsira és a német zászlócskákra, voltak, akik ijedten húzódtak félre előle, s voltak, akik haragosan kiköptek. Báldon katonaság szállta meg a Béldi-kastélyt, s a park virágágyásai között lovak legeltek. A szép, évszázados fákat falubeli baltások döntötték ki, egyiket a másik után, s aprózták föl tűzifának. Egy istállóbeli ijedt cselédtől tudták meg, hogy a grófék elköltöztek Zsibóra, Kálmán grófhoz, a kastélyt és a hozzátartozó épületeket pedig lefoglalta a hadsereg. - Úgy látszik, itt készülnek maradni instálom - rémüldözött az öreg, ki több, mint negyven évig kertészkedett az udvarnál -, az intéző urat is kidobták a lakásából, úgyhogy őkelme is összepakolt, s elindult Kolozsvárnak... a drága szép uradalomból ejszen nem marad semmi...! Nagysármás piacán valami népgyűlés lehetett. a környékbeli falvakból becsődült tüszős, kihúzott ingű oláhok tömöttődtek, kék-sárga-piros zászlókkal, nyers deszkából összetákolt pódium körül, melyről egy nagy darab, pocakos, kapaszkodó úriember-féle beszélt hozzájok, ordítozva és az öklét rázva. Miklós megismerte rögtön. Maccavei volt, a szenátor. - Nici o brazda! - üvöltötte a szenátor tajtékzó szájjal - Egy barázdát se adunk oda a szent román földről! S ha kell, még a gyermekeket is kitapossuk a magyar anyák hasából, de Magyarország nem lesz itt soha! - Nici o brazda! - üvöltötték a megrészegült tüszősök - Tüzet a magyarok házaira! Menjenek Budapestre! Valamivel távolabb ott ácsorgott kék egyenruhájában a csendőrőrmester három katonájával. A piacot körülvevő magyarok házai és a többi házak is mind tova a dombig zárt kapukkal, némán álltak ott, mintha lakatlanok lettek volna. Kutya se ugatott sehol. Ez a fanatikus bolond bajt csinál itt, ha nem teszünk valamit - mondta Miklós komoran és lefordította a hadnagynak a szenátor szavait s a tömeg ordítozását. Schröder! Fordulj meg és hajts oda, ahol azokat a csendőröket látod! - rendezett azonnal a német hadnagy. Felhúzta kesztyűit, megigazította fején a sapkáját s a gomblyukában fityegő vaskeresztet. Mikor a német katonai gépkocsi megfordult a piacon, majd megállt a csendőrök előtt, a tömeg elnémult. A fejek arra fordultak. A szenátor is elhallgatott a pódiumon. A hadnagy kiszállt a kocsiból, feszesen, egyenes derékkal. Miklós is kiszállt a túlsó oldalon. A hadnagy kesztyűs keze odaintette magához az őrmestert. Az sietve jött oda. - Deutsche Offizierskommision! - recsegte a német, majd Miklóshoz fordult, - Mondja meg az őrmesternek, hogy őt teszem felelőssé a rendért! Még egy izgató szó arról a pódiumról, vagy a legcsekélyebb rendetlenség és azonnal jelentést küldök a főhadiszállásra! Miklós lefordította az őrmesternek a hadnagy szavait. Az elvörösödött és felkiáltott a pódiumra. - Szenátor Maccavei! A kövér ember haragosan jött le az emelvényről. Nyikorogtak alatta a nyers deszkák. - Mi az? Mit akarnak ezek? - dohogott bosszúsan, majd megismerte Miklóst és arca még jobban elsötétült. De szóhoz már nem juthatott, mert von Rödiger úgy esett neki, mint valami rest újoncnak a gyakorlótéren. - És maga szenátor létire ilyen beszédeket tart? Magyarország és a Német Birodalom ellen uszítja a népet? Ért németül? - Jawohl, meldegehorsam... - csuklott elő a kövér, kopaszember szájából a huszonöt évvel azelőtt beleidomított császári és királyi katonanyelv, s még a bokáit is összecsapta ügyetlenül. A hadnagy végignézett rajta. - Akkor jó - dörgött rá katonásan a megszeppent szenátorra -, legalább megérti, amit mondok! Még egy ilyen uszító beszéd! A legkisebb rendetlenség, vagy erőszak az itt élő magyar polgársággal szemben! És azonnal jelentés megy a főhadiszállásra! Értjük? - Jawohl...! - Ez az országhatár, amint tudják, ideiglenes! - folytatta a hadnagy a leckéztetést, mint aki fenékig ki akarja élvezni a helyzetet. - Mozgathatjuk erre, mozgathatjuk arra! Ha azt látjuk, hogy maguk nem alkalmasak arra, hogy más nemzetiségek fölött uralkodjanak, ha azt látjuk, hogy maguk primitívek, kegyetlenek és nem tisztelik a mások jogait, akkor letaszítjuk ezt a határt egészen a Fekete tengerig is ha kell, értjük? Verstanden? - Jawohl Herr... - Mikor itt visszajövök, rend legyen! - parancsolta a hadnagy, azzal katonásan megfordult és visszaült a kocsiba. Miklós szó nélkül követte példáját. - Hajts! - recsegett oda a gépkocsivezetőnek. A motor felbődült, megfordult a piacon s zakatolt vissza az útra. Nehány tüszős ijedten ugrott félre előle. Mikor Miklós visszalesett a kocsiból, Maccavei még mindig ott állt tátott szájjal, hajadonfővel a megdöbbent őrmester mellett és bámult utánok. - Adtam neki valamit, amin elrágódhat egy ideig, mint kutya a csonton - nevetett csintalanul a német hadnagy -, s nem is hiszem, hogy hazudtam volna sokat - tette hozzá -, bár nem vagyok politikus, de azt hiszem, hogy mihelyt befejeztük a háborút, elrendezzük Erdély kérdését is véglegesen. S természetesen az kapja meg az egészet, aki azt legjobban megérdemli, nem gondolja? Olyan könnyedén, magabiztosan beszélt, mintha a háború máris eldőlt volna, csupán nehány apró kis formaságot kellett még elintéznie a harctereken. Miklós hallgatott. A Helgával töltött évek megtanították arra, hogy ne vitatkozzék németekkel olyasmiről, amit pillanatnyilag nem lehet bizonyítani. Annak ellenére, hogy mi történt az apjával, még maga Helga is Hitler bűvkörében élt és el se tudta képzelni, hogy a nagy Führer hibát követhetett volna el bárhol is. Ami pedig a háború kimenetelét illeti a dekadens angolokkal, franciákkal és az alacsonyabb rendű szlávokkal szemben: ebben a kérdésben Helga is olyan volt, mint az összes többi német. Kétség nem férhetett hozzá, hiszen a páncélos villám-háború már be is bizonyította: a német haderő egyszerűen verhetetlen! Miklós azonban megcsóválta a fejét valahányszor a térképre nézett. Bármilyen nagynak is képzelte magát Németország, a többiekhez viszonyítva hihetetlenül aprónak tűnt. De aggodalmait magának tartotta. annál is inkább, mert nem volt olyan biztosabban sem, hogy egy nagy német győzelem magyar szempontból valóban a legelőnyösebb lenne? Ha rajta múlna - és titokban remélte, hogy az angolszász hatalmak is így gondolkoztak -, akkor a legjobb megoldás mindenki számára az lenne, hogy Hitler és Sztálin, s a német nemzetszocializmus és az orosz kommunizmus addig püfölik egymást, míg mindkettő elpusztul végkimerülésben, s Európa kis népei megszabadulnak a rájok nehezedő óriásoktól. De erről természetesen nem lett volna okos beszélnie. Így hát csak ült szótlanul a csintalan kis német hadnagyocska mellett, kinek hálával tartozott, amért mulatságát lelte abban, hogy bajban lévő magyarokon segíthetett. A kissármási Bánffy-birtok dombját szintén katonaság szállta meg. Pusztakamarásnál Szász Ferenc útszéli tanyája is nyüzsgött tőlük, mint a hangyaboly. Gyekérők pedig akkor menekült három lovas szekérrel Bölényes felé a Béldi Györgyék intézője. A falu oláhjai álltak az utcán és rögökkel meg ocsmány szavakkal dobálták a menekülőket. Szerencsére, csak két kilómétert kellett szerezniök, s ahol a legelő-gerincről lefutó akácsor leért az országútig, onnan már csak néma és aggodalmas arcú oláhok figyelték az intézőék futását, míg a magyar házak felől vidám köszöntés fogadta őket. Onnantól kezdve már csak egyetlen napja volt Romániának. Az az akácsor Magyarország új határát jelezte. Különös érzés volt. Valójában semmi se változott, olyan volt minden, mint azelőtt. Amikor vadászni jártak Tátival föl a laki erdőre. Vagy a malomi kis nádashoz. Vagy a két-hídhoz, húzásra. És mégis, csodálatosan, irigylésre méltóan más volt minden Még a levegőnek is szabadság-szaga volt valahogy, öröm-illata. A hegyoldalak, a rétek színe vidám volt. Az árokparti fűzfák mintha hetykébben viselték volna a tetejüket. Bölényes úgy ült ott a völgy oldalában, a meleg augusztusi napsütés alatt, mint jókedvű tojóstyúk a fészkén, s fölötte ragyogott a kastély parkjának zöldje, akár a smaragd. A falu utcájáról gyalogos katonaoszlop kanyargott elő, porosan, lomposan. A házak kerítései mögül emberek nézték a távozó románokat, de senki se szólt egy szót sem. Különös nagy csönd ült a falun. Akik meglátták a németzászlós gépkocsit befordulni a kastély felhajtójára, azok összefutottak és összedugták fejüket. S akik megismerték Szucsut büszkén feszíteni elől a német katona mellett, azok eltátották a szájukat. A felhajtó két oldalán teljes pompájukban virágoztak a piros futórózsák. Örvösgalambok szálltak át csattogó szárnyakkal a vadvirágos alsó rét felett, s a sötétzöld fenyves gyantaillata édessé tette a levegőt. - Gyönyörű park - álmélkodott a német, ahogy fölfele kanyarodtak a szerpentinen -, el se képzeltem volna, hogy ilyesmi is van errefele... András gróf könnyes szemmel ölelte magához a fiát. - Hát ezt is megértük, ugye? Ezt is megértük! - mondogatta újra meg újra, s hangja elcsuklott a meghatódástól. Szinte hálálkodva rázta meg a fiatal német hadnagy kezét. Fent a verandán Ilka grófné mosolygott rá a hadnagyra. Ezüst tálcán bort hozatott, metszett poharakat. Leültek a kényelmes karosszékekre, a langyos, virágillatú délutánban. Még a levegő is tisztán ragyogott. Jánoska boldogan topogott körülöttük a boroskancsóval. - Tudtam, hogy hazajön Miklós gróf, ugye tudtam? - lelkendezett nekipirosodva az örömtől. - Mondtam a méltóságos gróf úrnak: most már hazatér a mi kicsi gazdánk biztosan! Nem marad az olájok között! - Azért jöttem főként, hogy megtudjam: visszahozták-e a lovakat meg az ökröket? - tette föl Miklós a kérdést. András gróf diadalmasan nézett a grófnéra, majd Jánoskára. - Megmondtam ugye, hogy a Miklós keze van ebben! - nevetett diadalmasan. - Félórája csak, hogy aláírtam a nyugtát. Németül kellett nekik, makacsul ragaszkodott ehhez az a szakaszvezető. Megkérdeztem, hogy tud-e németül, de azt felelte a buta oláh, hogy ő ugyan nem tud, de az írás azért németül kell legyen, mert Hitler maga rendelte így! Miklós ránézett az apjára s tréfásan megfenyegette az ujjával. - Papi! Látom a szemedből! Mit írtál arra a papírra? - Azt, hogy tizennégy ló és tizenhat ökör épségben elhoztak ide a mai napon hat tolvajt meg egy főtolvajt, katonaruhában... ! - harsogta vidáman András gróf. Kétszer is elismételte németül, a hadnagy mulatságára. A harmadik pohár bor után von Rödiger hadnagy fölemelkedett. - Sajnos mennünk kell - mondta mentegetődzve -, estére állomáshelyemen kell lennem. Bár szívesen eltöltenék itt akár egy hetet is... - Bármikor szívesen látjuk - biztosította Ilka grófné -, amikor csak teheti... - S köszönöm, hogy elhozta a fiamat - hálálkodott András gróf - már aggódtunk, hogy miképpen jut ide ebben a felfordulásban... Helgát és a gyerekeket hova küldte? - fordult összevont szemöldökkel a fiához. - Otthon vannak - felelte Miklós halkan s fölemelkedett ő is a székből -, mennem kell nekem is. - Oh mein Gott...! - szaladt ki Ilka asszony száján, németül. András gróf a fiára meredt. - Visszatérsz? Oda? - szörnyűlködött - Az oláhok közé? Miklós arca komoly volt. - Az ottaniaknak még több szükségük lesz reám ezentúl - felelte csöndesen s kinyújtotta kezét apja felé -, ha minden lecsöndesül, ellátogatok ide újra... - A honvédek már Szamosújvárt vannak - mondta András gróf megkönnyesedett szemmel, szinte suttogva -, holnap délre itt lesznek... érted? Magyar honvédek...! Holnap ilyenkor Magyarország leszünk! Tudod ez mit jelent? Huszonkét évig vártunk erre... s holnap reggel építjük már a díszkaput! Könny gördült alá a szeméből s lepergett az arcán. Miklós lehajtotta a fejét. - Nem akarok ünneprontó lenni - mondta halkan, kissé esetten is -, de míg ti ideát ünnepeltek, Gyekén túl még keservesebb lesz a magyarok sorsa. Láttuk már a jeleket Sármáson. A kivonulók bosszúja azok ellen fordul, akik kezök ügyébe esnek. Ha valaha is ott volt a helyem, most igazán ott van. Félóra se telt bele, s bebizonyosodott, hogy mennyire igazak voltak a szavai. A két-hídnál kavarta alattuk a port a német katonai gépkocsi, amikor szemközt velök a gyekei gerinc fölött füst emelkedett fölfele a bágyadt-kék augusztusi égen. A nap már aláhajlóban volt az ombozi völgyre, s ferde sugarai még jobban megvilágították a fekete gomolygást. Gonosz füst volt, égő házak füstje. Gyekén a falu utcája tömve volt emberrel. A gépkocsivezető német katonának tülkölnie kellett, hogy utat nyissanak, s akkor is csak kelletlenül húzódtak félre, komor arccal. Gyűlölettel néztek a német egyenruhára, s voltak, akik ki is köptek a kocsi felé. Von Rödiger ideges kézzel lazította meg pisztolytáskáján a csatot. Arca kemény volt, mintha kőből faragták volna. - Disznók... - sziszegte a fogai között -, megérdemlik, hogy egész Erdélyt elvegyük tőlük...! Benne lesz a jelentésemben, abban biztos lehet! A füst ellepte a falut, mint egy nagy sötétszürke tenger, melynek közepéből újabb feketeség gomolygott elő. Már látni lehetett a lángok sárgás-piros nyelveit is, ahogy belenyaltak a haragos füstbe. S az emberek csak álltak az utcán s nézték. Senki se mozdult, senki se szaladt vízért, még csak segítségért se kiabált senki. A zsidó boltján túl a fordulónál aztán kiderült, hogy miért. A magyarok temploma égett s a mellette lévő papilak. Tömör téglaépület mindkettő, s úgy égett mégis, mintha olajat öntöttek volna reá. A tűzzel szemben ott állt az utcán a csendőrőrmester, csípőre tett kézzel. Mellette a feketébe öltözött oláh pap s egy nagydarab tüszős parasztember, alighanem a falusbíró. Nevettek. - Állj meg - szólt oda a hadnagy a gépkocsivezetőnek. A kocsi zökkenve torpant meg a csendőrőrmester és a pópa mellett. Vastag volt a füst, marta a szemet. - Hol van a parintye? - kérdezte Miklós, románul. Az őrmester vállat vont, s elvigyorogta magát. - Mit tudom én! Elment a többi magyarokkal! - Hova? - Ejszen Budapestre, ahova való! A közelben lévők fölnevettek. Gonosz nevetés volt. A német hadnagy szája elkeskenyedett a haragtól, amikor Miklós lefordította németre a szavakat. - Mondja meg nekik, hogy szigorú vizsgálatot indítunk ebben az ügyben, s ha kiderül, hogy akár a papnak, akár egyetlen magyarnak itt a faluban baja esett, ha kiderül, hogy gyújtogatás történt, az egész falut átcsatoljuk Magyarországhoz! Az őrmester elsötétült ábrázattal hallgatta végig Miklóst. - Aztán kicsoda ez, hogy így mer beszélni, he? - kérdezte a végén. - Az ellenőrző bizottság hivatalos tisztje - felelte Miklós. A csendőrőrmester a pópára nézett, a pópa megvonta a vállát, s a tüszős oláh meg a fejét vakarta meg. - Nem tudjuk mi történt, honnan tudhatnánk? - mondta rosszkedvűen. - Mire észrevettük a tüzet, már nem lehetett rajta segíteni. Nem a mi bajunk. Legokosabb, ha hazamegyünk, s törődünk a magunk dolgával... Azzal megfordult s indult. A pópa követte nyomban, s az őrmester még rántott egyet a vállán s ment ő is. Vissza se néztek a német gépkocsira. - Menjen mindenki haza! - ordított az őrmester az emberekre. - Nincs hetivásár! Mozogjatok, az anyátok...! Az emberek sötét nézéssel, szótlanul kezdtek eltakarodni az utcáról. Nehányan hátrasandítottak még s köptek a tűz felé, vagy a német gépkocsi felé, ki tudhatta. - Indulj - morgott előre a hadnagy a gépkocsi vezetőjéhez -, majd beveszem a jelentésbe ezt az egész disznóságot, s olyan kivizsgálást rendezünk itt, amilyent ez a büdös gyújtogató népség még nem látott...! De alig értek el a katonai gáthoz, bajba ütköztek újra. A gát rozoga fahídján egylovas szekér vágtatott keresztül. Porzott mögötte a kiszáradt agyagút. A szekér ülésén két leány ült előre hajolva, lobogó hajjal. A gyeplőt tartó ostorral verte a kihabosodott lovat. - A katonai magyar pap lányai - ijedt meg Miklós -, ismerem őket! Ahol a katonai út beletorkolt az ország útjában, a hadnagy megállította a gépkocsit. Miklós leugrott a hátsó ülésről, s karjait lengetve elállta a zakatoló szekér útját. A leányok belekapaszkodtak a gyeplőbe, de így is csak nehezen tudták megállítani a horkoló, meghajszolt lovat. - Mi történt? - ugrott oda Miklós a szekérhez. - Miklós gróf! Jaj Istenem, Miklós gróf! - sikoltoztak a pap lányai össze-vissza a szekér ülésen. - Elvitték aput börtönbe! Anyut pincébe zárták! Alig tudtunk megszökni! Jaj Istenem, Miklós gróf, tegyen valamit! Megölik anyut is, aput is, mint ahogy halálra verték a grófot...! Az egész falu tele van részeg katonával! Verik a magyarokat, s amit az asszonyokkal tesznek...! Jaj drága jó Istenem, Istenem...! - Logodetti grófot már megölték - fordult Miklós sápadtan a német hadnagyhoz -, most meg a falu népére vetették magukat...! Román katonák! A papot elhurcolták, a papnét pincébe zárták...! - Gyerünk! - mondta rekedten von Rödiger. - Legjobb lesz, ha a leányok is velünk jönnek! Hagyják itt a szekeret, majd valaki gondját viseli! Nem hagyhatunk két leányt egyedül az úton ezeknek a vadállatoknak az országban! A hadnagy előre ült gépkocsivezetője mellé, s a két megtépázott, izzadt, félelemtől reszkető leány bekuporodott Miklós mellé a hátsó ülésre. A fahíd rozoga deszkái csattogtak alattuk, s az agyagút pora magosra szállt a rohanó gépkocsi mögött. A falu utcáján részeg katonák tántorogtak. Volt, aki tehenet vezetett kötőféken, volt, aki libát vitt a hóna alatt. Itt-ott kiabálás hallatszott a házakból. Gyermeksírás, asszonysikoltás. - Hol a parancsnokotok? - csattant rá Miklós a katonára. Azok eltátott szájjal bámultak a német egyenruhákra. Végül is egy szakaszvezető a román templom mögötti piros cseréptetőre mutatott. - A domnu őrnagy a pópánál szállt meg... A pópa tisztára söpört udvarán katonák lézengtek. Két sötétképű fiatal hadnagy éppen a tornác lépcsőjén jött lefele, amikor a német gépkocsi megállt a lépcső alatt. - Hol az őrnagy úr? - mordult rájok Miklós. - Asztalnál ül éppen - felelte az egyik hadnagy. - Hívják ki, rögtön! - Kinek a parancsára? - húzta föl szemöldökét a másik. - A német ellenőrző bizottság tisztjének parancsára! A két hadnagy egymásra nézett, s visszamentek a tornácra, be a házba. Kis idő múlva újra nyílt az ajtó. Egy vörösképű, pocakos kis őrnagy jelent meg benne. Szája még majszolta a falatot, véreres szemei kidülledve meredtek a látogatóra. - Ha? Miféle ellenőrző bizottság? Mi? - Kérdezze meg tőle az alakulat nevét, rendeltetését - mondta a hadnagy -, maga pedig, Schiltz, jegyezze föl azonnal - parancsolta a gépkocsivezető katonájának. - Második hadosztály első gyalogezred harmadik zászlóalj - böfögte az őrnagy fent a tornácos -, rendeltetés határőrszolgálat... ki akarja tudni? Ha? - Második hadosztály, első gyalogezred, harmadik zászlóalj - fordította át Miklós németre -, határőrszolgálatra rendelték őket, tehát úgy látszik, itt maradnak... - Mondja meg neki, hogy azonnal vessen véget a rablásnak és vizsgálja ki a lakosság ellen elkövetett bűnöket - rendelkezett a német -, mi külön vizsgálóbíróságot küldünk majd ki ide, a lakosság panaszainak meghallgatására és ha addigra a tettesek nem kerültek kézre, majd gondoskodunk arról, hogy kézre kerüljenek... Az őrnagy arca egyre vörösebb lett, s még mielőtt Miklós belekezdett volna a tolmácsolásba, kitört belőle az elfojtott harag, tört németséggel. - Mi román királyi hadsereg vagyunk, akik fölött csak a román király hadbíróság ítélkezhet, más senki, verstehen?! Én a román királyi hadsereg őrnagya vagyok! Őrnagy! Verstehen? Nekem nem parancsol semmiféle német bizottság! Miféle rablásról beszél maga, német hadnagy? He? Hadnagy, nem őrnagy! Jawohl! Von Rödiger leugrott a gépkocsi üléséről, odalépett a tornác lépcsője alá, szembe a kis haragos őrnaggyal, kihúzta magát teljes hosszában, hogy villogó kék szemei egymagasságba kerületek a lépcső tetején álló román tiszt borgőzös szemeivel, s mellén összefont karokkal mondta, jéghidegen: - Mint a német haderők ellenőrző bizottságának meghatalmazott ellenőrző tisztje a velem levő román országgyűlési képviselő úr jelenlétében hivatalosan felszólítom az őrnagy urat, hogy mint a községet megszálló katonai egység parancsnoka velem és a román parlament képviselőjével együtt azonnal és haladéktalanul elkezdje a panaszok kivizsgálását, először is a magyar protestáns lelkész otthonában és nyomban utána a grófi kastélyban! A kemény, csattanó szavak súlya alatt a beborozott őrnagy alakja lassan megtottyant, arca elszürkült, s egyik hadnagyáról a másikra nézve, mintha azoktól várt volna segítséget, habogni kezdett. Még le is jött a lépcsőn és hol a német hadnagyhoz, hol Miklóshoz fordulva próbálta megmagyarázni a helyzetet, félig németül, félig románul. - Hadnagy úr, én csak parancsot teljesítek! Ide hoztam a zászlóaljat, mert itt lesz a határőr parancsnokság! Innen aztán megy század ide, század oda, s megint szakasz ide, szakasz oda, tudja hadnagy úr, hogy van ez! Domnu képviselő, nekem a németekkel semmi bajom! Hogy mi történt a pappal meg a gróffal, az nem az én hibám! A falu román népe... meg a menekültek, akik jöttek... Feketelakról, Földvárról, Buzáról, mindenünnen... a harag, a keserűség ami a szívükben van... képviselő úrnak tudnia kell... mit tehetek én, amikor civilek egymásnak esnek? Igaz? Mit tehetek én? Ekkor megszólalt hirtelen a német gépkocsi hátsó ülésen az egyik papleány, románul. - Az a hadnagy, ott! - nyújtotta ki kezét az őrnagy mögött ácsorgó hadnagyok egyike felé. - Az a magosabbik! Ő volt az, aki apámba belerúgott, ő volt az, aki katonáival megkötöztette és elhurcoltatta le katonáival a pincébe! Ő volt az, aki kergetett minket a gyümölcsösön át, s csak a kukoricásban tudtunk megbújni előle! Az ott, az a magosabbik! A feketehajú, mokányképű hadnagy ábrázata sötétvörösre gyúlt. - Hazudik! - köpte ki a szót, haragosan. - Soha sem láttam életemben ezt a nőszemélyt! Hazug rágalom! - A vádat bizonyítani is kell ám, domnisoara - vigyorgott a köpcös kis őrnagy -, vannak-e tanúi, he? - A nővérem, itt mellettem - felelte a papleány, sápadtan s a hangja remegett -, meg az anyám, akit pincébe zártak! Meg az apám! Mit tettek az apámmal? Az őrnagy gúnyosan bólogatott. Gondoltam, he, gondoltam! Nincs szemtanú, mi? Csak a családon belül! Összeesküvés a román hadsereg hírneve és becsülete ellen! Apját egyébként most hallgatja ki a kapitány, a csendőrség épületében. Kihallgatás után hazamehet. Ha úgy viselkednek, mint a hadsereg ellenségei, ellenséghez illő elbánásban is részesülnek. Ehhez minden hadseregnek joga van! Igaz, képviselő úr? Hadnagy úr? - A panaszokat kivizsgáljuk, Herr Major - felelte von Rödiger kimérten. - Hol van itt egy telefon? Jelentést kell tennem Brassóban, a főhadiszálláson... Az őrnagy sajnálkozó vigyorgással vonta meg a vállát. - Telefon? Itt nincs olyasmi, hadnagy úr. Elmaradt, vad tartomány ez, s az emberek is ilyenek: vadak, primitívek. Majd ha kissé megismeri a helyzetet, megérti maga is, hogy a rend és fegyelem érdekében a katonaság olykor olyan módszerekhez kell folyamodjon, amilyenekre civilizált országokban nincsen szükség ... meghívhatom egy pohár borra? Egy kis falatozásra? Hadnagy úr? Képviselő úr? A pópának pompás sajtja van és a kenyér még meleg, most sütötték! - Köszönöm, őrnagy úr, szolgálatban vagyok - húzta ki magát a német, hidegen -, parancsom úgy szólt, hogy az új román határokon belül maradt magyarok biztonságáról gondoskodjak és jelentést tegyek a visszaélésekről. Katonásan tisztelgett az őrnagy felé, sarkon fordult s fellépett a gépkocsira. - Hajts - szólt oda fogai között a német katonához. A tornác lépcsőjén a köpcös román őrnagy dünnyögött valamit maga elé, aztán megfordult s zord nézésű hadnagyai élén visszatért a házba. - Banditák ezek, nem katonák - mérgelődött von Rödiger, amikor már a falu utcáján zakatolt velök újra a gépkocsi -, hazudnak, csalnak, nem lehet velök semmire se menni. Minél előbb sikerül nyakukra hoznunk a vizsgáló bizottságot, annál jobb lesz az itt élő magyaroknak. Magunkban nem tehetünk semmit. Hol van a legközelebbi telefon? - Sármáson - felelte Miklós -, félóra is beletelik, mire odaérünk. Mi lesz itt addig a pappal meg a feleségével? S fent a kastélyban? - Most már semmi - felelte a hadnagy. - Az őrnagy gondoskodni fog arról, hogy erőszakosságnak még nyomát se leljük. Nem csodálkoznék - tette hozzá -, ha a papot is meg a papnét is otthon találnánk majd, a legjobb egészségben és a bizottság kérdéseire azt felelnék mindketten, hogy nem bántotta őket senki, a leányok csak megijedtek és elszaladtak, amikor az a hadnagy bekopogott az ajtón, hogy megkérdezze, merre vezet az út istentudjahová... Majdnem úgy is történt szóról-szóra, ahogy von Rödiger megjósolta volt. Bár este lévén a postahivatal zárva volt már, mire Kis-Sármásra beértek, de a zsidó boltjából sikerült felhívni a brassói német hadiszállást és a kerekek nyomban mozgásba jöttek fölött s a román hadosztályparancsnok, egy mérges regáti tábornok, úgy leszidta tábori telefonján a pópa ebédlőjéből félrészegen előrángatott őrnagyot, hogy az még csak habogni se tudott tőle. Másnap délelőtt tizenegykor pedig három gépkocsin megérkezett a vizsgálóbizottság: egy német ezredes a segédtisztjével, egy román ezredes a segédtisztjével, egy német katonai tolmács, egy gyorsírónő és egy németül beszélő román hadbíró-százados. A bizottság Tordáról jött ki, az új román tartományi székhelyről. Kolozsvárra aznap vonultak be a honvédcsapatok. Von Rödiger a mezőházi útkereszteződésnél várt reájok. Az éjszakát Miklósnál töltötték az Ugron-kastélyban, ahol Helga fél éjszakán át vigasztalgatta a sírdogáló leányokat. Miklós pedig bizalmas emberei útján gyűjtögette a faluba érkező híreket: hol mi történt? Állítólag a báldi kastélyt Észak-Erdélyből menekülő román hivatalnokok, tanítók és egyéb állami alkalmazottak számára foglalták le és a fiatal Béldi grófot kitelepítették az egyik üresen álló cselédházba, a kastélyban maradt ezüstöt, porcellánt és egyéb holmit pedig széthordták „kárpótlásként” a menekültek. Ugyanez történt állítólag Pusztakamaráson is, azzal a különbséggel, hogy ott Szász Ferenc, Ugron István és Báró Kemény Géza birtokosokat „magyar összeesküvés” címén a csendőrségre hurcolták, s azóta se látta őket senki. Von Rödiger mindezeket a panaszokat följegyezte, s ott a mezőházi útkereszteződésénél hivatalos jelentésbe foglalva átnyújtotta, a katonai üggyel együtt, a német ezredesnek. Utána rövid tanakodás következett arra vonatkozólag, hogy Miklós és a két leány mehetne-e együtt a bizottsággal? A leányok, mint szemtanúk és Miklós, mint a magyarság hivatalosan megválasztott képviselője? A román ezredes eleinte akadékoskodott kissé, különösen Miklós jelenlétét összeálllította Kerekes Tamás

Wass Albert: Elvásik a veres csillag

Wass Albert www.dunakiado.hu titkarsag@dunakiado.hu kiado2@dunakiado.hu www.dunakiado.hu Duna International Kft Elvásik a veres csillag A háború történelmet fordított, így aztán Táncos Csuda Mózsi tizenhárom almafája ismét egy tagba került, románba, természetesen, a különlegesen fénylő vörös csillag jegyében, amely ott virított az elvtársak sapkáján, és a Kommandó fölötti hegy ormára is felkerült, hatalmasan, mintegy a világ felett uralkodva. De mert a háború elvitte a disznót, marhát, egyéb jót is, és vörös csillaggal nem lehet jóllakni, Táncos Mózsinak ismét feljött a csillaga, csertifikátos vadőr lett, a nép nevében, és mindezért csak heti egy őzzel kellett a komisszár kedvében járnia. Ez látszatra végtelenül egyszerű képlet, de az élet komisz-ár, néha túlbonyolítja a dolgokat. Ez történt jó ideig a magát becsületesnek tudó székely emberrel is, mert bizony nehéz a kiszámíthatatlanban boldogulni. Különösen, ha az illető a sanyarú életet hozó kitelepítés sorsára jut, s idegen földön kell megtapasztalnia, mitől lett azzá, ami – vagyis székellyé. S ha az idegenbe csak egy almafa-csemetét sikerült magával vinnie a hazaiból, annak is illik a rossz földben is megállnia a helyét, ha igazi székely akar maradni. (az ismertetőt írta: Káli Király István A román bolsevik uralom kialakulásának első éveit ábrázolja ez a sok helyütt kíméletlen öniróniával és szatírával megtűzdelt regény, A Wass Albert életmű-sorozat újabb kötete a Tizenhárom almafa (9909276) hősének, a furfangos Tánczos Csuda Mózsi székely uradalmi vadőrnek az élettörténetét folytatja 1946 tavaszától Székelyföldnek román fennhatóság alá kerüléséig. ; 1946 tavaszán Mózsi, mint minden székely, "illő" számvetést csinált: felmérte a megváltozott hatalom által kirendelt elöljárókat, hogy miként tudná őket saját létérdekének megfelelően felhasználni. Mózsi nem sokat ért az Oroszországból jövő szocializmushoz, de látva az Odesszából a Kommandó hegygerince alá kinevezett Dombi komisszár (Ivanovics Dombolov) mindenhatóságát, egyezségre lép vele: segít neki a székelyek között megalakítani a kommunista pártot, cserébe pedig ő maga folytathatja korábbi tevékenységét, most már mint népi vadőr. Mózsi ötletes cselekedetek egész sorával menti meg egyrészt a komisszárt a Moszkvából és Bukarestből érkező pártellenőrzések szigorától, másrészt az elrománosítás veszélyétől a kis falu székelységét. A szerző nemcsak a háború utáni változásokat érzékelteti a Romániához csatolt területeken, de éles humorral leplezi le a nép nevében politizáló ideológusokat is: bemutatja, hogy miként szerveződött a kis közösség irányítására a falu korábban megvetett félszemű csirketolvaja Piripók és Zabulik, a cigány kovács; hogy a tanító és a tiszteletes miként próbálták megszervezni a magyarok ellenállását; hogy a falu életközösségét szétromboló iparosítás miként formálta át a székelységet megtartó évszázados hagyományokat, akaratlanul is hozzájárulva így Nagyrománia hatalmi tébolyához. A leleményes székely sokáig ellent tudott állni a nyílt orosz terrornak; küzdelme azonban az elrománosított hatalommal szemben már hiábavalónak bizonyult. Mózsit és családját - hasonlóan oly sok magyar és székely családhoz - a Kommandó elhagyására kényszerítik a román települést igazgatók. ; Mózsit több száz kilométerre, román földre száműzik otthonából. Élete, vagy ami még abból hátra van, jelképpé válik: a deszkabódékba kényszerített, otthontalan székelység legnagyobb álmélkodására iszákjában egy kis vadalmafa csemetét menekít át román földre. Az almafácska a székelységet (is) szimbolizálja, amelynek meg kell szoknia a sivár földet, hogy abban gyökeret ereszthessen, és termést hozzon az élet kitörölhetetlen zálogaként. És amíg az almafa lassan virágba borul, a székely hegygerincen, a Kányakő tetejére épített vörös csillag az időjárás viszontagságainak következtében lassan megsemmisül, mert a természet törvényei nem engedelmeskednek az ideológiáknak. Honnan tudja egy mezőségen született gróf, hogyan gondolkozik a földhözragadt székely? Valahonnan csak tudja „Tánczos Csuda Mózsi éppen a házfödelet javította, amikor a muszkaruhás idegen megjelent a domboldalon. Gyalogosan jött fölfele az ösvényen, s egyedül. Barna képű, pocakos, kicsi ember vollt, derekán pisztoly, sipkáján veres muszka csillag. Mózsi ott fent a háztetőn tette magát, mintha nem is látta volna. Kalapálta szorgalmasan a frissen hasított jó szagú zsindelyeket a csorba födélre, de bent a fejében gyorsan számadást készített magának a helyzetről. Az asszony meg a gyerek oda voltak barabolyt ásni az erdőn. Velük volt a kutya is. Ezekért hát nem kellett aggódni. A tehén ott legelt a pajta megetti zsenge tavaszi füvön, elrejteni késő lett volna. Viszont a puska fent volt biztos helyen a szikla likában, emiatt nem lehetett baj." Mózsi keze megszorította az asszony karját. – Nézz ki a résen – súgta oda rekedten –, látod a füstöt? Az asszony odatapasztotta arcát a durva deszkához. – Búcsúzik a fiad – morogta Mózsi az asszony fülébe –, így beszéltük volt meg. Rozáli felnyögött s a vállai megrázkódtak, némán. De akkor már mások is látták a füstöt. – Füst – morogta valaki –, fekete füst. A Bajhegyen. – Szurokfüst – toldotta meg egy másik –, lármafáknak volt ilyen füstjük hajdan. Bajt adtak hírül. – A baj megjött ugyancsak – sóhajtott valaki. – Ma egyebet jelent az a füst – szólt reájok Mózsi, s a hangja olyan különösen csengett, hogy többen is feléje fordultak a marhakocsi homályában. – Mit jelent? – kérdezte meg a vénember. – Azt, hogy még maradt székely a hegyen – felelte Mózsi. Tizenhárom almafában még a románoké Erdély, aztán jönnek a magyarok, a háború, majd a végén az oroszok. Mózsi mindig feltalálja magát, elviszi medvére vadászni a brassói román prefektust, aztán a magyar tiszteket, végül az orosz komisszárt is, akik közül senki sem képes lelőni nemhogy egy medvét, de valószínűleg még egy nyulat sem – de ez Mózsinak nem akadály, ő mindegyiknek „tálcán kínálja” a vadat, és ezzel mindegyikőjük rokonszenvét, néha-néha háláját is elnyeri. Az Elvásik a veres csillagban 1946 tavaszától követhetjük tovább az eseményeket, amikor is Mózsi segítségével a falu még egy Sztálin-féle hatalmas pléh vörös csillagot is elnyer, a „mintagazdasággal”. Valójában parlagon hevernek a földek, mert az oroszoknak senki sem hajlandó dolgozni, miután a férfiakat kényszermunkára hurcolták, de Mózsi székely furfangjának ez nem jelent akadályt: "Ami ezelőtt a tied volt, az most a másé. Ami ezelőtt jó volt, az most rossz. Ami ezelőtt okosság volt, az ma lopás, s ami ezelőtt lopás volt, az most törvény. S mindezt együtt úgy nevezik, hogy szociálizmus. Érted már? - Nem én - vallotta be a gyerek. Mózsi sóhajtott. - Majd ha megnősz, okosabb leszel. De reméljük, hogy addigra már nyoma se lesz annak a csillagnak." Aki olvasott már Wass Alberttől valamit, az tudja, hogy nem a humoros könyvek szekcióját erősítik a művei. Általában Erdély szomorú történelméről (románok, második világháború, oroszok), vagy az Erdélyből elmenekült emberek további sorsáról, honvágyáról, gyökértelenségéről szólnak – vagyis a saját életéről és tapasztalatairól. Talán csak ez a két regénye kivétel. Mindkettőben Tánczos Csuda Mózes, a kommandói vadőr a főszereplő, aki vele született tréfálkozó kedvét a legnehezebb időkben sem veszíti el. A Tizenhárom almafában még a románoké Erdély, aztán jönnek a magyarok, a háború, majd a végén az oroszok. Mózsi mindig feltalálja magát, elviszi medvére vadászni a brassói román prefektust, aztán a magyar tiszteket, végül az orosz komisszárt is, akik közül senki sem képes lelőni nemhogy egy medvét, de valószínűleg még egy nyulat sem – de ez Mózsinak nem akadály, ő mindegyiknek „tálcán kínálja” a vadat, és ezzel mindegyikőjük rokonszenvét, néha-néha háláját is elnyeri. Az Elvásik a veres csillagban 1946 tavaszától követhetjük tovább az eseményeket, amikor is Mózsi segítségével a falu még egy Sztálin-féle hatalmas pléh vörös csillagot is elnyer, a „mintagazdasággal”. (Valójában parlagon hevernek a földek, mert az oroszoknak senki sem hajlandó dolgozni, miután a férfiakat kényszermunkára hurcolták.) Hogy milyen is a két könyv, legjobban egy részlettel tudnám érzékeltetni. Az Elvásik a veres csillag elején Dombi (valódi nevén Dombolov), az orosz komisszár és Mózsi némi pálinka mellett a következőképpen beszélgetnek: „Mi hozunk nektek szabadság. Mi hozunk nektek béke. Mi hozunk nektek igazság. - Mikor lesz az? - ütötte fel Mózsi a fejét. A köpcös értelmetlenül bámult reá a szénán. - Mi mikor lesz? - Igazság. - Igazság megvan! - ütött az odesszai a mellére – mi hozta nektek! Mi hozta jó törvény, igazságos törvény, de ti nem érteni. Ti kell tanulni sok. Nagyon sok. Mi tanít nektek. - Éppen ez a baj, elvtárs úr – sóhajtott Mózsi -, én is próbáltam ám megtanítani a tehenemet, hogy naponta egyszer egyék csak, de úgy bőgött az istenadta, hogy rossz volt hallani. Hálátlan vcilág ez, elvtárs úr, nem érdemes vesződni vele. Én a maguk helyébe' itt hagynám ezt a hálátlan Székelyországot s visszamennék Odesszába, ahol vörös csillagon szolgálják fel a paradicsomkertet mindenkinek. Mink itt nem érdemeljük meg, hogy ennyi sok derék muszka vesződjék velünk, nem biza, ez az igazság. Miért nem hagynak itt bennünket a bús nyavalyába, elvtárs úr?” Szabolcsi Judit Összeállította: Kerekes Tamás . Aki Aki olvasott már Wass Alberttől valamit, az tudja, hogy nem a humoros könyvek szekcióját erősítik a művei. Általában Erdély szomorú történelméről (románok, második világháború, oroszok), vagy az Erdélyből elmenekült emberek további sorsáról, honvágyáról, gyökértelenségéről szólnak – vagyis a saját életéről és tapasztalatairól. Talán csak ez a két regénye kivétel. Mindkettőben Tánczos Csuda Mózes, a kommandói vadőr a főszereplő, aki vele született tréfálkozó kedvét a legnehezebb időkben sem veszíti el. A Tizenhárom almafában még a románoké Erdély, aztán jönnek a magyarok, a háború, majd a végén az oroszok. Mózsi mindig feltalálja magát, elviszi medvére vadászni a brassói román prefektust, aztán a magyar tiszteket, végül az orosz komisszárt is, akik közül senki sem képes lelőni nemhogy egy medvét, de valószínűleg még egy nyulat sem – de ez Mózsinak nem akadály, ő mindegyiknek „tálcán kínálja” a vadat, és ezzel mindegyikőjük rokonszenvét, néha-néha háláját is elnyeri. Az Elvásik a veres csillagban 1946 tavaszától követhetjük tovább az eseményeket, amikor is Mózsi segítségével a falu még egy Sztálin-féle hatalmas pléh vörös csillagot is elnyer, a „mintagazdasággal”. (Valójában parlagon hevernek a földek, mert az oroszoknak senki sem hajlandó dolgozni, miután a férfiakat kényszermunkára hurcolták.) Hogy milyen is a két könyv, legjobban egy részlettel tudnám érzékeltetni. Az Elvásik a veres csillag elején Dombi (valódi nevén Dombolov), az orosz komisszár és Mózsi némi pálinka mellett a következőképpen beszélgetnek: „Mi hozunk nektek szabadság. Mi hozunk nektek béke. Mi hozunk nektek igazság. - Mikor lesz az? - ütötte fel Mózsi a fejét. A köpcös értelmetlenül bámult reá a szénán. - Mi mikor lesz? - Igazság. - Igazság megvan! - ütött az odesszai a mellére – mi hozta nektek! Mi hozta jó törvény, igazságos törvény, de ti nem érteni. Ti kell tanulni sok. Nagyon sok. Mi tanít nektek. - Éppen ez a baj, elvtárs úr – sóhajtott Mózsi -, én is próbáltam ám megtanítani a tehenemet, hogy naponta egyszer egyék csak, de úgy bőgött az istenadta, hogy rossz volt hallani. Hálátlan vcilág ez, elvtárs úr, nem érdemes vesződni vele. Én a maguk helyébe' itt hagynám ezt a hálátlan Székelyországot s visszamennék Odesszába, ahol vörös csillagon szolgálják fel a paradicsomkertet mindenkinek. Mink itt nem érdemeljük meg, hogy ennyi sok derék muszka vesződjék velünk, nem biza, ez az igazság. Miért nem hagynak itt bennünket a bús nyavalyába, elvtárs úr?” Szabolcsi Judit Hozzászólások Hozzáadás Keresés Én - - |84.2.192.xxx |2010-01-23 19:13:42 Ez a két könyv egyszerűen fantasztikus Ajánlom mindenkinek Vesszen Trianon olvasott már Wass Alberttől valamit, az tudja, hogy nem a humoros könyvek szekcióját erősítik a művei. Általában Erdély szomorú történelméről (románok, második világháború, oroszok), vagy az Erdélyből elmenekült emberek további sorsáról, honvágyáról, gyökértelenségéről szólnak – vagyis a saját életéről és tapasztalatairól. Talán csak ez a két regénye kivétel. Mindkettőben Tánczos Csuda Mózes, a kommandói vadőr a főszereplő, aki vele született tréfálkozó kedvét a legnehezebb időkben sem veszíti el. A Tizenhárom almafában még a románoké Erdély, aztán jönnek a magyarok, a háború, majd a végén az oroszok. Mózsi mindig feltalálja magát, elviszi medvére vadászni a brassói román prefektust, aztán a magyar tiszteket, végül az orosz komisszárt is, akik közül senki sem képes lelőni nemhogy egy medvét, de valószínűleg még egy nyulat sem – de ez Mózsinak nem akadály, ő mindegyiknek „tálcán kínálja” a vadat, és ezzel mindegyikőjük rokonszenvét, néha-néha háláját is elnyeri. Az Elvásik a veres csillagban 1946 tavaszától követhetjük tovább az eseményeket, amikor is Mózsi segítségével a falu még egy Sztálin-féle hatalmas pléh vörös csillagot is elnyer, a „mintagazdasággal”. (Valójában parlagon hevernek a földek, mert az oroszoknak senki sem hajlandó dolgozni, miután a férfiakat kényszermunkára hurcolták.) Hogy milyen is a két könyv, legjobban egy részlettel tudnám érzékeltetni. Az Elvásik a veres csillag elején Dombi (valódi nevén Dombolov), az orosz komisszár és Mózsi némi pálinka mellett a következőképpen beszélgetnek: „Mi hozunk nektek szabadság. Mi hozunk nektek béke. Mi hozunk nektek igazság. - Mikor lesz az? - ütötte fel Mózsi a fejét. A köpcös értelmetlenül bámult reá a szénán. - Mi mikor lesz? - Igazság. - Igazság megvan! - ütött az odesszai a mellére – mi hozta nektek! Mi hozta jó törvény, igazságos törvény, de ti nem érteni. Ti kell tanulni sok. Nagyon sok. Mi tanít nektek. - Éppen ez a baj, elvtárs úr – sóhajtott Mózsi -, én is próbáltam ám megtanítani a tehenemet, hogy naponta egyszer egyék csak, de úgy bőgött az istenadta, hogy rossz volt hallani. Hálátlan vcilág ez, elvtárs úr, nem érdemes vesződni vele. Én a maguk helyébe' itt hagynám ezt a hálátlan Székelyországot s visszamennék Odesszába, ahol vörös csillagon szolgálják fel a paradicsomkertet mindenkinek. Mink itt nem érdemeljük meg, hogy ennyi sok derék muszka vesződjék velünk, nem biza, ez az igazság. Miért nem hagynak itt bennünket a bús nyavalyába, elvtárs úr?” Szabolcsi Judit Hozzászólások Hozzáadás Keresés .

Leo Kessler: Fekete lovagok

Leo Kessler: Fekete Lovagok Duna International Könyvkiadó Kiadás éve: 2010 www.dunakiado.hu titkarsag@dunakiado.hu kiado2@dunakiado.hu www.dunakiado.hu A háború kutyái sorozat 11. kötete A kiadó Kiskundorozsdma környékén hajnalban kapál egy parasztházaspár. Elrepül fölöttük egy sárkányrepülő. Megszólal a néne:- Nézd Apjuk! Viszi az embört a sárkány! „A parasztember komotósan bemegy a házba és előjön egy flintával, céloz és lő. A néne kérdi:- Apjuk! Eltaláltad? .Azt nem tudom, mirdenesetre az embört elengedte.” By Dandy Warhol -Nézd, Apjuk, viszi a sárkány az embört! A repülőgépet a villámháború (Blitzkrieg) elmélete alapján fejlesztették ki. A villámháborús elképzelés az addig megszokott merev harcászattal szemben egy sokkalta rugalmasabb, kezdeményezőbb stratégiát képviselt. A stratégia alapötlete az, hogy az ellenség vonalait gyors, meglepetésszerű támadással áttörő páncélosok a mögöttük haladó gyalogságra bízzák a megmaradt gyalogsági erők felszámolását, így a páncélosékek (Panzerkeil) akadálymentesen, és a gyalogság sebességétől függetlenül haladhattak előre Ez volt az a stratégia, ami létjogosultságot szavazott a "Stuka"-nak, mivel a hadsereg számára jól jött egy olyan gép, ami a bombázók általános 6-7%-os találati pontosságát akár 80%-ra növelte. Ez a gép ugyanis (akár motorjait is leállítva) zuhanórepülésbe kezdett, így repülve rá a (mozgó) célpontra, majd amikor elért egy kritikus magasságot, kioldotta bombaterhét, aztán emelkedni kezdett (ezt egy légnyomást érzékelő automatika végezte, mert akkora terhelést kellett a pilótának elviselnie, hogy a gép "felrántása" után pár másodpercre cselekvőképtelenné vált) A gép főfutóit terepen való leszálláshoz piropatronokkal le lehetett robbantani, ekkor a gép hason ért földet 1944-ig, a gyártás befejezéséig 5700 db Ju-87-est gyártottak Alkalmazása [szerkesztés]A Ju 87-est minden fronton bevetették, Lengyelországban, a Dánia és Norvégia elleni hadjáratokban, a Benelux államok ellen, Franciaországban, ám az angliai légi csata idején kiderült, hogy a brit vadászokkal szemben lomhasága miatt túlságosan sebezhető, ezért ezután inkább csak az orosz fronton és a mediterrán térségben vetették be A II. világháború legeredményesebb Stuka-pilótája Hans-Ulrich Rudel ezredes volt, aki a Marat nevű szovjet csatahajón kívül 519 szovjet páncélost pusztított el. Eközben harminc(!) repülőgépet lőttek ki alóla. A háború végén sebesüléséből fölépülve féllábbal repült. Egyedül ő kapta meg a második világháború legmagasabb német katonai kitüntetését, a vaskereszt tölgyfalombbal, kardokkal és briliánsokkal ékesített lovagkeresztjét, amelynél a tölgyfalomb színaranyból készült. Az első SS Stuka Század félelmetes harcosait, a Fekete Lovagokat most a franciaországi hadjáratba veti be Heinrich Himmler – De la Maziére egységének először a luxemburgi határ közelében fekvő Gmuend falucska melletti folyócskán átívelő pontonhidat kell lebombázniuk, hogy megakadályozzák a franciák átkaroló támadását a német páncélosok ellen, majd nem sokkal később a skót Highlanderek ellen vetik be őket az óceán partján. Mindkét csatát ők nyerik…A hírhedt német zuhanóbombázókat a spanyol polgárháború idején ismerte meg a világ közvéleménye, majd a második világháború első szakaszában főleg Anglia bombázásból vették ki a részüket, de a háború más színterein is felbukkantak A Stuka „mezei változata:” "Stuka zu Fuss" (Sd.Kfz. 251 mit Wurfrahmen 40) Az Sd.Kfz. 251/1-es rakétákkal felszerelt változata, amelyet a katonák nagyon találóan csak "Gyalogos Stukának" ("Stuka zu Fuss") neveztek utalva romboló erejére. 1941-ben a J. Gast. cég kifejlesztett egy csövekből összeszerelhető keretet, amely minden Sd.Kfz. 251-esre könnyen felerősíthető. A keretre 6 darab rakétaindítót lehetett szerelni Wurfrahmen 40 rakéták számára (egyes források Wurfkörper néven említik). Az indítókból 28 cm-es, repesz-romboló (Sprengranate) töltetű vagy 32 cm-es gyújtó töltetű rakétát lehetett kilőni. A rakétákat a jármű megfelelő irányba történő állításával lehetet célozni, míg lőtávolságukat a kilövés szögének változtatásával lehetett meghatározni. A 28 cm-es rakétával 1,9 km-es, míg a 32 cm-es rakétával 2,2 km-es maximális hatótávolságot lehetett elérni. Az irányzás elősegítésére, a jármű elejére két "irányzópálcát" erősítettek. Az indítást távirányítással, a járműtől biztonságos távolságra végezték. Egy teljes sorozatot (csak is egyesével, egymás után) 10 másodperc alatt lehetett kilőni. Az indító-keretet elméletileg az összes Sd.Kfz. 251-es típusra fel lehetett szerelni, de általában az Sd.Kfz. 251/1-esekről vetették „Immáron a harmadik, az Első SS Stuka Századról szóló kötetet tarthatja kezében az olvasó. Mégis ez a harmadik az első. A magyar kiadó – akárcsak a Wotan SS esetén –, most sem időrendben tárja elénk a repülős egység történetét. Ez lehet, hogy egy kicsit (vagy nagyon) zavaró; én már csak veszek egy nagy levegőt és sóhajtok a dolog miatt... 1940-ben járunk Németországban, a francia határ mellett. A spanyol polgárháború veterán repülős lövészeiből és a német arisztokrácia frissen kiképzett pilótáiból Himmler – az SS vezetője – megalakította az Első SS Stuka Századot, Hermann Göring legnagyobb bánatára. A hájas Reichsmarschall cseppet sincs elragadtatva az ötlettől, hogy létezzen egy olyan repülős egység, amely nem az ő fennhatósága alatt áll, ezért az egység parancsnokát – régi, I. világháborús harcostársát, Greim őrnagyot – arra utasítja, hogy a lehető legkisebb feltűnést keltve tevékenykedjenek, ha lehet, akkor szinte ne is vegyenek részt harci cselekményekben, mert ezek Himmler presztízsét növelnék Hitler előtt és nem az övét. Ebből a momentumból is jól látszik az a pár eddig is sokszor ismertetett tény, hogy a német hadsereg vezetését az egymás elleni intrikák és hatalmi harcok igen erősen befolyásolták. A másik kevésbé elhanyagolható tény, hogy a vezetők között jópár dilettánst is találunk. Ezen felül egy dolog nem derül ki a könyvből: ki is voltaképpen az egység legfelsőbb parancsnoka? A Fekete Lovagokban leginkább mindenki parancsol az Első SS Stuka Századnak; Göring, Himmler és Rommel. Katonaszemmel nézve kész agyrém lehet egy ilyen helyzet. (A tisztánlátás végett azt azért nem árt tudni, hogy a Waffen SS-nek soha nem volt repülőgépes csapatteste.) (Az igazság, hogy a korábbi Kessler kötetekből kiderül, hogy Rommel kért páncélos hadosztályának légi erősítést. Kerekes Tamás) Leo Kessler a tőle megszokott módon hozza a formáját. Az emberséges parancsnok, a rokonszenves – a későbbi történek során főszereplővé avanzsáló – és vele szemben álló, megrögzött náci pilóta, valamint az elmaradhatatlan humorforrás-páros a szerző jól bevált karaktersémái. Ezen felül természetesen a regényben felbukkanó vagy megemlítésre kerülő vezetők (katonák, politikusok) szinte kivétel nélkül csak negatív jelzőkkel és tulajdonságokkal rendelkeznek. Ez is Kessler egyik kedvelt írói formája, amiből egyértelműen lehet következtetni arra, hogy a legkevésbé sem lehetett pozitív képe a felsővezetőkről. Azon kívül, hogy átélhetjük az alakulat első „lőporszagolós” bevetéseit, semmi extrát nem nyújt a Fekete Lovagok. Bár lehet, hogy a baj velem van és túl nagy követelményeket támasztok egy háborús ponyvával szemben... (ekultura.hu) A háborús ponyvasorozat első SS Stuka Századról szóló tematikus alsorozatának első tagja a repülős egység kezdeti történetét meséli el. A tények tisztázására azért szögezzük le, hogy a Waffen SS-nek nem volt repülőgépes csapatteste. A regény elején 1940-ben járunk Németországban, a francia határ mellett. A spanyol polgárháború veterán repülős lövészeiből és a német arisztokrácia frissen kiképzett pilótáiból Himmler megalakította az említett századot. A cselekmény középpontjában a Hitler körüli vezetőség egymás elleni intrikái állnak. Göring, Himmler, Rommel és hájas Reichsmarschall egymással ellentétes parancsaikkal próbálják élét venni az egység akcióinak. Az alapképlet: emberséges parancsnok, a rokonszenves - a később főszereplővé avanzsáló - és vele szemben álló, megrögzött náci pilóta, valamint az elmaradhatatlan, humoros Svejk-páros. Kerekes Tamás

Leo Kessler: Otto és az SS

Kessler, Leo: Otto és az SS - A háború kutyái 16. Duna International Kft www.dunakiado.hu titkarsag@dunakiado.hu kiado2@dunakiado.hu www.dunakiado.hu Jó deli Campbell Skorzeny búcsúja Fönt a hegyek közt s fent a Tay mezején Jó deli Campbell nyargalt pején Kengyelbe, nyeregbe, vágtázva repült, S jött lova vissza, rajt senki nem ült. Fut anyja a pejhez, kérdi fiát, És fut kis arája, s tépi haját. „Búzám aratatlan, zöldell mezőm!” Ám jó deli Campbell vissza sosem jön. Kengyelbe, nyeregbe, víg toll süvegén, Lábán puha csizma s jó kard az övén. Most nyerge merő lég, megjött üresen, S jött jó lova; ő már nem jön sohasem. Holtteste hová lett, el merre esett? Elnyelte az Arrow, vagy a Quairbe esett? Nem szól csak az echó, hiába a könny, Ne várd haza Campbellt, ő már sose jön. Búcsúballada, melyet szerzé Skorzeny a darmstadti hadifogolytáborban, miközben a halálos ítéletét várta, levele címzettje Visinszkíj orosz államügyész, aki a halálos ítélettel már el is készült, ám Skorzeny megszökött. C ©Rajkó Félix A legjobb diverzáns-történet a trójai faló óta- Tonio Troger Leo Kessler – írói álnév; igazi neve Charles Whiting, aki a II. világháború végén haditudósítóként végigjárta Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát, Németországot. A fronton megélt tapasztalatait írta meg lélegzetelállítóan izgalmas háborús regényeiben A nürnbergi per alkalmával, mikor Churchill végighallgatta az orosz ügyész, Visinszkíj vádbeszédét, tenyerébe temette az arcát, s azt mondta: ”Meg kell nyernünk a harmadik világháborút, hogy mi írhassuk a vádiratokat.” A háborús bűnök definiálása roppant nehéz. A törökök egy része még mindig tagadja a kurdok és örmények ellen elkövetett gaztetteket. A hágai bíróság precizitása és hatékonysága a szemünk előtt gyengíti a háborús bűnök súlyát. Nünbergben (zsidótörvényei ellenére) Horthy csak tanúként szerepelt, Skorzeny is pár évvel megúszta.(Kerekes Tamás) Azt ugye már A Halál ötven órája óta tudjuk, hogy a németek több tucat egységet „dobtak át” a fronton diverziós feladatokkal, így a hirtelen támadás miatt amúgy is összezavarodott ellenség csak még butábban néz ki a fejéből és nem ért semmit: bizonyos helységek nem ott vannak, ahol a közúti tábla vagy a térkép mutatja; egy adott hidat a gonosz beszivárgók a levegőbe röpítettek, illetve a mieink nem tudják a levegőbe repíteni, mert az ellenség – sajátjainknak álcázva magát – elfoglalta. Eme „remek” tevékenységek mellett még titkosabb akció is zajlik: egy kis csapat – két SS legény, egy SS ügynök, Otto és a gróf – szépen csendben áthajózik a Sauer folyón és megkezdi álcázott utazását a fő-főparancsnok rezidenciája felé. Tervük – amiről Ottonak és a grófnak egyelőre tudomása sincs, azt hiszik kapcsolataik és a tapasztalatuk miatt kerültek a brigádba –, hogy bármi áron likvidálják az ellenség főparancsnokát, Eisenhower tábornokot. Amint ez „hőseink” számára nyilvánvalóvá válik, mindent elkövetnek, hogy szabotálják az akciót – elvégre ők nem bérgyilkosok –, azonban nagyon kell vigyázniuk, mit tesznek, mert társaik egy rossz mozdulat miatt azonnal átvágják a torkukat – minden lacafacázás nélkül. (ekultura.hu) Az Ekultura cikkírói kihagyták a korrektnek tűnő recenziójukból a dublőr-vonalat és a színészkulisszát a francia ellenállás angolokkal együttműködő tagját, a jól eltalált falábú, grogkedvelő színlelőt, aki a terv kulcsa, és még sorolhatnám (Kerekes Tamás), a könyv azért jobb, mint azt az ekultúra.hu leírja. Otto Skorzeny-személyes emlékeim: Kerekes Tamás A személyes érintettség okán: Donata de Sabata hívott Veronába, és tizenhét évesen egy ilyen felkérésnek nem tudtam akkor ellenállni. És, amikor megérkeztem, természetesen olaszul mondtam: „Hé, barátom, itt van Sabata!” … Mi nem Fiumén keresztül mentünk, mint Horty rükvercben, hanem FRANCIAORSZÁGON KERESZTÜL. A BARÁTOMNAK ÉN VERTEM SÁTRAT A PÁRIZSI METRÓBAN A BETONON, HOGY KA..NI TUDJON EGY NEJLONZACSKÓBAN. JEGYÜNK NEM VOLT. Olaszul viszont tudtam, mint Skorzeny. Ha télen megyek Olaszországba, akkor csak sátrat viszek, egyszer Zolival mentem, kivel már két hónapot lehúztam Londonban télen egy pad alatt, ő most Tokajban kertészkedik, és szélkerekeket gyárt. Haját maga nyírja. Egyszer egy hegyen vertünk sátrat és olyan vihar kerekedett, hogy még ő is félt, hogy levisz bennünket két kilométer zuhanásba. Ez nem történhet meg. Az indiai őslakosok, a gurkák lojálisak maradtak az angolokhoz, hadi helyzetben is. Kis termetű, barna bőrű alakok, mint én. Egy csapatuk meghallgatta az angol ejtőernyős tiszt kiképzését, aki elmagyarázta, hogy kb. 1500 méternél nyissák ki az ejtőernyőt. A csapat vezetője tolmácsot kért. „Nem lehetne négyszáz méternél”? • „Nem.”- Hangzott a válasz. -? • „Mert akkor nem nyílik ki biztonságosan az ernyő.” • „Ja, ernyő is lesz?” Mindig Nápolyig mentem csak. Hisz Nápolyt látni, de nem meghalni volt célom. Mint Gorkijnak, csak neki nem sikerült, de nekem a börtön volt az egyetemem. Olaszországban Veronáig csak azt kell tudnia a Nyájas Olvasónak, hogy :„Dove e la casa?” És már Veronába is vagy nyájas olvasó. Rozáliába voltam szerelmes, s nem tudtam aludni. Ám sajnos elmentem egy bálra, ahol megláttam Donata-t. Ott két család balhézott valami régi sérelmen, amit már el is felejtettek, mármint az okot, amit csak a mantuai herceg tudhat. Ha én meglátok egy nálam jóval magasabb, telt, nagy mellű szőkét, nagy hátsóval, mint Mansfield, (Miki Hargitay barátnője, felesége, aki meghalt autóbalesetben, ám Miki ma is él, őneki nem volt sérülése. Miki találta fel a testépítést, ami globalizációs marhaság lett, de Miki jól keresett vele. Akkor elájulok. Na, a feleség úgy zuhanyzott, hogy nem lett vizes a lába. Mint Lola Ferrari, aki szintén furcsa módon halt meg, de ez nem az én történetem. Tehát imádom a telt, nagymellű szőkéket, akik arról panaszkodnak, hogy már megint fogyni kell. Én evvel úgy vagyok, mint az egyszeri paraszt a mérgező, betiltott, noha borral(Pécsett még most is isszák -a szerző megjegyzése) Ötvenedik születésnapomat a nálam húsz évvel fiatalabb Kőrösi Tibivel ünneplem meg- hamarosan-aki nemcsak a kik-boksz edzőm, de személyes barátom. Három órája váltunk el, együtt ünnepeljük az ötvenedik szüli napomat 18-án. Júliusban. Szivar, tequila, s részemről telt szőkék, hármasával. Jazz Cafe, Szolnok. Csak úgy hív, hogy „Üvegállú” Tibivel fura módon ismerkedtem meg, egy kertben, egy nyilvános kertben, amit úgy hívnak: strand. Imádom a vizet, az idén fogadásból egy kidobó emberrel, már Szolnokon, fogadtam, hogy átúszom a Tiszát, vele versenyben, de még a fagyos szelek fújtak. Nyertem, de én nem tehetek róla, hogy együtt vízi labdáztam, azzal kit Bud Spencer néven Piedone-ként ismer a világ. Öreg-Törek, aki a vegyes pálinkát csak így hívta, ”Vért belet tisztit, „, szintén noha bort ivott, egyszer kóstoltam, de letettem, mert azt hittem, gázolaj-fogadásból összeköttette kezét-lábát, magára kötött egy biciklit és így a tiszavárkonyi kertemből hazadzsapázott át Rákócziújfaluba. Én meg utána biciklistől, a lopott dinnyéket magam előtt tologatva, át a Tiszán, mint Esze Tamás és Ocskay László, kuruc generális, a mindenkori rongyosok igazi vezére. Rongyos árulónak tartva másoktól. Szeretve a Tiszát a vérpadig, s én még tovább. A noha borról mondtam Töreknek, hogy méreg. _”Nagyobb méreg, az, ha nincs!”- mondta, mert nemzetközi sakkmester is volt. Ő volt az, ki egy reggel a tiszavárkonyi kertünk betoppanó Édesapámtól megkérdezte: Maga merről jött? • Ceglédről Tószegen át, felelte Apám, ki kamaszkorában szintén megérte a pénzét és nekilátott füvet nyírni. Na, ővele negyven év alatt egyszer mutattam ki a foga fehérjémet-akkor még volt-de reggelig a kezét fogta gyűlölt édesanyámnak-(ő gyűlölte, nem én) és reggelig remegett, mint a kocsonyában a fagyott béka. Aztán a kórházban látogatott meg, mert csurom vér kórházi pizsamám csak egy volt, és nem cserélték, de ő katonaorvos is volt és hozott magával. Vele mentem ki. Donata de Sabata Veronában lakott, egy villában. Mielőtt megnyomtam volna a csengőt, lezuhanyoztam, mert tudtam, hogy bent lég kondi fogad. 1972-ben. Ám előtte, találkoznom kellett Ottó-val ki osztrák volt, mint Swarzenegger. Ausztriában testileg alkalmatlannak találták katonai szolgálatra. Természetesen Európa legveszélyesebb embere volt a körözési plakát szerint -Argentínában élt, ahol akkora volt a kivándorlás, hogy a reptéren felírták: „Az utolsó oltsa el a villanyt!” Ám ő volt öregen, mint Akela, Evita Peron szeretője. Én ismertem Ottó szíve titkát. Ne sírj Argentína!! Otto von Skorzeny. Annak a montparnsse-i lakásnak a kulcsait adta át nekem Veronában -tizenhét se voltam, amit Nyúltól kapott a nürnbergi perben. Skorzeny:Horthy fiának elrablója, Mussolini kiszabadítója monte Cassinójából, Malmedy, meg a többi, a hangtompítós géppisztoly a genfi tavon, ő nemcsak használta, de fel is találta. S kétséhgkívül zsarolta Churchillt is, annak korai Mussolinihez írt lelkendező levelei miatt, melyet gondosan őrzött.De találtam a zsebében egy kulcsot. Nyúl (egy francia hírszerző tiszt)azt mondta neki a nürnbergi perben, ha kijön a börtönből, lakhat a párizsi lakásában. Nyulat Visinszkíj idézte meg, a vád tanújaként, de Nyúl Skorzeny pártját fogta. Ottó, a közhiedelemmel ellentétben, jó ember volt, de nem hagyományosan. Evita Perón testét bebalzsamozta saját receptjével, s titokban halála után még vele hált. Kevés örömet tudunk nyújtani egy halottnak, de Otto többet tett a gyásznál. Ezért szerettem meg Otto von Skorzenyt. Nem a kulcsért. Cherokee Tamás

Leo Kessler: Otto "háborúja"

Leo Kessler: Otto „háborúja” www.dunakiado.hu Duna International Kft kiado@dunakiado.hu „A gazember, csaló, Casanova, kékszemű, Otto Stahl egyaránt otthonosan mozog a kéjsóvár asszonynép budoárjában, és a feketepiacon, ha babkávét kell szerezni. Természeténél fogva ugyan gyáva alak, ám valóságos zseni, ha a saját bőrét kell menteni. Bár Otto sikeresen elkerüli a német sorozóbizottságot, - mégis a frontvonalra katapultálják, s mire észbe kap, már egy holland harckocsizó század ellen kell akcióba mennie. Otto Stahl háborújának erkölcstelen, véres, vidám kalandjai közepette a Harmadik Birodalom belső köreinek olyan vetülete tárul elénk, amilyet még sosem volt alkalmunk látni. Otto Stahl nagy világfi. A könnyed és laza életvitel híve, háborúskodni meg pláne nem akar, így esze ágában sincs beállni a Wermacht katonái közé. Megbugázza a sorozást és ezzel kezdetét is veszi különös kalandsorozata, amely során az Abwehrben találja magát”(a kiadó) Otto Stahl nagy világfi. A könnyed és laza életvitel híve, háborúskodni meg pláne nem akar, így esze ágában sincs beállni a Wermacht katonái közé. Megbugázza a sorozást és ezzel kezdetét is veszi különös kalandsorozata, amely során az Abwehrben találja magát „Aki a szarból is várat épített”- By Dandy Warhol Katonaorvos Apám a gyengélkedőn a következő kezelési eljárásokat alkalmazta a maródin: hánytató, beöntés, hashajtó, léböjtkúra (artézi víz). Mint bizonyos Friedrich Schiller, aki szintén katonaorvos volt, s milyen jól megírta a Haramiák c. dolgozatát. Esküdött rá. Cinege elvtárs hadügyminisztériumában az a szólás járta, hogy nem baj, ha a katonának lóg a bele, rá lehet majd kötni a géppisztolyt. Nos Leo Kessler főhősének a frontvonal azonnali elkerülésért elég egy daganat, mely rossz vagy jóindulatú, mindegy; döntse el az olvasó, mindenesetre pénzkötegből van, Kérem, minden társadalmi forrongásban felszínre kerülnek kétes elemek. A Magyar Tanácsköztársaság időszakát is krakéler, pikareszk elemekkel írja le Lengyel József a Prenn Ferenc hányatott életében. Nemrég Szécshy Noémi tett ugyanilyen kísérletet, Kommunista Monte Christo címmel (Tericum Kiadó), kár, hogy a kísérlet hamvába holt. A háború maradéktalanul komikus oldalát Svejk majdnem teljes egészében kimerítette, de erre még Joseph Heller rá tudott fejelni A 22-es csapdájával, de aki a Kelly hősei c. filmet látta, azok tudják, hogy a háború a legjobb üzlet, s az üzletemberek nemigen kerülhetnének be a windsori kastély szeparéjába. De mi magunk sem megyünk a szomszédba egy kis kópéságért, elég, ha emlékeztetek az 56-os megemlékezésen, Budapesten elkötött tankra. A leo kessleri nyomasztó háborús hangulatnak nyoma sincs a személyes, külön háborút sejtető regényben. Otto Stahl ugyanis legszívesebben a saját pecsenyéjét sütögeti, akkor is, amikor makk egészséges, szép szál fiatalember létére próbálja - tegyük hozzá sikeresen megvesztegetni a Wermacht sorozóorvosát. Így kerül a lengyel front helyett a belga határ mellé polgári szolgálatosként, ahol erődépítési munkálatokat kellene folytatnia. Mivel ehhez sem fűlik a foga, főnöke, Georg Forz mérnök őrmester munkamegtagadásért latrinatakarításra ítéli. A határ túloldalán viszont éppen trágyahiány van, ezért a főhős fejében máris összeáll a trágyabiznisz ötlete. A megvalósítás sem marad el, míg az őrmester fel nem jelenti a Gestapo-nál. A halálos ítélet végrehajtásától a katonai titkosszolgálatnál, az Abwehr-nél vállalt feladat menti meg. A kiképzés során aztán még nála is meredekebb emberekkel akad össze. A leginkább rejtő jenős fordulatok mellett akadnak naturális háborús részletek is. Itt tartom megjegyezni, hogy Otto Stahl Nem azonos Stahl Judittal, de Stohl Andrással sem. Csak épp hasonlítanak.(Timur Link) „Otto „háborúja” Megvallom őszintén, „enyhén” meglepődtem ezen a Leo Kessler könyvön. Eleddig hozzászoktam, hogy – ha kitalált formában is – olykor nyomasztó, súlyos háborús hangulatot árasztanak könyvei, vagy a háború elején játszódókban a későbbiek folyamán talminak bizonyosuló hurráoptimizmus figyelhető meg. Ezekhez képest gyökeresen más lett az Otto „háborúja”, amely leginkább a paródia, komédia, tragikomédia vagy abszurd fricska jelzőkkel illethető. Svejk, Pitkin, Nem kell mindig kaviár. Remélem ismerősen cseng ezen nevek/címek valamelyike. Nos, Otto Stahl ezen művek „főhőseire” hajaz leginkább. Legszívesebben a saját pecsenyéjét sütögetné, persze leginkább „tisztának” nem nevezhető pénzkereseti módokat alkalmazva és olyan messzire kerülné el a közeledő háború viharfellegeit, amilyen messzire csak lehet. Egyetlen pici bökkenő, hogy makk egészséges, szép szál fiatalember, magyarán szólva optimális ágyútöltelék a Wermacht számára. Otto azonban megvesztegeti sorozóorvosát, így a lengyel front helyett polgári szolgálatra rendelik a belga-német határ mellé, ahol erődépítési munkálatokat kellene folytatnia. Persze nem folytat, mert az megterhelő lenne a számára. Ezzel aztán ki is húzza a gyufát főnökénél, Georg Forz mérnök őrmesternél. Példás büntetésként a munkamegtagadásért latrinatakarításra ítélik. Persze Otto hamar rájön a piszkos meló előnyeire. A belgáknál ugyanis trágyahiány van és mi sem egyszerűbb, mint a német latrinák által termelt anyagot eladni a határ túloldalán, a haszonból meg mindenféle hiánycikket behozni Németországba. Miután Otto összeismerkedik egy belga határőrrel, be is indul a „biznisz”, azonban Forz mérnök őrmester rájön, miben mesterkedik „kedvenc” wc-pucolója és feljelenti a Gestapo-nál. Otto a halálos ítéletét várja a börtönben, amikor egy fura figura nyitja rá a zárkaajtót. A második és harmadik megszólalása után sem teljesen normálisnak tűnő, főúri származását fennen hangoztató látogatója állást ajánl számára a német katonai titkosszolgálatnál, az Abwehr-nél. Miután ez egy fokkal biztatóbb kilátás „hősünk” számára, mint idejekorán alulról szagolni az ibolyát, beáll a kémek közé… Az abszurditással mindjárt a könyv elején szembesülhetünk a fentebb említett „trágyabiznisz” és a hozzá kapcsolódó per kapcsán. Aztán amikor Otto bekerül az Abwehr kiképzőiskolájába, nagyjából mintha a bolondok házának kapuja nyílna meg előttünk: hihetetlen figurák és hihetetlen módon végrehajtott akciók sora rajzolódik ki előttünk. A történetben felbukkan Canaris tengernagy is, aki természetesen megvendégeli beosztottait és Otto mindaddig a szakácsnak hiszi, amíg a séfruha lekerültével elő nem bukkan a tengernagyi egyenruha... Egy kicsit azért kilóg a lóláb, mert Leo Kessler nem tudja megtagadni önmagát. Amikor egy Hitler elleni sikertelen merénylet után a megtorlás elől az egész kiképzőiskola a nyugati (holland) frontra „menekül”, mint harcoló alakulat, Ottot elragadja a harci láz: esztelen öldöklésbe kezd minden eszközzel, ami a keze ügyébe kerül és szinte megszállottként aprítja a tulipántermesztőket. Mindezen harci cselekmények leírásai annyira naturalisztikusra sikerültek, hogy durván kilógnak az addig könnyed és elmeroggyant hangvételű regényből. Szerintem sokkalta jobb lett volna, ha a gyilkolászás és a halottak kimaradnak Leo Kessler történetéből és helyette holmi rejtői pofozkodások kaptak volna helyet a lapokon. Mindettől függetlenül üdítő és könnyed olvasmány az Otto „háborúja”, amely pár órára biztosan „kikapcsolja” az olvasót.(ekultura.hu) Az utca emberének hangja: Ki a kedvenc íród? Nekem Hassel. Megvettem az egyik könyvét, egyes részeknél röhögtem egyeseknél jobb is volt hogy nem ettem hozzá semmit. Most épp anyám olvasa. " A legrosszabb esés a pofára esés" "A férfi számára a nő minden kérdése hülyeség, kivéve hogy mi legyen a vacsi." "Ha felégeted magad mögött a hídakat akkor előbb tanulj meg úszni" Baker Online - A II. világháború rajongóinak kihelyezett főparancsnoksága: Kerekes Roadmovie Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Kísértet Hadosztály

Leo Kessler: Kísértet Hadosztály A cél a Maginot vonal német áttörése Illetve megkerülése Rommel toboroz Rommel új alakulatot soroz www.dunakiado.hu Duna International Kft kiado@dunakiado.hu A mindenttudó fogpor A második világháborút angol haditudósítóként megjárt, majd népszerű íróvá lett Leo Kessler könyvei a német hadsereg katonáinak nézőpontjából mesélnek a nagy világégésről. Könyveiből kiderül: közel sem volt mindenki fanatikus náci, "csak" katona – tették a dolgukat, ha ezerszer nem is tetszett nekik. Ismerjük meg a háború csatáit az ő meséikből is! A SOROZAT KÖTETEI: A Farkasfalka | Vér és jég | Véres hegy | Halálfejesek | Végső küldetés A háború szajhái | A halál sólymai | Mészárszék | Az Asszaszinok völgye Kitörés Sztálingrádból | Fekete lovagok | A Hess-roham Otto "látszatháborúja" | Otto és az SS | A tankpusztítók | Otto villámháborúja Kísértet-hadosztály | Sasok a hóban | Tűz Kabul fölött | A Harag Hadművelet A háború rettenetét vizionáló íróa nyugati harctér valóságát látja lázálmaiban, azt láttatja olvasóival; kifordult beleket, halálra sebzett, vonagló paripákat, fölgyújtott falvakat, kivégzett belga hazafiak tetemét, hallja a dörgő ágyúszót, a halálhörgést, a sikolyt, a vezényszavakat, látja a húsból, lópatákból, sörényekből röpülő borzalmas eleven hidat. Iszonyatos látomása a háborúról olyan, mint James Jonesé,Helmuth Kirst-té Erich Marie Remaeque-é, Hemingway-é. Illik hozzá e téma, hiszen a háború olyan színeket és hangokat gyújt ki, olyan szenvedélyeket és helyzeteket teremt, amelyek a vérző színek festőjének palettájára, nagyzenekari muzsikájába valók. A pusztulás jeremiádáját vizionálja színes freskóvá. A kötet sikerének egyik titka a felkészültség, a terepismeret magabiztossága, a colour localt autentikusan megfestő elbeszélő teljesítménye . „ Leo Kessler regénye érzékenyen ragadja meg azt a folyamatot, amelynek során a társadalom tömegesedése a háborúról alkotott fogalmakat gyökeresen átalakította. A háború felfoghatatlan, minden korábbinál nagyobb mérete ezt az élményt egyedivé tették. Az író hitelesen ragadta meg az második modern, gépesített háború szcenarióját. Kerekes Tamás Azt álmodtam, hogy rakétaegységnél ügyeletes vagyok és elaludtam, rádőltem a kezelőpultra. Bejött az ügyeletes, felpattantam és jelentettem. - Főhadnagy elvtársnak jelentem, az ügyelet alatt semmi rendkívüli esemény nem történt. - Nem történt? Az anyád keservit. Hát Belgium hol van LinkFloyd A katona pénzért hal meg (Rajkó Félix) Leo Kessler a szemtanú segítségével láttatja a második világháború poklát, melyben mindenki vesztes, országának katonai túsza. Az Eben-Emael erőd története is megér pár mondatot: ezt a harmincas években építették a belga-holland-német hármashatár közelében (EU-rajongóknak mondom: Maastrichttól egy köpésre), mindenféle haditechnikát belepakoltak, ami a korszellembe és a belga királyi kincstár kiadási oldalába belefért, s az volt a feladata, hogy a benne és a környékén állomásozó mintegy 1500 katona és több tucat tüzérségi löveg közreműködésével megállítsák (vagy legalábbis jó ideig feltartóztassák) az esetleg támadásba lendülő németeket. Akkoriban azt mondták, hogy hatékonyabb, mint az egész Maginot-vonal; a belga vezérkarban a latinos műveltségű tábornokok sok szeretettel csak fortissimus-nak, vagyis legerősebbnek becézték. Napóleon a legkiválóbb zsurnaliszta, tisztában van azzal, hogy a valóságnak a képzelet a legkitűnőbb segítőtársa.” 1940. május tizedikén, pénteken hajnalban négy szakasz Fsj (ez 75 katonát jelentett, akik közül senki nem beszélt latinul) siklórepülők segítségével hirtelen megjelent az erőd felett, leszálltak és csupa olyasmit csináltak, ami a klasszikus, római-görög alapokon nyugvó európai műveltségképbe nem illeszthető ugyan be, viszont a munkaköri leírásukban szerepelt: lőttek, robbantottak, tán kést és lángszórókat is használtak, de a lényeg, hogy a fortissimust másnap délre elfoglalták, majd (a buli végére megérkező egyik német gyalogos-ezreddel közösen) 1200 hadifoglyot ejtettek Ottó elkésett, de a végén előkerült.(TonioTroger) A II. világháborúban több olyan alkalom is adódott, amikor Németország magához ragadhatta volna a győzelmet, ha másképp cselekszik, vagy épp Hitler nem erőszakolja rá az akaratát a vezérkarra. Ezen alkalmak birtokában Németország mindig birtokában volt a győzelemhez szükséges anyagi erőforrásoknak, mégis rendre kudarcot vallott. Az okok abban keresendők, hogy Németországban a háború megvívásáért felelős vezetők képtelenek voltak kihasználni a rendelkezésükre szolgáló előnyeiket. A német katonai vezetésnek három alapvetően gyenge pontja volt. Engedték Hitlernek, hogy magához ragadja az abszolút politikai és katonai hatalmat, másodszor fegyelmük akadályozta őket abban, hogy ellenszegüljenek az államfőnek. (Szerintem kivétel: Erwin Rommel) és ezt a vakfegyelmet olyan mélyen belesulykolták az állományba, hogy az is képtelen volt a szervezett, aktív ellenállásra Hitlerrel szemben. És harmadszor ez a fegyelem soha nem került igazán komoly szakítópróba alá, mert a tisztek és a közkatonák olyan mértékben nem tudták, hogy mi zajlik a frontvonal két oldalán, hogy soha nem volt információjuk elegendő az ellenálláshoz. A háború korai éveiben túl sok volt a fegyelemből, a tudatlanságból és Hitlerből, s ezek voltak a felelősek a későbbi hibákért, amelyek megfosztották Németországot a kis híján elért győzelemtől. A háború utolsó éveiben, amikor a győzelem, azaz a végső győzelem már elérhetetlenné vált, és csak az elkerülhetetlen verség fenyegetése maradt, ez a három tényező hozott Németországra szükségtelen mértékű pusztulást, kétségbeesést és halált. Ahol a német hadseregek vereségét kovácsolták, az a keleti hadszíntér volt, a hatalmas oroszországi hómezők. A német haderő kétharmada folyamatosan itt volt lekötve, de a keleti vereség története semmivel sem különbözik a nyugatiétól. Talán kiterjedtebb volt és keserűbb, de semmivel sem kevésbé teljes és végzetes. A történelem folyamán nem esett meg túl gyakran, hogy egy fegyveres erő olyan alaposan és kíméletlenül vereséget szenvedjen, mint amilyenen a Wermacht részesült. (Németország veresége ellentmondani látszik a germán faj felsőbbrendűségébe vetett hitnek, ha arra gondolunk, hogy egy hadsereg katonai teljesítményét annak hadi arzenáljával, potenciáljával (lokátorok, anyahajók, atombomba) határozzák meg. Bizonyos körökben azt vallják, hogy elegendő repülőgéppel és hadi arzenállal bármilyen hadi hatalom képes kivívni a dicsőséget. De nemcsak Németország második világháborús veresége mond ennek ellent, hanem a franciáké Indokínában, (a francia vereség Dien Bien Phu-nál) vagy a vietnami amerikai kivonulás. Shulman nem kevesebbet állít, mint hogy Németországnak elegendő haditechnika állt a rendelkezésre ahhoz, hogy több alkalommal is kivívja magának a végső győzelmet. Erre a tényre a Wermacht vezető katonai személyiségei több alkalommal is rávilágítottak. Mindig hangsúlyozták, akárhányszor Németország legnagyobb katonai balfogásairól beszéltek, de minden tábornok másban látta a végzetes hibát. Van, aki szerint el kellett volna foglalni Gibraltár kikötőjét, mások szerint Oroszország megtámadása volt a döntő hiba, mások a normandiai hadászati kudarcban látják a végzetes hibát. -Tehát nem érvényesült Németország következetesen hangsúlyozott technikai fölénye. A nürnbergi pertől függetlenül a Wermacht legalább három alapvető hibájára építkezik a bukáshoz vezető út: Hitler, fegyelem és tudatlanság. Hitler katonai akarata és tisztánlátása tette lehetővé Csehszlovákia egy részének megszállását, Lengyelország egy részének megszállását, a Benelux államok lerohanását és Norvégia elfoglalását. Ráadásul a katonai sikerekből azonnal politikai tőkét kovácsolt. A háború második szakaszában azonban meghökkentő elképzelésekkel állt elő: feltételezte, hogy a különbéke után Anglia hadba száll Oroszország ellen. Ugyanez a katonai "tehetség" a második világháború második szakaszában azonban a pusztulásba kergette a Wermachtot. Jó könyv. Számomra már csak egy kérdés maradt a kötet után, hogy az 1938-as Oster-összeesküvés és az 1944-es sikertelen merénylet közt miért nem lépett fel egységesen a vezérkar Hitler ellen. Egy Adolf Hitlerrel folytatott ingerült telefonbeszélgetés lezárásaként 1941 decemberében. (Rundstedt azt próbálta meg elérni, hogy Hitler vonja vissza a Moszkva körüli állások utolsó töltényig való védelmére utasítást adó parancsot.) A beszélgetés után Rundstedtet leváltották a hadseregcsoport éléről. Míg Ludwig Soucek híres művében (A bethlehemi csillagok nyomában) okkult fasiszta ideológiai elemeket is kimutat a Wermacht vereségében (Miért vesztette el Németország a II. világháborút? ), Katonaként úgy vélte, hogy a németek képesek lehetnek a szövetséges invázió megállítására akár a szárazföld belsejében is. E kérdésben összekülönbözött Rommel tábornaggyal is, aki az Atlanti Fal megépítésében látta a győzelem kulcsát. Hitler továbbra sem bízott tábornokában. Parancsnoki jogkörében korlátozta, utasításait végrehajtásuk előtt a Führer főhadiszállásával kellett jóváhagyatni. Csapatainak létszámbeli, fegyverzeti hátrányát és morális állapotát tekintve Rundstedt nem látott esélyt csapatai tartós ellenállására. Az invázió után elhangzott nyílt kritikája miatt eltávolították a Wehrmacht nyugati csapatainak parancsnoki posztjáról. Hamarosan rehabilitálták és a Hitler elleni merényletet vizsgáló Ehrenhof bizottság tagja lett, melynek működése során számos náciellenes szervezkedéssel gyanúsított tisztet zártak ki a Wehrmachtból és adtak át a bíróságnak. 1944 szeptemberére összeomlott a nyugati front. A szövetségesek előretörésére Rundstedtet visszahelyezték a Nyugati front vezérkarába. Ideiglenesen sikerült rendbe szednie csapatait és stabil frontot kialakítania a nyugati német határok mentén. 1944 decemberében ő vezette a nagy német támadást az Ardenneken keresztül, amely azonban utánpótlási nehézségek és a keleti front összeomlása miatt visszavonulással végződött. Rundstedtet végleg leváltották, miután az amerikai csapatok Remagennél sikeresen átkeltek a Rajnán. 1945 januárjában nyugállományba vonult. ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- Az angol beteg és Rommel 1941-ben behívták a hadseregbe, és tartalékos tisztként az Rommel által vezetett Afrika Korpshoz került, ahol nagy távolságú sivatagi felderítőként szolgált. Budapestre visszatérve szerepet vállalt az üldözött zsidók mentésében. A háború után állítólagos náci kémként letartóztatták, és perbe fogták, de a népbíróság bűncselekmény hiányában felmentette. Később angol segítséggel Egyiptomba szökött, ahol gépkocsik értékesítésével foglalkozott. 1951-ben európai útja során súlyosan megbetegedett vérhasban, amelyből Salzburgban nem tudták kigyógyítani. Sírja a salzburgi köztemetőben található. ------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- Mivel a Waffen-SS páncéloshadosztályai a Führer személyes tűzoltóbrigádjainak számítottak a Wehrmacht szükségesnek tartotta a szárazföldi haderőn (Heer) belül egy saját elit páncélosegység létrehozását. A Wehrmach számára idővel presztízskérdést jelentett, hogy a Waffen-SS-hez hasonló elit egységekkel rendelkezzen. Maga a hadosztály annyira elit jelleget sugárzott, hogy saját karszalaggal, és váll lappal rendelkezett, csakúgy mint a legtöbb Waffen-SS hadosztály, ám mégis, hogy még jobban megkülönböztessék magukat a Waffen-SS-től ők nem a bal, hanem a jobb ruhaujjukon viselték hadosztályuk nevét. A Großdeutschland (továbbiakban GD) eredete 1943-ig nyúlik vissza amikor a főparancsnokság berlini épületeinek védelmére a hadsereg őregységet állított fel. Ezt az őregységet (mintegy válaszként a Waffen-SS megalakulására) gyors ütemben gépkocsizó gyalogezreddé fejlesztették, és ekkor kapta a GD nevet is. Első bevetésükre Franciaországban került sor majd részt vettek Jugoszlávia 1941-es elfoglalásában is. A nyár folyamán meginduló keleti hadjáratban a Közép hadseregcsoport kötelékében vettek részt. Zsukov téli ellentámadása alatt a GD körülbelül 1000 elesetett és több mint 3000 sebesültet veszített. Kék Hadművelet - Gépkocsizó Gyaloghadosztály 1942 tavaszán kezdődött meg az ezred gépkocsizó gyaloghadosztállyá történő átszervezése. Ennek keretében 14 db Pz III-ast, 42 db Pz IV-est, 21 db StuG III-ast valamint több tucat Sd.Kfz. 251-es lövészpáncélost, Mardert, 88-ast, 170, illetve 150 mm-es nehéztüzérségi löveget kaptak. Továbbá páncéloszászlóalját felszerelték még a T-34-ek páncélzatának áttöréséhez szükséges L/43-as csőhosszúságú 75 mm-es löveggel felszerelt Pz IVF2-esekkel. A főparancsnokság fontos szerepet szánt nekik az 1942.nyári Kék hadműveletben: melyben az Oroszország déli részén felsorakoztatott szovjethadseregek szétzúzását és a stratégiai fontossággal bíró kaukázusi olajmezők megszerzését tűzték ki céljuknak. A GD-t a 4. páncéloshadsereg alá rendelték ekkor. A hadosztály előrenyomulása során minimális szovjet ellenállással találta magát szemben ezért gyors ütemben haladt a Don folyó felé. 1 hét leforgása alatt megközelítőleg 200 szovjet páncélost semmisítettek meg, sőt 100.000 szovjet katonát is sikerült katlanba zárniuk. A hadosztály szerencséjére hamarosan É-ra a rzsevi kiszögelléshez irányították őket így nem kellett Paulus Sztálingrád felé nyomuló 6. hadseregének sorsában osztozniuk. Ám a Moszkva felé mutató rzsevi kiszögellést Sztálin komoly fenyegetésnek tekintette a fővárossal szemben ezért parancsot adott a felszámolására. A hadosztály itt kemény harcokat élt át amíg 1943 januárjában ki nem vonták az arcvonalból és D-re irányították a 6. hadsereg felmentésére tervezett támadáshoz. Harkov (1.) 1943 januárjában és februárjában a hadosztály együtt harcolt a legnevesebb Waffen-SS hadosztályokkal úgymint a Leibstandarte SS Adolf Hitler-rel, a Das Reich-el, és a Totenkopf-al. Majd a város visszafoglalására tett 3. sikertelen próbálkozás után visszavonták. Mire a hadosztály megérkezett a Harkov melletti gyülekezési pontra csatlakozott hozzájuk az újonnan felállított GD páncélosezred Hyazinth von Strachwitz gróf vezetésével, 42 db Pz IV-e, és 9 db 58t-s Tigris I-es harckocsija melynek 88 mm-es lövege képes volt 2 km-ről is kilőni egy T-34-est. A hadosztály friss páncélosezredének ekkor azt a parancsot adták, hogy vezesse a szovjet téli offenzíva elleni válaszcsapást. 1943 márciusában kerültek szembe a szovjetek II. harckocsihadtestével. Az első ütközetben a GD páncélosezrede kilőtt 46 db T-34-est amely új lendületet adott a támadásnak. Másnap azonban az ezred egy előkészített PaK (páncéltörő ágyú) frontba futott bele, melyet jelentős gyalogság is támogatott. Ennek a védvonalnak a felszámolását a Tigris I harckocsikra bízták amelyek félelmet nem ismerve belerontottak az ellenséges tűzbe és megsemmisítették a kiszögellést. Március 16.-án újabb 30 T-34-es esett áldozatául az ezrednek. Rá 2 napra a németek egy előkészített csapdával várták a szovjet támadó harckocsikat: hagyták, hogy a szovjetek bemerészkedjenek az általuk körülzárt faluba majd mikor az ellenséges tankok az oldalukat mutatták a németek felé a 88-as ágyúk eldördültek. Mire a nap leszállt a harcmezőn 90 ellenséges harckocsit sikerült a németeknek megsemmisíteniük. Ezután több szovjet lövészhadosztály, és harckocsidandár is rohamozta a GD állásait, de mindegyik támadás kudarcba fulladt. Von Strachwitz büszkén mutatta a páncélosezredet meglátogató Heinz Guderian vezérezredesnek (a páncéloscsapatok főfelügyelőjének) a Harkovtól É-ra lévő harckocsitemetőben a több 100 kilőtt T-34-est. 1943 júniusában a hadosztály átszervezték páncélgránátossá, ennek értelmében még több páncélos - páncélozott járművet tudhatott magáénak (mint egy egyszerű páncéloshadosztály). Kurszk: Páncélgránátos hadosztály Miután a heves esőzések sártengerré változtatták Oroszország nagy részét, mindkét félnek elegendő ideje maradt a nyári hadműveletekre való felkészülésre (egységek újjászervezése, feltöltése). A szárazföldi haderő főparancsnoksága (Oberkommando des Heeres - OKH) kulcsszerepet szán a GD hadosztálynak a német vonalakba 80 km mélyen beékelődő kurszki kiszögellés felszámolására. Addigra a hadosztály olyan mértékű hírnévre, és népszerűségre tett szert a német tisztek körében (is), hogy ha valaki harci tapasztalatra, vagy kitüntetésre vágyott az az áthelyezését kérvényezte ebbe a hadosztályba. Emellett a hadosztály ékes példája volt annak, hogy a Waffen-SS által elért harci eredmények nem homályosíthatják el teljesen a Wehrmacht sikereit. A kurszki csatára való felkészüléshez a hadosztály kapott két új Párduc zászlóaljat is (megközelítőleg 192 db Párducot vetettek be ebben a csatában). A hadosztály páncéloszászlóalja 1943 júliusára 80 db Pz IV-essel, 15 db Tigris I-el, illetve 150 mm-es Hummel, és 105 mm-es Wespe önjáró tüzérségi lövegeket rendelkezett. Ekkorra a 4 páncéloszászlóaljával a GD volt a legerősebb német páncélosegység a K-i fronton. A hadosztály július 5.-én indította meg támadását, melynek célja egy fontos magaslat elfoglalása volt, hogy ezzel utat nyissanak a szovjetek D-i szárnyára csapást mérő páncélosok számára. A támadást a Tigris I-ek és a Párducok vezették, de szinte rögtön szovjet páncéltörő ágyúk kereszttüzébe kerültek, ugyanis a szovjetek egymásba kapcsolódó páncéltörő állások egész hálózatát építették ki a kurszki kiszögellésben. Sok Tigris I-es aknára futott, és számos (még korai gyártmányú) Párduc harckocsi kigyulladt műszaki hibák folytán. Ennek ellenére a németeknek sikerül visszaverniük Párduc tankjaikkal egy amerikai General Lee harckocsikkal felszerelt szovjet harckocsidandár ellentámadását. A következő hat napban a németeknek tankjaik műszaki problémáival kellett megküzdeniük, így elvesztették a gyors, és meglepetésszerű támadásuk előnyét, és a Citadella hadművelet véres anyagcsatává változott. A hadosztály minden nap tucatjával lőtte ki az ellenséges harckocsikat, és ágyúkat valamint száz és száz hadifoglyot ejtett mindhiába. Július 12.-re a GD hadosztály már csak 22 db Pz IV-essel, 38 db Párduccal, és 6 db Tigris I-sel rendelkezett. Ezen a napon a szovjetek megindították nagy erejű ellentámadásukat, amikoris több száz T-34-es rontott neki a hadosztály vonalainak, de nem sikerült megfutamítani a hadosztályt. 13.-án a hadosztály újból nekilendült immár utolsó támadásának, de ismét egy kiépített PaK frontba ütközött ami több mint 100 beásott harckocsit, és páncéltörő löveget foglalt magába. Ennek áttörése már meghaladta a hadosztály képességeit, ezért támadásuk végképp megrekedt. A hadosztály kiszögellés D-i részén harcolt, amíg 1943 július 18.-án vissza nem vonták Tomarovka-ba. A kurszki csata során a hadosztály több mint 263 szovjet harckocsit, 144 páncéltörő ágyút, 22 tüzérségi löveget, 11 sorozatvetőt semmisített meg. A GD hadosztály (az eredmény tükrében elfogadható) vesztesége 10 db Pz IV-es, és 43 db Párduc volt, ám sok harci járművük igényelt kisebb nagyobb javításokat, így a július 5.-én harcba indult páncélosainak csak alig 1/3-a maradt bevethető állapotban, illetve a hadosztály személyi állománya is jelentősen megfogyatkozott. Hitler a GD-ot kivonta a D-i szárnyról, és átvezényelte az É-i szárny támogatására. A hadosztály harckocsijait, és felszerelését azonban alig pakolták le a vasúti vagonokról amikor egy Harkov környéki újabb szovjet offenzíva visszaverése miatt ismét bevagonírozták és útnak indították őket. Visszavonulás, védekező harcok - Harkov (2.) Négy szovjet hadsereg Harkov közelében 80 km széles rést ütött a 4. páncéloshadsereg vonalán és ezen a résen több mint 2000 db T-34-es indult meg D felé. D-i irányból a Das Reich, és a Totenkopf Waffen-SS hadosztályok indultak a támadás visszaverésére, míg É felől a GD és a 7. páncéloshadosztály mért rájuk ellencsapást. Von Strachwitz ezrede egy új Tigris-zászlóaljal kiegészülve indult ellentámadásra. Ekkorra a páncélos gróf immáron több mint 100 harckocsit: kb. 40 db Párducot, 40 db Tigris I-est, és 30 db Pz IV-est tudott bevetni. Ekkora erővel egyetlen másik Wehrmacht alakulat sem rendelkezett ezért a GD páncélgránátos hadosztályt szuper páncéloshadosztálynak kezdték nevezni. A két fél a sík sztyeppén összecsapott egymással. A szovjetek szűnni nem akaró hullámokban küldték harckocsijaikat a németek ellen ám azok jóval magasabb fejlettségükből adódóan már hatalmas távolságokból is képesek voltak kilőni a T-34-ket (naponta átlagosan 40-50-et). Természetesen ezidő alatt a hadosztály páncélgránátosai véres harcokat vívtak a szovjet gyalogsággal. A hadosztály ismét megállított egy szovjet előretörést, ám ez sovány vigasz volt, hiszen a német arcvonal továbbra is gyenge maradt. Emiatt a hadosztályt a főparancsnokság visszavonta a Dnyeper folyó vonala mögé. A Dél hadseregcsoport visszavonulásának fedezését a hadosztály kapta feladatául. Ám a folyó német kézen lévő partja hamarosan szovjet kézre került. A GD az elkövetkező három hónapot tűzoltóbrigád szerepben töltötte, vagyis egyik válságos helyzetben lévő frontszakasztól, arcvonaltól a másikhoz rohant, hogy betömje a réseket. Románia 1944 márciusára a szovjet támadás Románia határán kifulladt így a németek kissé össze tudták szedni magukat, át tudták csoportosítani megtépázott hadosztályaikat. Ekkor a GD hadosztály a hadosztály történetének talán leghíresebb parancsnoka a mindössze 150 cm magas arisztokrata származású, fáradhatatlan, Hasso von Manteuffel altábornagy vezette. Áprilisra Manteuffelnek sikerült erős védőállásokat kiépítenie a román határváros Targul Fumos közelében. A tábornagy hadosztályát úgy állította föl, hogy előre helyezte el a páncélgránátosokat a kiépített árokrendszerekben és bunkerekben, a tüzérséget, és a 88 mm-es légvédelmi lövegeket pedig mögéjük helyezte el de úgy, hogy azok a hadosztály teljes arcvonalát tűz alatt tudták tartani egy esetleges szovjet támadás alatt. A tartalékot a 25 db Pz IV-essel, 10 db Tigris I-esssel, és 12 db Párduccal rendelkező páncélosezred valamint 25 db StuG III-assal rendelkező rohamlöveg zászlóalj képezte. A klasszikusnak mondható védelmi ütközethez már csak a Vörös hadsereg hiányzott. Miután a szovjet tüzérség szokásos módon tüzérségi előkészítés jegyében egész nap lőtte a német állásokat, május 2.-án megindultak a harckocsik. A német páncélgránátosok hagyták, hogy az első hullám 25 db T-34-ese átgördüljön lövészárkaik felett így tökéletes célpontot nyújtottak az álcázott 88-asoknak. Néhány perc leforgása alatt a támadók felét megsemmisítették, míg másik felüket a páncélosezred harckocsijai semmisítették meg. A második hullámot alkotó 30 db T-34-es az arcvonal mögötti magaslat lejtőjén megbúvó rohamlövegek lőtték ki (saját veszteség nélkül). Ezután a szovjetek látva, hogy rosszul áll a szénájuk a harmadik hullámban 7 új, 122 mm-es ágyúval felfegyverzett Joszif Sztálin II-es nehéz-harckocsijukat küldték támadásra amelyek már több mint 3 km távolságból is képesek voltak átütni a Tigris I-es harckocsik páncélzatát. Von Manteuffel Tigris I-es tankjait küldte ellenük ám ezeknek minimum 1,8 km-re meg kellett közelíteniük szovjet ellenfeleiket, hogy a vékonyabb oldalpáncélzatukat eltalálva sikerrel vehessék fel velük a harcot. Végül ily módon négy JSZ II-est sikerült harcképtelenné tenni, míg a visszavonuló hármat az őket üldöző Pz IV-esek lőtték ki hátulról. A következő támadás során a szovjetek T-34-ikkel betörtek egy Targul Fumos közelében elhelyezkedő faluba (a hadosztály jobb szárnyán). Von Manteuffel azonnal a helyszínre sietett egy Pz IV-es zázad élén ahol 30 szovjet harckocsit kilőttek, a többit pedig megfutamították. Az elkövetkező napokban a szovjetek újabb és újabb rohamai dacára a GD hadosztály kitartott. Végül a szovjetek május 5.-én visszavonták csapataikat! A szovjet veszteségek 350 harckocsira rúgtak, továbbá Von Manteuffel szerin további 200 megsérült. A németek mindösszesen 10 harckocsit veszítettek a küzdelemben. A Baltikum 1944 júniusában a háború legnagyobb szovjet offenzívája szétzúzta a Közép hadseregcsoportot, és egy tátongó rést szakított ki a német védelmi vonalakon. A Vörös Hadseregnek ezzel az arcvonal középső részén sikerült kiűznie a németeket a Szovjetunió területéről. A harcok ettől kezdve Lengyelországban folytak. Augusztus 1-jén a szovjet csapatok elérték a Balti-tengert és elvágták a Riga körül tömörülő É hadseregcsoport visszavonulási útját. A főparancsnokság, hogy elkerülje a hadseregcsoport bekerítését, újból a GD-hoz fordult, hogy felmentség a csapdába esetteket. A hadosztályt először a K-Poroszország és Litvánia határán fekvő Vilkoviskenbe (mai Vilkavikis) irányították, hogy ott felszámoljon egy szovjet gárda harckocsihadtestet. A támadáskor a hadosztály közel 350 harckocsija, és egyéb páncélozott járműve indult meg a cél felé, de rövid időn belül kiderült, hogy az ellenség velük szembe több száz Joszif Sztálint, SzU-100-ast, és SzU-122/152-t állított fel. Von Manteuffel mindenképpen el akarta velük kerülni a frontális összecsapást így úgy manőverezett hadosztályával, hogy azok a szovjet harckocsik oldalába kerüljenek. A német támadás eredményeként a szovjetek 70 harckocsit és 60 páncéltörő ágyút vesztve vonultak vissza. Augusztus vége felé megindult a felmentő támadási kísérlet a Riga környékén csapdába esett É hadseregcsoport felmentésére. Néhány bekerített alakulatnak sikerült a biztonságot jelentő német állásokat elérnie, ám a sokszoros túlerővel szemben a GD tehetetlennek bizonyult. Mire augusztus 23-ra a felmentési kísérlet végképp kifulladt, a hadosztály összes harckocsija megsemmisült, vagy megsérült és javításra várt. Páncélosezrede csak az új Tigris I-es és Párduc harckocsik megérkezése után vált ismét bevethetővé. A Vörös Hadsereg addigra 19 gyalogoshadosztályt és 5 harckocsihadtestet sorakoztatott fel a német vonalakkal szemben. Majd 1944 októberében megindították támadásukat. Ennek eredménye az lett, hogy a GD körüli gyengébb hadosztályok összeomlottak, és maga a GD hadosztály is hosszú napokon át gyakorlatilag a bekerítés ellen harcolt. Ám végül sikerült egy szilárd utóvédet kialakítania a hadosztálynak Tigris I, és Párduc harckocsijaiból amiknek segítségével fel tudták tartóztatni az oroszokat. Így lehetővé tették, hogy a GD hadosztály, és a többi megtépázott hadosztályok visszavonulhassanak Memelbe. A várost ugyan Hitler erődnek nyilvánította de a sokszoros túlerőben lévő Vörös hadsereg ellen a védők nem sokat tehettek. A város védőit K-Poroszországba menekítették. Végjáték: Páncéloshadtest 1944 decemberének folyamán a GD hadosztályt újjászervezték, és ennek keretén belül létrehozták a GD páncéloshadtestet. Papíron a GD hadosztály mellett a hadtest részét képezték még a Brandenburg, a Kurmark, és a Luftwaffe Hermann Göring páncélos-hadosztályai, valamint a Führer gránátosandár, és a Führer Begleit dandár. A valóságban azonban ezeket az alakulatokat sohasem vetették be együtt, igazi hadtestként. Harci veszteségeik, valamint az utánpótlás akadozása miatt sohasem állt rendelkezésre elegendő katona és felszerelés. Amikor a szovjetek 1945 januárjának közepén megindították következő támadásukat a GD hadosztály utoljára csapott össze a Vörös hadsereggel. K-Poroszország erdeiben heteken át tombolt a véres küzdelem miközben a hadosztály fokozatosan Königsberg (mai Kalinyingrád) felé szorult vissza. 1945 márciusára a hadosztály létszáma 4000 főre zsugorodott. Utolsó páncélos ellentámadásukra március 17.-én került sor amikor 3 Tigris I-es indult a Balti-tenger partján még éppenhogy tartott talpalatnyi föld védelmére. A 3 páncélos legénysége az utolsó emberig harcolt, hogy fedezetet nyújtson a visszavonuló hadosztálynak. A hadosztály katonáinak egy részét azonban hátra kellett hagyniuk (sebesültek, sérültek) mivel nem tudták őket kimenekíteni ezért ők orosz hadifogságba kerültek A hadosztály egyik része amit a Samland félszigetre evakuáltak még majdnem 1 teljes hónapig harcolt egyszerű gyalogosként míg végül hajóval Dániába szállították őket. A hadosztály másik részét a német Schleswig-Holstein tartományba evakuálták. Az eltelt 3 hónap alatt a hadosztály katonái közül több mint 17. 000-en vesztették életüket, és csupán a kimenekített pár 100 túlélőnek sikerült a viszonylagos biztonságot jelentő brit hadifogságba kerülnie. Végszó A Großdeutschland hadosztály felállítására eleve azért került sor, hogy a német szárazföldi haderő elit alakulataként részt vegyen Hitler K-i hódító háborújában. A hadiszerencse fordultával azonban szerepe kissé megváltozott: immáron nem a támadások vezetését bízták rá, hanem a száz sebből vérző német arcvonal egyben tartását. A német hadiipar legkorszerűbb harckocsijaival (Tigris I, Párduc) felfegyverzett Großdeutschland páncélosezred ragyogó harci sikerei végigkísérték a hadosztály küzdelmeit. Ezzel egyetemben kijelenthető, hogy a Großdeutschland hadosztály becsülettel végigküzdötte a II. Világháborút. Kerekes Tamás

Új sorozat a magyar történelemről

A magyar királyok és uralkodók ÁRPÁD ÉS GÉZA FEJEDELMEK /MAGYAR KIRÁLYOK ÉS URALKODÓK Tihanyi István www.dunakiado.hu titkarsag@dunakiado.hu kiado2@dunakiado.hu www.dunakiado.hu A sorozat lehet az idei Könyvhét egyik legnagyobb nyertese Egy nép, mely holtan sem akart az ellenség fogságába kerülni A magyar Imára- Kerekes Tamás Mérföldkő a magyar történetírás és ismeretterjesztés történetében és népszerűsítésében Nem kell a megvásárlásához még könyvesbolt sem, megvehetjük az újságosunknál is. Tihanyi úr példaértékű könyve egyformán elemzi a kül- és belpolitikai viszonyokat és a lelki tényezőket is. A hihetetlen tudás igazi szellemi ínyencségeket kínál. Pl. akkor, amikor a szerző arról ír, hogy kezdetben a nyestprém volt a hivatalos "pénznem", s ebből ered egyik szomszédunk, a horvát, mai napig használt pénznemének neve is, és másik szomszédunkkal, a szlovákkal is mértéktartóan bánik, ahol bizonyítottnak véli a szlovák álláspontot, azt elismeri, ahol nem, akkor érvel. De az is rokonszenves, hogy a szerző nem ölti fel a mindentudó mágikus sapkáját. Több helyen kitér arra, hogy sok még a tisztázatlan kérdés. Az biztos, hogy Drakula ide, vagy oda, vérivásban megelőztük a románokat (vérszerződés). Az is, hogy a Kazár Birodalomhoz való tartozásunk azt is jelentette egyben, hogy a magyarok felvették a Kazár Kaganátus zsidó államvallását, tehát előbb voltunk zsidók, mint keresztények, és ehhez képest kismiska, hogy Géza papucsférj volt-e, vagy nem, mint ahogy az is, hogy elég gazdagnak tartotta magát, hogy pogány is legyen, meg keresztény is. Üdítő olvasmányosság keveredik történészi elfogulatlansággal. Tipográfiailag kitűnő munka, remek illusztrációkkal, az olvasmányos részek külön, más színnel kiemelve, remekmű, mondhatom. A könyv szakít a finnugor elmélettel és számos téren tabukat döntöget. A kiadó A könyvsorozat első kötete még nem királyokról szól. Érinti a magyar nép múltjának számos kérdőjelet felvető kezdeteit, a vándorlásokat, a letelepedést. Megismertet első, már név szerint emlegetett fejedelmünkkel, Álmossal, majd fiával, Árpád vezérrel, aki a honfoglalással behozta népünket a Kárpát-medencébe. Számba vesszük Árpád kevéssé ismert utódait, végül elérkezünk Gézához, Szent István apjához, aki még szintén "csak" fejedelem volt, de sokkal többet tett a jövendő magyar állam megalapításáért, mint az a köztudatban él. Már a bevezető cím is izgalmas: A múlt tévelygő lovagjai. Alatta: Kik voltak őseink? Azonnal közli, hogy nem tudja minden kétséget kizáróan, kik voltak a magyarok ősei és honnan indultak el Nyugat felé. Lehet, hogy az említett forrásmunkák alapján Tihanyi István valóban nem tudja, pedig az utóbbi évtized fiatal kutatói - megerősítve mestereik kiváló gondolatait - kellő módon alátámasztották a magyar etnikum származását. "Őseink keletről vándoroltak nyugatra, feltehetően nem önszántukból, hanem különféle más népek helyváltoztatása miatt, végső soron több ezer évig tartó, erőteljes nyomás, időszakos lökések hatására." Tihanyi tudása szerint a magyarok eredetét kutató ásatásokra "jobbára csak Uráltól nyugatra, azaz már a legszélesebben értelmezett Európában" került sor. A hatalmas füves pusztákon a hír majdnem úgy terjedt, mint egy rosszabb interneten. Pontosan tudták, hová mennek, tudták, hogy előttük már saját etnikumukhoz tartozó népek telepedtek le a Kárpát-medencében. Mindig szervezetten és tudatosan vonultak, másképp nem tartották volna őket híresen jó katonáknak, mondhatni harcművészeknek. "A magyar fékezhetetlen, renitens nép lehetett már akkor is. A magyar akaratos fajta volt előbb is, és ha éppen nem zajlott háború, akkor egymással civakodtak a szomszédok is, hát még a más és más nemzetségek tagjai, férfiak és nők." Megjegyzendő, hogy a magyarok átlagéletkora egyáltalán nem volt alacsonyabb, mint minden más európai népé. Álmos, Árpád, István öreg kort élt meg és mások is, ha nem estek el időnek előtte. A következő fejezet címe "Árpád színre lép. Álmos utáni örökségét a vezérségre (fejedelemségre) nem vonja ugyan kétségbe, . A honfoglalás (895-896-ban) már Árpád fejedelemsége alatt zajlott le. Árpád tudta, hogy a vándorlás végcélja a Kárpát-medencében van, hiszen eleiket követve ide indultak, itt van az utolsó valódi eurázsiai sztyep, a Nagyalföld, ami életmódjukhoz szükséges volt. Árpád megtelepedéséről Tihanyi így vélekedik: "Nem mintha annyival okosabb lett volna a többi magyarnál, hanem mert ő volt a vezér. Nyilván alacsony és erős férfi volt, mint az akkori magyarok túlnyomó többsége. Lehet, hogy kicsit „karikalábú” volt. talán az arcán még viselt ázsiai vonásokat: kiugró járomcsontot, mandulaszemet." .fontos volt az öröklődés szokásrendje, és a vezetőnek azt a képessége, hogy egy kézben tartsa a döntő információkat A kötet utolsó fejezete "Géza, az ismeretlen" címmel indul, mert "kétszáz évvel később mit is tudhattak egy olyan emberről, aki nem is volt király, csak fejedelem, akit külföldön igen kevéssé ismertek, itthon pedig nem sok nyoma maradt működésének.": "A Géza névalakot eleve egy tévedés, egy félreértés szülte" - hivatkozik Kristó Gyulára és Makk Ferencre. Utóbbiak szerint a XIX. században olvasták rosszul a névformát és attól kezdve a Géza-név meggyökeresedett a Gyeücsa helyett. " Hogy milyen gondjai vannak Géza fejedelemmel? Talán, hogy az államalapításhoz szükséges feltételeket ő teremtette meg, és István fi a folytatta. Hogy megértette, Európában stabil helyzetet teremteni csak a nyugati típusú kereszténység felvételével lehet. Felesége, Sarolta és ő maga is megkeresztelkedett. A keresztségben az István nevet vette fel. Pénzt veretett, amelyen őt István királynak nevezik. Az ő fia veszi feleségül a bajor Gizella hercegnőt, és folytathatnánk. Géza egyes történészek szerint nagyságban és nemzeti stratégiában igen közel állt fiához, Istvánhoz. "Nagy fába vágta fejszéjét a Duna International Könyvkiadó: 26 kötetes, "Magyar királyok és Uralkodók" sorozattal közreadja az összes magyar király és fejedelem történetét a kezdetektől az utolsó Habsburg uralkodóig. Nem száraz történelemkönyvekről, hanem izgalmas, könnyed stílusú olvasmányról van szó. - Annyira, hogy ez az egyik legfontosabb törekvésünk: közérthető legyen, nagyon olvasmányos legyen, és a történelmi eseményeket követve tényszerű is legyen. Ugyanakkor életszagú legyen. Így megelevenedik az akkori világ, és így ismerjük meg a történelmi személyiségeket kapcsolatrendszerükkel, erényeikkel és hibáikkal együtt. De ezzel közösen küzdöttünk meg, a szerző, Tihanyi István és mi, a kiadó - foglalja össze Baráz Miklós, a kiadó igazgatója és Sipos Attila, a kiadó főszerkesztője. Az Árpád és Géza fejedelmek című kötet a sorozat nyitó darabja. - Ködös múltba vész a honfoglaló magyarság históriája. Nem tudjuk, hogyan éltek, milyen szervezettség fogta össze a nemzetségeket, törzseket. De megtudni a könyvből, hogy például Gézából hatvanéves korára papucsférj lett, felesége, úgy tűnik, korabeli amazonként nemcsak az országon, hanem rajta is keményen uralkodott. Ami pedig a legendás kalandozásokat: a magyar lovasokat korabeli bérharcosokként használták tőlünk nyugatra. - Amikor például a kortárs német fejedelem valamely konfliktusát meg akarta oldani, számíthatott a magyar lovasokra, azok aztán elég jól meg is oldották. Új, eddig kevésbé ismert információ a kereszténység felvételével kapcsolatos: - Tény, hogy nem István vezette be a kereszténységet Magyarországon. Meglehet, Géza erőszakosabb volt bizonyos értelemben István királynál. De mert István lett szentté avatva, és nem Géza, s Istvánt koronázták meg, nyilvánvalóan ez úgy ment át a köztudatba, hogy István tette le a keresztény állam alapjait... Ugyancsak tény, hogy Istvánról, halálát követően harminc-negyven évvel később olyan legendák születnek, melyek csak részben igazak. Ő lett a jó király, ő az, aki mindent megtesz a népért... pedig hát ő is erőszakkal terjesztette a kereszténységet, viszont belőle szentet kellett később csinálni politikai okokból. Ezért aztán átírták egy kicsit a történelmet. Különösképpen színesítik a kötetet a kis keretesek, ahol olyan történeteket lehet olvasni, melyek a mondákhoz hasonlóan érdekesek, ám azokkal szemben, igazak, és a korabeli metszetek, tárgyfotók mellett pedig László János légi-felvételei is gazdagon illusztrálják a kötetet." www.mixonline.hu Fontos: a könyveket nem a könyvesboltokban, hanem az újságárusoknál kell keresni! Kerekes Tamás

Jó a skizofrénnek, mert soha nincs egyedül

Nincs egészséges lelkű ember, csak rosszul diagnosztizált elmebeteg. Depresszió Önsegítő program a negatív érzések leküzdéséhez Duna International Kiadó www.dunakiado.hu kiado@dunakiado.hu titkarsag@dunakiado.hu Rolf Merke: Depressziót. Soha többé Jó a skizofrénnek, mert soha sincs egyedül Ismeretlen elmebeteg orvos mondása, aki nem ismerte a depresszióipart By Link Floyd Depresszió Hippokratesz nem ismerhette még, s a leningrádi hosszú ostrom alatt sem jegyeztek fel egyetlenegy orosz depresszióst. Közben meg 900 napig zuhogtak a bombák. A szekereket nők húzták, mert a lovakat rég megették. Itt aztán túlórázhatott volna az a szakpszichológus, akinek orvosi filozófiája az volt, hogy, ha a beteg egerekkel álmodik, akkor álmodjon hozzá macskát is. Apám, aki orvostudományi egyetemet is végzett, s állítása szerit még soha nem látott depresszióst, verbálszuggesztióval gyógyította a neurózissal és más vegetatív idegrendszeri problémákkal összefüggő impotenciát, emígyen: „Csak csendes ágra száll a galamb” A kúra 90%-ban sikeres volt. Pszichiátriai ismereteimet a világhírű Donnert cirkuszban szereztem, ahová hintáslegénynek jelentkeztem, de csimpáznak vettek fel. Tudják, ez az a cirkusz, ahol a bengáli tigris papagájt szült, és féllábú emberek számára is rendezett évente seggberúgó versenyt. A nyolcvanas években szükség is volt rá. Az LSD (lizergilsav)-vel sikeresen kísérletező Timothy Learyt letartóztatják, a szert betiltják, s a depresszió és skizofrénia kezelésére szolgáló orvosságból partdrog lesz. Közben Leary versenybeszállt a kaliforniai kormányzóságért, ahol Ronald Reegan volt az ellenfele. Csak elképzelem, mi lett volna, ha nyer. Akkor Teller Ede csillagháborús projektjéből annyi marad, mint a drága Öveges professzor úr előadásaiból, amit a füstölgő Kékes televíziónkon néztünk: a konyhában a barackmagból is lehet hasadóanyagot előállítani. Hoffmann(nem a diótörő) a lizergilsavat szintetikus módon állította elő, laboratóriumi kísérletek közt, amikor az anyarozs hatóanyagával pepecselt. A gorbacsovi alkoholtilalom korszakában felhívtam az Interpool magyar képviselőinek és a Nemzetbiztonsági Hivatal erre „szakosodott” kokázatelemző bohócainak figyelmét, hogy hallucinogén anyagot- lsd. lizergilsav) lehet előállítani házilag is, mint a kecskesajtot Martfűn. Medvehagymás és kapros változatban. A gyakorlathoz mindössze egy zacskó kékhajnalkamag kellett(megkaptam) , egy flaska desztillált víz, és egy üveg zöld abszint.(megkaptam) A desztillált vizet felforraltam, összefőztem a magokkal, s az ampulla mehetett a laborba. Ott három óra múltán jelentették, hogy az ampullában LSD van. A kékhajnalkamagot nem lehetett volna felvenni a nemzetközi Pszichotrop Anyagok listájára, mint ahogy a favágó balta sem szerepel a tiltott kézifegyverek listáján. Kérdezték, hogy mire kellett az abszint, amit közben megittam? Arra- feleltem-hogyha nem fizetnek ki a szakértésért (Tervezés- Szervezés- Végrehajtás Kft. Bombart ’80, többségi tulajdonos: Kerekes Tamás)), akkor legalább tudjam, hogy került az örömömbe némi üröm. Az idők változóban voltak. Felfedezték a pánikbetegséget, rájöttek ara, hogy a depresszió lehet bipoláris, és a szülés utáni felbukkanása különösen gyakori, mint pl. a Saint Paul-i elmegyógyintézetben kezelt Herbert esetében, akinél hat éve tartó rejtett terhességet állapítottak meg, és a dopaminszintet, és a korszerűtlen barbiturátokat felváltotta a PROZAC nemzedék. A könyv azonban olyan önsegítő mechanizmusokkal foglalkozik és írja őket lépésről lépésre, melyek segíthetnek abban, hogy mellékhatásukban káros gyógyszerekkel segítsen az orvos a hozzá forduló páciensen. Sajnos a tapasztalataim e téren rossza. A pszichoterapeuták csak azokat a betegeget veszik komolyan, akiknek tüneteik közt szerepel az ön, vagy közveszélyesség. És ez tulképp tragédia, ha van depresszióipar(Szendi Gábor), ha nem. A kiadó: Elegünk van a félelemből, nem kellenek a gondok, a bosszúság, a bűntudat és a kisebbrendűségi komplexusok, depresszív hangulatok! Mindenki rendelkezik olyan képességekkel, amelyek segítségével a kínzó problémákat leküzdheti, a személyiség belső szétesését és az abból következő rossz testi közérzetet megelőzheti. Ehhez nyújt segítséget a könyv. Tudnunk kell, hogy önmagunk is túl tudunk-e lépni a depresszión, vagy szakember segítségére van szükségünk. Ebből a tesztből – amit főként Rolf Merkle könyve alapján állítottam össze (a forrásaim ITT találhatók) – nagy valószínűséggel megállapíthatjuk, hogy mennyire rontják az életminőségünket depressziós tüneteink. Egy ötös skálán értékeljük azt, hogy a felsorolt állítások „egyáltalán nem jellemzőek” (1) vagy „nagyon jellemzőek” (5) ránk. Azóta ez a teszt a Zung-teszt elnevezést kapta a klinikai gyakorlatban-dr. Kerekes Tamás 1. Viszonylag nehezen alszom el, és reggel korán, fáradtan ébredek. Estére jobb lesz a közérzetem, reggel viszont összetörten térek magamhoz, és nappal is fáradt, levert vagyok. 2. Erősen lecsökkent az étvágyam. Néha erőltetnem kell az evést. 3. Gyakran kínoznak negatív gondolatok és érzések, nehezen tudom kikapcsolni őket. 4. Nehezen összpontosítok a feladataimra, elkalandozik a figyelmem, szétszórt vagyok, sőt olykor képtelennek érzem magam egy alapvető, egyszerű feladat ellátására is. 5. Nagyobb erőfeszítésembe telik elvégezni a munkámat, a házimunkát vagy egyéb feladataimat, mint korábban, és gyorsan elfáradok. 6. Többnyire lehangolt kedélyállapotban vagyok. 7. Gyakran érzem úgy, hogy kevesebbet érek másoknál, csökkent képességűnek, alkalmatlannak és a szeretetre méltatlannak érzem magamat. 8. Sokszor aggódom az egészségem miatt. 9. Néha megfordul a fejemben, hogy ártsak magamnak. 10. Nehezen tudok dönteni, inkább kitérek az ilyen helyzetek elől. 11. Lecsökkent az érdeklődésem embertársaim iránt. 12. Lecsökkent az érdeklődésem a szexualitás iránt, nem érzek gerjedelmet. 13. Gyakran kínoz bűntudat; visszapörgetek eseményeket, és ostorozom magam, hogy abban a helyzetben miért viselkedtem úgy. 14. Sokszor szidom és kritizálom magamat, olykor el is ítélem magam. 15. A korábbi örömforrásaim most valahogy nem okoznak akkora örömöt számomra, nehezen tudok kikapcsolódni, pláne önfeledten szórakozni. 16. A jövőmet illetően inkább borúlátó vagyok, nem bízom a pozitív változásokban. 17. Gyakran háborgok és ingerült vagyok. 18. Olykor feladom a reményt abban, hogy az állapotom valaha is javulni fog, vagy hogy valaki segíthet rajtam. 19. Lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy a környezetemnek mekkora terhet jelentek jelenlegi állapotomban, anyagilag, fizikailag és érzelmileg egyaránt. 20. Néha haragszom magamra amiatt, hogy a társadalom „gyengének” vagy „betegnek” bélyegez, és én belemegyek ebbe a játszmába, de úgy érzem, nem tudok tenni ez ellen. Értékelés: 20-33 pont között: Semmi ok az aggodalomra, ezek a hangulatingadozások teljesen természetesek, könnyen leküzdhetők saját erőből. 34-46 pont között: A hangulatingadozások olykor befolyásolják a hétköznapokat. 47-60 pont között: Enyhe depresszió. 61-74 pont között: Közepes depresszió, a kezelés megfontolandó. 75-88 pont között: Súlyos depresszió, kezelést igényel. 89-100 pont között: Nagyon komoly, súlyos depresszió, kezelést igényel. További depresszió tesztek: http://www.psych.kutvolgyi.sote.hu/teszt/teszt_dep.htm http://www.hazipatika.com/tests?nev=beck http://www.webbeteg.hu/index.php?page=teszt_full&teszt_id=35 dr. Kerekes Tamás okl. med.univ. szakpszichiáter

Égig érő lépcső

Égig érő lépcső Civilizációnk külső eredetű, az istenek űrhajón érkeztek, s mielőtt ideértek volna, mi emberek olyan buták voltunk, hogy a cipőnket sem tudtuk bekötni - főleg, hogy még a cipő sem a mi ötletünk. Ilyen a világ Däniken szerint - vagy mégsem? A tudomány, mint azt jól tudjuk, rendszerezett formába, sokszor matematikai modellekbe önti a világról szerzett tudásunkat, s egyben megszabja azon módszertani szabályokat is, melyek révén új ismereteket nyerhetünk. Sokszor azonban nem képes azonnali magyarázatokkal szolgálni, nem tud mindenre kiterjedő válaszokat adni, s a hiányzó tények, nyomok, bizonyítékok, a hibádzó kísérletek helyébe kénytelen billegő hipotéziseket alkotni, melyek természetszerűleg sokszor bumfordinak tűnnek, s nélkülözik a képzetünk számára mintegy elvárt esztétikumot. Sokan élnek köztünk, akiknek ez kevés, akik hisznek abban, hogy léteznek a tudomány terrénumán túlnyúló rejtélyek, melyekre a hivatalos tudomány nem tud, vagy ami még rosszabb, nem hajlandó magyarázatokat adni. Nos, többek között nekik írja könyveit Erich von Däniken, a modern kváziarcheológia legnagyobb hatású, legolvasottabb, bár őszintén szólva nem éppen eredeti művelője és szerzője. Lassan negyven éve publikálja, tulajdonképpen tiszteletre méltó monomániával, általában néhány, kivétel nélkül bizonyítottnak tekintett, ámde annál ingatagabb hipotézisre épülő műveit, miközben nem csupán a hivatásos tudomány térfeléről támadják vadul mint sarlatánt, de a "tudományos-fantasztikus realizmus" más művelői is rendre plágiummal és mások gondolatainak eltulajdonításával vádolják - aligha minden alap nélkül.(MANCS) Hevenyészett tartalomjegyzék Föld alatti rejtélyek Egyiptomban – Az isten-királyok rejtett kamrái – Piramisépítési projekt – A Kheopsz-piramis aknái – Egyiptom, az örök rejtély III. A megalitok kora Adatok az örökkévalóságnak? – Szenzáció a múzeum pincéjében – A megalit építmények rejtélye – Dolmenek, druidák és orákulumtálkák – Monolitok és istenmítoszok – Csillagokra nyíló kapu? – Újabb rejtélyek az Andok-fennsíkon – Az Andok titkai – Elfeledett tudás – San Lorenzo rejtélye – „Az ET-k másképpen kommunikálnak!” IV. Örökké aktuális kérdések Jó nyomon vagyunk! – A földönkívüliek hagyatéka a Baigong-hegyen – Égi kísértetek – A repülő üst – Az óriási sírok dzsámija – Catequilla, avagy a világ közepe – Paďtiti után kutatva – Égig érő lépcső – A mixték indiánok rejtélyes története – A John Frum-kultusz és a Dél-tenger istenei – Mindenre fel kell készülnünk V. Az emberiség korszaka Majomszerető! – Földön kívüli géneket hordozunk? – Flores mini-emberei – „Keveréklények” – az istenek alkotásai? – Őscsászárokról és keveréklényekről – Hajók a szivárványíven – Gesar – egy isteni ivadék a Földön – Mózes és az „égő csipkebokor” – A Grál-szentségtörés – Élő űrhajók és intelligens szauruszok VI. Elérkezett a paleo-seti ideje Ember vagy robot? – Semmi sem lehetetlen! – Idegen nyomok, avagy emberi normalitás? – Paleo-SETI: Felhívás széles körű kutatásra! – Élet a Marson? www.erichvondaniken.lap.hu www.dunakiado.hu titkarsag@dunakiado.hu kiado2@dunakiado.hu www.dunakiado.hu Tabukat döngető régészet A könyv magyar vitája itt található A földönkívüliek, illetve az egykor létezett, de mára már eltűnt régi civilizációk nyomába szegődött jeles szerzőgárda – EvD vezetésével – az elmúlt évek legjelentősebb kutatási eredményeit foglalja össze szerte a világról. Ízelítőül: - Vajon Egyiptom föld alatti rejtélyei mind a fáraók művei? - Valóban tudták-e csökkenteni a sámánok a nehéz gránittömbök súlyát oly módon, hogy önkívületi állapotban kapcsolatba léptek a „kő szellemével”? - Az évezredekkel ezelőtt termékeny és nagy vízhozammal megáldott Szahara közepén, egy barlangrendszerben talált rajzok a Tejútnak olyan változásait rögzítették, melyek ebben a konstellációban csak 25 900 évenként fordulnak elő. A nagy rejtély: a Tejutat olyan perspektívából ábrázolták, mely a Földről egyáltalán nem látható… - Ecuadorban 3500 évvel ezelőtt prekolumbiai indiánok egy körsáncot építettek, amely megmutatja, hogy hol húzódik pontosan az Egyenlítő. Hogyan tudták az akkori őslakosok ilyen pontosan kiszámítani az Egyenlítő vonalát? A szerző Pesten Erich von Däniken egyből belecsapott előadásának közepébe, még azzal sem vesződött, hogy a magyar nézőket üdvözölje. A kivetítő hatalmas vásznán elsőként az indiai mitológiából ismert vimánák (repülő szerkezetek) jelentek meg, előbb csak állóképként, azután komputer-animációként, miközben az idegen lények már az első mondatból a nyakunkba szakadtak. A történelmi barangolás németül folyt, a fordítás meg-megszakította: így egy rövidített (ámde így is kétórás) előadást hallhattak az érdeklődők. A svájci író az indiai mitológia repülőszerkezetei után a majákhoz ugrott át, és a palenquei kőtáblának a rajzát elemezte ki. Felvonultatott egyéb elméleteket is, amelyek mindegyike hihetetlenebb volt az övénél: tudniillik, hogy a kőtáblán nem űrhajó látható, hanem stilizált kukoricaszár a kukoricaistennel, vagy hogy a rajz az élet keresztjét ábrázolja, és az élet-halálszimbóluma. Ezzel együtt nem is inkább érvekkel, mint a világ máspontjairól származó párhuzamokkal, képekkel támasztotta alá Erich von Däniken a saját elméletét az űrhajós „istenről”. Egyébre nem is lehetett volna ideje: ha minden témába részletekig belemászik, a közönség a hajnali órákat is a Kongresszusi Központban tölti. Mindezek után jöttek az inkák és az élekre vágott kőlapok. A bemutató meggyőző volt: a hatalmas kőtömbök, a kidolgozottság, a mérnöki precizitás valóban többet feltételez, mint egy kőkorszaki törzset, akiknek a hivatalos archeológia ezeket a kőlapokat tulajdonítja. Az inka fennsíkon ugyanábrázolások nem maradtak fenn, de Erich von Däniken biztosított mindenkit, ha ide ellátogat, akkor személyesen győződhet meg arról, hogy nem volt ember, aki ezeket a köveket a régmúltban így megmunkálhatta és mozgathatta volna. Számítógépes animációján aztán azt is megmutatta, hogy a kőtömbökből milyen épületet lehet „kirakni”. Az előadás egyik legérdekesebb pontja az egyiptomi Kheopsz piramisról szólt, aminek kapcsán azt hihetnénk, hogy nagy meglepetések már nem fognak érni minket Däniken azonban kétérdekességet is feltálalt. Először is nyíltan megvádolta az egyiptomi régészetet az egész világ előtt elkövetett csalással. Emlékezhetünk rá, hogy 2002 szeptemberében a National Geographic mekkoraszenzációként tálalta, hogy egy kis önjáró kocsit és kamerát küldenek be, először a világon, a Kheopsz piramis lélekcsatornájába. Nos, Erich von Däniken felvétellel bizonyította, hogy ezt évekkel megelőzően már volt egy ilyen kísérlet, amelyet egy német tudós, Rudolf Gantenbrink, vezetett le. A tudós bemutatta a filmet is, amelyet a Gantenbrink-kocsi készített, és aminek a végén a csatornát lezáró ajtó is látható volt. Majd megmutatta a National Geographic hivatalos felvételét, ahol a folyosót lezáró ajtókon változás volt tapasztalható. Ha a mellékelt képen megnézzük a „fogantyúkat”, akkor láthatjuk, hogy az egyik hosszabb a másiknál. A Gantenbrink-felvételen a letört fémdarabra is rá lehetett bukkanni. A National Geographic filmjén a két fogantyú egyforma nagyságú, és sehol nincsenek a letört részek! Erich von Däniken ezek után elmondta, hogy a három évvel ezelőtti felvételek máshogy tekintve sem az első behatolás képei voltak, és erre pont a fogantyúk szolgáltatnak bizonyítékot. Az egyiptomiak már előtte beküldték a járművet, hogy felmérjék a terepet, mielőtt az élő adásra sort kerítenek: semmit nem bíztak a véletlenre. Ezért is lehetett csupán Zahi Hawas, az egyiptomi régészeti hivatal vezetője jelen az eseménynél. A nagy piramis bizonyos dolgait csak akkor hozzák nyilvánosságra, ha az beleillik a tudományos gondolkodásba. A lélekcsatornát lezáró ajtókat sorra megfúrták…állítólag, de hogy mi van mögötte, nem tudhatjuk meg. Ugyanakkor a svájci tudós azt is állította, hogy mostani egyiptomi útján leereszkedett a piramis alsóvájatán. Azon, amelyik az építmény alatti sziklarétegbe nyúlik, sőt, az alá. Elbeszélése szerint a vízzáró rétegig lejutott, s a lejárat egyföldalatti tóban helyiséggé tágul. A víz felszíne alatt pedig egy nyitott szarkofág található, amelyből hiányzik a holttest. Ãm mivel ajáraton sem le, sem fölvinni nem lehet, nyilván van egy másik kijáratis. Egyiptom után még elkalandoztunk elméletben a Nazca fennsík leborotvált tetejű hegyeihez és ábráihoz, majd kitekintettünk a gabonakörök világára. Az előadás végén az Ezékiel próféta ótestamentumi történetében olvasható járműről hallhattunk, így zárva keretbe a vimánákkal induló földön kívüli látogatásról szólóelméletet. A svájci író ezek után kis reklámként megemlítette Mystery Parkját, melyet Interlakenben építtetett föl, s ajánlotta, ha valaki Svájcban jár, el ne mulassza felkeresni. Előadása után új és régi könyveit dedikálta a biztonsági emberek szakavatottnéző-terelgetése mellett. Ha valaki nem igyekezett, elég hosszú sort kellett kivárnia. Az műsor hallgatósága jó volt: ahol kellett, ámult, ahol kellett, ott kuncogott. Talán méghihető is lett volna az előadás, ha apróbb hülyeségeken nem lehetett volna rajtakapni az előadót. Erich von Däniken aki évtizedek óta kutatja a témát, ugyanis néha mondott kisebb, de nem elhanyagolható butaságokat, amit szakavatottként nem szabadna megengednie magának. Például, hogy apalenquei kőtábláról és a helyiségről előbb le kellett verni a cseppköveket (sztalagtitokat és sztalagmitokat!), hogy a kőlaphoz hozzáférjenek. Nos, és ha ilyenekben téved, akkor hogyan hihetnők el atöbbi adatot, információt? {mosgoogle} „Eszerint az ember egy hülye majom, aki magától nem építhetett fel olyasmiket, mint a piramisok és hasonló csodák, hanem akkoriban itt sürögtek-forogtak az ufonauták, és ők szervezték meg a civilizációt. Az idegenek látogatásának másik bizonyítéka pedig az, hogy a különféle szent szövegek egyes részei értelmezhetők idegen járművek leírásaként is. Sőt, csakis úgy. kalapács van a kezében, és mindent szögnek néz A könyveihez képest Daniken budapesti előadása visszafogott, már-már defenzív volt: gondosan kerülte, hogy állításon kapják. "Én csak kérdéseket teszek fel", mondta többször, nem állítja ő, hogy így volt, ő csak megmutatja ezt a számítógépes animációt Ezékiel látomásáról. A videón Ezékiel bárgyú, majomszerű, lompos zsidóember, akit meglátogat egy helikopterbe ojtott bevásárlókocsi, négy propellerrel és négy gumikerékkel, és egy űrállomásra szállítja. Ugyanezt levezeti a maja kőtáblákról meg az indiai szent szövegekből is, merthogy a vallási dokumentumok már csak olyanok, hogy előfordulnak bennük égi látogatások.”(Tóta W. Áron) Elmélete Erich von Däniken a legismertebb fellépője a prae-astronautikának vagy a "Palaeo-SETI Hipotézisnek": földön kívüliek látogatták meg a Földet a prehisztorikus időben, és hatással voltak az emberiségre. A fejlettségük miatta az ősemberek isteneknek tartották őket. Ennek az elméletnek a hátterében a legkülönbözőbb dolgok állnak az ősi kultúrákból: egendák, épületek, faragványok, és megmagyarázhatatlan eredetű, funkciójú tárgyak. Miképpen tudta volna az általunk primitívnek tartott ősember létrehozni a gizehi piramisokat, a Húsvét-sziget kőszobrait, a Stonhenge-t vagy Piri Reis térképét? Az ókori kultúrák mind a semmiből virágzottak fel, majd ahogy jöttek, úgy el is tűntek. Daniken szerint a Bibliában Ezékiel próféta egy űrhajó földre szállását írja le, ami alapján a NASA egyik mérnőke tervrajzott készített. Szervezetek Erich von Däniken alapította az A.A.S.-t, "Ancient Astronaut Society", ami olyan embereket hoz össze, akik szeretnék bizonyítani, hogy földön kívüli civilizáció látogatott a Földre. Kerekes Roadmovie Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com Aminek a bizonyítéka vagyok én l

Erich Von Däniken: Megtévesztettek

Megtévesztettek! Erich Von Däniken A mormon nem hormon S a „pista” az egy félbevágott hegy az Andokban Ecuador Csehországgal határos By Rajkó Félix Előhang: A megtalált Paradicsom Ali Ben Musztafa ópiumszívó barlangjában ücsörög sokat az a rosszarcú idegen, ki különböző, magukat régésznek kiadó, gyanús alakokkal, néhány raklap sörrel megtámogatva, a megtalált Paradicsomról, Édenkertről beszél a sűrű ópiumfüstben. Szó van itt arról, hogy IV. Amenhotep, más néven Ehnaton azonos Mózessel, a héber nép vezérével, s a sémita Paradicsom a mai Közép-Arábiában lehetett. Vágni lehet a füstöt. Az idegenek arról beszélgettek, hogy Hollywoodban mindent megfilmesítenek, amiben üzletet látnak, a földönkívüliektől, az űrhajókon át a Frigyládáig. Egyetlen témát azonban kerülnek: a Paradicsom keresésének kalandját. Akinek szemmel láthatóan legjobban megártott az ópium, halkan motyogni kezdett magában: Kis töprengés után arra a megállapításra jutottam, hogy Hollywoodban nyilván rádöbbentek a felelősségre, mondván, „jobb nem piszkálni az alvó oroszlánt”. Ha a milliós közönség figyelmét felkeltenék a téma iránt, megindulna a nagy versengés a Paradicsomért: a héber, keresztény, muszlim szent helyért, egy szigorúan muszlim országban. Ezáltal Szaúd-Arábia bajba kerülne, és senki nem tudja megjósolni, hogy mindez hogyan végződne. KICSIT MÉG DÜNNYÖGÖTT ARRÓL, HOGY A TÖRTÉNELEM ANNYIRA VESZÉLYES, HOGY MAGUKAT A RÉGÉSZEKET IS MEGFIGYELIK, S FALNAK FORDULT. Kiderült, hogy az alak könyvet írt Paul Thomas kutatásairól: (Paul Thomas: Az emberiség történetének legősibb rejtélye, A megtalált Édenkert, Magyar Könyvklub, Budapest, kötött, 232 OLDAL, 2490 FORINT.) A törzsvendégek szerint a kutatások zöme az 1996-os évben folyt. Az előzmények alapján kiderült, hogy az iszlám alapítója kapcsolatban állt a koptokkal, Mohamed valószínűleg látta az Édenkert közepének maradványait, Szemirámisz függőkertjei valószínűleg a Paradicsomot akarták utánozni. A régészet Paul Thomas szerint legalább annyira izgalmas, mint Indiana Jones 23. kalandja: Brit régészek nemrégiben fölfedeztek egy mozaikpadlót Tell Amarnában, Ehnaton fáraó egykori fővárosában (aki a bibliai Mózes lehetett). Betont öntöttek alá, kiemelték az egész padozatot, és a kairói Egyiptomi Múzeumba vitték. A mozaik Ehnatont ábrázolja, amint kifeszíti az íját. A brit régészek a mozaik eltávolításával megsemmisítették az adatokat, nehogy feléledjen az Ehnaton-kultusz és a Pátriárkák völgye közti összefüggés hangoztatása. A régészek egy része annyira megszállott, hogy körülmetélteti magát. Áttér az iszlám hitre, mindezt azért, hogy az elpusztult Paradicsomot a saját szemével láthassa, de az elborult Thomas is érdekes összefüggésekre bukkant az úgy nevezett paradicsomi állapotok és a szaúd-arábiai börtönök között, igaz, ópiumos lázálmában: Mire a régészek elérik céljukat, már szinte vágyakoznak vissza olyan, egyébként egyáltalán nem otthonos helyekre, mint amilyen egy szaúd-arábiai börtön. A teljes terület, ahol az Édenkertet kell keresni, legalább 1400x1400 kilométer, a nehézséget az okozza, hogy a hajdani Paradicsomból nem maradt semmi mérhető, egyetlen sarok vagy torony sem, semmi. A leletek legalább 85 ezer évesek, nem pedig 5600, ahogy a bibliai hagyománytól elvárhatnánk volna. Ali motyogva a franciák egyiptomi hadjáratát tette felelőssé, majd a szabadkőműveseket szidta, közéjük került Herder és Goethe is. Amikor arról motyogott Thomas, hogy London állította T. E. Lawrence-t osztrák ellenfele sarkába, mert Musil már kis híján célba ért, újra felfedezte a hajdani Paradicsomot, megfogadtam, hogy soha nem nyúlok az illatos ópiumlabdacshoz. Azt is kinyilatkoztatta szegény, ahol az Isten megjelent Mózesnek, az vulkán volt, s ma egy egyszerű hegy, a Thadra el Bedr nevű hegy, s a későbbiekben arról motyogott, hogy újra felfedezte a Paradicsomot. Ne nyúljanak ópiumhoz! Inkább a meszkalin Kerekes Tamás Erich Von Däniken Duna International Kiadó Megtévesztettek Erich von Däniken teóriája az, miszerint intelligenciánk, és technikai, kulturális, valamint szellemi fejlődésünk egy távoli, földöntúli civilizációnak köszönhetjük, és minderre számos történelmi és kulturál-antropológiai adat szinte meggyőzően utalhat. Egyesek szemszögéből ez egy radikális újrafogalmazása az emberiség eredetének, de tagadhatatlanul egy elterjedt kultuszt vont maga köré a világ minden részéről, egyes régiókban már-már része a folklórszokásoknak és popkultúrának, amint a klasszikus UFO hiedelem, és egy egzisztencialista teória lassan egybefonódik irodalom, hagyomány, és megszállottság miatt www.dunakiado.hu titkarsag@dunakiado.hu kiado2@dunakiado.hu www.dunakiado.hu A világ leglehetetlenebb könyvéről, Hénok kézírásos feljegyzéseiről és egy rejtett, földalatti fémkönyvtárról Fordító: Kalmus Pál Kiadó: Duna International Kiadás éve: 2010 Ki volt Hénok, akit annak idején tüzes kocsin röpítettek a Földről az ég felé? Kik a bukott angyalok, és kik az arkangyalok, akik gyorsíró vesszőt adtak Hénok kezébe és csillagokról szóló könyveket diktáltak neki? Hol vannak a Hénok által írott könyvek? EvD felelevenít egy titokzatos történetet is, amelyről 35 évvel ezelőtt egyszer már beszámolt. Ecuadorban, egy barlang-labirintusban állítólag találtak egy több ezer fémfóliára jegyzett rejtett könyvtárt. Vajon valóban létezik ez a hihetetlen kincs? Egész biztosan, állítja EvD. A csodálatos fémkönyvtár sok közös vonást mutat Hénok elveszett könyveivel, valamint a mormonok vallásával, akik évszázadok óta éppen e könyvtár után kutatnak, ez tartalmazza ugyanis ősapáik különös történetét. Peruban, a nazcai sivatagban rejtélyes vonalak húzódnak, amelyek a magasból leszállópályáknak látszanak. A régészet processziós útvonalakat lát bennük. Szűklátókörű gondolkodás!,- mondja EvD, és a legmodernebb természettudományos mérési eredményekkel döbbenti meg az elképedt olvasót A magyar nyelvű vita egy szelete itt, kapunk hideget, meleget egyaránt, bár itt is „Däniken, aki (legalább rész ben) azért olyan sikeres, mert az egyszerűsítésben messze túltéve az ismeretterjesztő irodalmon, azt állítja, hogy minden rejtélyes és megmagyarázhatatlannak tűnő dolog egyet len, roppant egyszerű okra vezethető vissza: a földönkívüliek látogatásaira. ők építették a piramisokat, róluk szól Ezékiel látomása, és ha az ünneplő kajapo indiánok különös öltözékét meg a Holdon sétáló űrhajósokat egymás mellé helyezzük, akkor már „kézzelfogható” bizonyítékunk is van. Hiszen a kajapók háncsruhája teljesen olyan, mintha szkafandert akarna utánozni… és így tovább. Ezzel az „elmélettel” és a formai hasonlóságok segítségével valóban mindenre magyarázatot lehet találni, de - többek között - éppen ez szól ellene. Ami kor az 1890-es években arról folyt a vita, van-e értelmes élet a Marson, akkor a „marshívők” arról beszéltek, hogy az ottaniak bármilyen feladat megoldására alkalmas technológiával rendelkeztek. Ezzel az érveléssel egyedül az a baj, hogy semmire nem jó, mert ekkor a szó szoros értelmében mindent a marsi technológiának lehet tulajdonítani. Akár egy vulkán kitörést is, vagy bármi mást. Mindeközben a „formai hason lóság” elmélete, kimondva- kimondatlanul, skrupulusok nélkül sugalmazhatja, hogy a tudósok összeesküdtek az emberiség ellen, hiszen a szemmel látható igazsággal sem hajlandók foglalkozni.” (Galántai Zoltán, jövőkutató) Stílus: maga az ember: avagy Däniken érvel Azaz az istenek űrhajósok voltak Hol az az Isten, aki ellentmondás nélkül illeszthető minden filozófiai iskolába? A Bibliában éppoly kevéssé találjuk, mint más szent és nem szent írásokban. Az asztrofizika az elmúlt évtizedekben az univerzum létrejöttéről és jellegéről több modellel is szolgált. A sok okos ember által kiagyalt összes teória ellentmondásos. Az einsteini formulák szerint az univerzum nem lehet nyugalmi állapotban; így jutott el 1948-ban George Gamow fizikus és asztronómus az ősrobbanás-elmélethez. Ez még az én iskolás koromban is megtámadhatatlan igazságnak számított, mivel az Edwin Powell Hubble-féle "vöröseltolódás" (az úgynevezett Doppler-hatás) alapján be lehetett bizonyítani. A galaxisok sebesen távolodnak egymástól. Ez addig tartott, amíg a tudósok fel nem fedeztek olyan nagy távolságra lévő galaxisokat, melyeket már nem lehetett ezen teória keretei közé illeszteni. Ráadásul a Doppler-hatás következtében az említett galaxisok közül néhány a fénynél nagyobb sebességet ért el, ami szintén ellentétben áll Einstein megállapításaival. Új teóriákra volt szükség. A Stanford Egyetemen működő Andrei Linde fizikus kifejlesztette a "buborék világegyetem"-teóriát. Akár egy kristályvízzel teli fürdőkádban, úgy képződnek egyre újabb buborékok - új ősrobbanások. A világegyetem állandóan robbanó és újraképződő buborékokból áll. Ez természetesen nem volt elegendő az univerzum megértéséhez, új dimenziókra volt hát szükség, és amennyiben ezek még nem álltak rendelkezésre, akkor matematikai alapon létrehozták őket. Valaha huszonöt térdimenzió volt az asztrofizika komplikált világában - hogy még inkább megkeverjék a dolgokat -, ám pillanatnyilag már megint beérik tízzel. Egy átlagpolgár számára ez a tíz sem hozzáférhető - csak a tudománnyal foglalkozók fejében és számítógépeiben léteznek. Oskar Klein asztrofizikus gondolta ki a fonalteóriát (a világegyetemet energiaszálak hálózzák be). Talán léteznek ezek a szálak - senki sem tudja bizonyosan -, de nem magyarázzák meg az univerzum felépítését. Így hát Edward Witten fizikus életre hívta a vibráló membránok elméletét. Ettől kezdve a világnak volt M-teóriája. Az M nemcsak membránt, hanem misztikát is jelent. Matematikai alapon fekete lyukakat számoltak ki, amik viszont más teóriákkal álltak ellentétben. Más asztrofizikusok nemcsak azon törik a fejüket, hogy hogyan jött létre, hanem hogy egyáltalán létrejött-e az univerzum. Mindig is létezett - állítják ők. Felfoghatatlan! Olyan szó ez, amely nem létezik az asztrofizikában. Ebben a tudományágban a legfelfoghatatlanabb dolog is lehetségessé válik. Az a fő, hogy az agytekervényeket új, gondolkozásra késztető feladat foglalkoztassa. És miből lett az, ami mindig is létezett? És hogy fog mindez végződni? Paul Davies [41] fizikus az ősrobbanás (Big Bang) mellett feltételez egy Big Chrunchot (nagy összeomlás) is. Ezt követően a világegyetem története újra elölről kezdődik. Erről már a régi indiaiak is tudtak. Utána lehet olvasni a védikus iratokban. Marad egy gigászi univerzum trilliószámra létező csillagokkal és bolygókkal, melyről időközben azt már megtudtuk, hogy végtelen, de azt még nem, hogy megújul-e állandóan és újjászületik-e valahol, vagy végezetül elnyeli saját energiáját. (Mely utóbbi természetesen ellentmond a fizika energiatörvényének.) Csak egy igazság vehető ki világosan. Mi, emberek ezen az aprócska bolygón olyanok vagyunk, akár a mikrobák egy hatalmas óceánban. Mégis annyira fontosnak tartjuk magunkat, hogy komolyan hisszük: a teremtés nagyszerű szelleme pusztán azért kezdett ebbe a gigantikus játszmába, hogy egy bűzlő, füstölő, lármás és veszélyes járművön meglátogassa mikroszkopikus méretű planétánkat. Azért, hogy az emberek közül kiemeljen magának egy makrancos, állandóan morgó népet, amelyik - legalábbis az Ótestamentum leírása szerint - még sokáig nem akart hinni ebben az Istenben. Azért, hogy a bolygón ocsmány tragédiát rendezzen, gyermekeket és népeket semmisítsen meg, és a jövőben is bárkit elítéljen, és büntetéssel sújtson. Mindezt azért, hogy az elbutult emberiség elismerje, higgyen benne és szeresse. Nem éppen keresztényi eljárás. Hol van azonban még hely ebben a modellben a "jó Isten" számára? Az őserőnek, hogy úgy mondjam, az ősszellemnek, amely minden keletkezés kezdete előtt létezett, az emberi nyelvben semleges neműnek kellett lennie: AZ, ami már az ősrobbanás előtt is létezett, a fekete lyukak és vonalak előtt, a buborékuniverzumok és minden általunk elgondolható gondolat előtt. Ezt az AZ-t megérteni, körülírni vagy akár kikalkulálni is lehetetlen az emberi értelem számára. Kivéve, ha ez az értelem egy napon egy ősibb intelligencia hatására kitágulna. Mégis szeretném ezt a megfoghatatlan AZ-t legalább modellszerűen bemutatni. Eszmecseréknél a következő gondolatmenettel próbálkozom: Képzeljünk el egy száztrilliárd memóriaegységgel - szaknyelvben bitekkel - felszerelt számítógépet. Képzeljük el továbbá, hogy ez a számítógép kifejlesztette személyes öntudatát. Ez az öntudat azonban a trilliárdnyi bithez van kötve. Ha ez a számítógép kilőné magát a világegyetembe, személyes öntudata elpusztulna. Ezt természetesen a számítógép agya is tudja, hiszen a számítógép mindent tud. A mindentudás idővel unalmassá válik - függetlenül attól, hogy létezik-e egyáltalán az idő fogalma vagy sem. Elhatározza hát a számítógép, hogy véget vet az unalomnak, és új tapasztalatokat fog gyűjteni. Honnan vegye ezeket? Hiszen már mindent tud! Most a számítógép agya nekilát, hogy minden memóriaegységet megszámozzon és egy bizonyos sorrendben megjelöljön. És azután saját magát robbantja fel. Big Bang - ősrobbanás. Bitek trilliárdjait lövi ki méretüktől függően, eltérő sebességgel a világegyetem ürességébe. A számítógép kezdetben meglévő tudatossága megszűnt, nincs többé. De az eszes Önmegsemmisítő a robbanás utáni jövőt előre programozta. Minden megjelölt, az információk egy darabjával rendelkező bit újra meg fog érkezni valamikor a robbanás középpontjába. Minden memóriaegység újra elfoglalja majd eredeti helyét, a szuperagy személyes tudata ismét helyreáll - egyetlen lényeges különbséggel: minden egyes bit átélt valamit a robbanás pillanatától a visszatérésig. Történt valami. Egy, a szétválás előtt nem létező tapasztalattal több lesz a személyes tudat része. A számítógép mindentudása megnövekedett. Ez természetesen önellentmondás, ámde - megértésüket kérem! - ez végül is csak egy demonstrációs modell. A robbanás pillanatától kezdve a visszatérés másodpercéig egyetlen bit sem tudta, hogy valaha aprócska része volt egy nagyobb tudatnak. Ha a hosszú út alatt egy bit feltette volna magának a kérdést: "mi értelme és célja van a száguldásomnak", vagy "ki hozott létre engem?" "Honnan jövök?" - nem lett volna rá felelet. Kivéve, ha egy egész rakás memóriaegység összetalálkozott volna, és esetleg megsejtették volna, hogy a háttérben valami még nagyobb áll. Ennek ellenére minden bit egy művelet, egy bizonyos teremtési eljárás kezdete és vége volt egyben, melyet az új tapasztalati faktor megsokszorozott. Ha ez a leegyszerűsített hasonlat segíthet abban, hogy az AZ-jelenséghez közelebb kerüljünk, akkor sokat értem el. Mindnyájan részei vagyunk ennek az őserőnek, az AZ-nak. Csupán a legvégén Teilhard de Chardin (1881-1955) Omega-pontját [42] elérve fogjuk csak újra megérteni, hogy mi is egyesítjük magunkban a teremtés okát és eredményét. Számomra logikusnak tűnik, hogy az AZ-nak, mely az Isten-fogalom szinonimája, mindenféle ősrobbanás előtt léteznie kellett. Ezek a filozófiai képek nem újak, pusztán a jelenkori számítógép-hasonlat az új. Az a megbabonázó, hogy az ősrégről ránk hagyományozott iratok ismernek hasonló elképzeléseket. János evangélista így írja le a keletkezést: "Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett." (Jn 1,1-3) Nem tudjuk, honnan vette János ezt a sziporkát. Csak az a szomorú, hogy két évezred alatt az Isten-fogalmat lehetetlen elképzelésekkel terhelték meg. Olyan gondolatokkal, melyek segítségével gyermekek és félvadak számára lehetséges egy elmesélhető történetet közvetíteni. Ha azonban az AZ-jelenség úgy határozott, hogy egy kevés időre anyaggá alakul át, akkor az AZ maga a teremtés és egyidejűleg saját teremtésének terméke. Miként a számítógépbitek, mi is egységben találunk újra egymásra. Más Napok és az összes anyag trillióival egyetemben mikroszkopikus nagyságú részei vagyunk az AZ-nak, és vissza fogunk találni a végtelen kozmologikus közösségbe. Valamennyi filozófia a "miért", "honnan", "mi okból" kérdésekkel kínozza magát, ámde - ahogy Pucetti professzor, a filozófus és teológus írja: "A tudást nem feltétlenül tudományos úton kell megtalálni." És valóban, az úgynevezett jelentős hitigazságok közül egyre sem tettek szert ily módon. [43] Új évezred kezdődött... Milyen a dolgok állása? Az emberiség öt nagy vallásra és ezer rivalizáló szektára forgácsolódott szét. A genetika, az asztronómia és a kommunikációs eszközök sosem volt méretűvé tágították horizontunkat. Ennek a vége beláthatatlan. Előbb vagy utóbb kapcsolatba fogunk kerülni földön kívüli intelligenciával. Minden elmélet ellenére át fogjuk lépni a fénysebességet. Hogyan mutatkozunk be a földönkívülieknek? Azt akarjuk, hogy egy idegen intelligencia szellemileg alacsonyabb rendűként kezeljen minket, mert szombaton nem használjuk a villanykapcsolót (ortodox zsidók), mert nem eszünk disznóhúst (zsidók, muzulmánok), mert teheneket és kövér patkányokat tartunk szentnek (hinduk stb.). Vagy mert megkínoztuk Istenünk fiát, és iszonyú módon keresztre feszítettük. Én amellett vagyok, hogy a harmadik évezredbe való átlépéssel érjen véget a földön a sokistenhitűség. Azzal a különbséggel persze, hogy valamennyien annak a hatalmas AZ-nak vagyunk apró részei, amelyre a vallások az Istenfogalmat alkalmazzák. Ilyen nézőpontból a faji diszkrimináció is humbuggá válik. Mindnyájan az AZ-hoz tartozunk. És végtére is az akarnok, háborúzó és rémtetteket elkövető vallások vezettek minket ehhez a felismeréshez. A gondolkodásra késztető feladat megoldása éppen az lehetne, hogy a Biblia és más régi iratok ellentmondásait - erre még visszatérek - analizáljuk, hogy a feladat végén tisztán és világosan felismerhessük: bibliai megnyilatkozása alapján az ótestamentumi Isten nem metafizikai jellegű volt. A megoldás valahol máshol van. Odakünn az univerzumban. Mit kellene hát tenni? Romboljuk le a templomokat? Robbantsuk fel őket? Ahol az emberek összegyűlnek, és a teremtést dicsérik, erős és jóleső közösségi érzés uralkodik. Mintha a hangvilla megcsendülése inspirálna, a nagyszerűnek azon általános érzete lebeg a helyiségben, amit Istennek nevezünk. A templomok az eszmélkedés színhelyei, a meghatározhatatlan, az AZ, az univerzum hatalmas szelleme közös dicséretének helyei. Ezek a gyülekezőhelyek szükségesek maradnak. A többi meglehetősen felesleges.(EvD) Az ecuadori Moricz(a kiemelés tőlem ered. Kerekes Tamás) Mit sem tudtam még Móriczról, Dél-Amerika magyarajkú indiánjairól, s az Andok gyomrában rejtőző titkos barlangrendszerről, amikor meghívást kaptam Ekvádorba. 2004. februárjában Indiában tartottam előadást a Vallások Világközössége által szervezett Human Integration konferencián, ott hallották szónoklatomat s zenémet a százezres hallgatóság között ekvádori testvérlelkek. Az életreszóló barátság már az első pillanatban adott volt, mikor pár nappal később szembetalálkoztunk a lépcsőfeljárón: az egyik indián hölgyet támogatták, mert elesett, s kibicsaklott a bokája. Ősmagyar csontkovács vénám révén azonnal felajánlottam segítségemet, helyretettem a kificamodott lábat, s hozzá a gerinccsigolyáit is, miközben spanyolul énekeltem a dalaimból néhányat. Mikor hetekkel később kikísértem őket a reptérre, már határozottan éreztem, hogy valami rejtélyes rokonság lehet közöttünk. Később hallottam csak hírét Móricz megdöbbentő felfedezéseinek a magyarul beszélő indiánokról, ami mélyen megérintett, s egybecsengett a magyar nyelv vizsgálata terén szerzett felismeréseimmel, miszerint nyelvünk megőrizte az egy ősnyelv belső logikáját. Megérkezés Egy évvel később, 2005. tavaszán jutottam hozzá, hogy eleget tegyek a kedves meghívásnak. Április elején repültem Guayaquilbe, ahol nagy-nagy szeretettel vártak. Minden szabadkozásom ellenére a Hiltonban szállásoltak el s másnap hajóval egy kis csendes-óceáni szigetre vittek. Rettentő fáradt voltam, mivel az utóbbi hetekben szemhunyásnyit sem aludtam - az Üzenet Földanyától c. lemezem felvételén dolgoztam éjjel-nappal, valamint a szokásos tavaszi Földanya Dalfesztivál szervezése emésztette fel időmet az utazás előtt. Érkezésemkor éppen kormánypuccs volt Ekvádorban, a népnek elege lett a hazug vezetőkből, lezártak minden utat az egész országban, s addig nem oldották fel a blokádot, míg a diktatórikus kormány le nem mondott. Ezt Jambeli szigetén vártuk ki, három napig a Csendes-óceán hullámainak suttogó énekét hallgatva... Majd tengerre szálltunk a naplementében, s szárazföldet érve nekivágtunk a hosszú útnak. Dzsippünket egyszer állította meg egy fegyveres csoport, kiszállítottak, átvizsgálták a jármûvet, kötözködtek kicsit, de aztán nagy nehezen végül utunkra engedtek. Éjfél után érkeztünk volna meg éppen Cuencába, mikor egy hosszú, hegyi szerpentin végén egy keresztbeállított busz zárta el az utat. A kormány ugyan ígéretet tett előző nap, amit aztán nem tartott be, s a harcias nép (tanulhatnánk tőlük...) ismét lezárta az ország útjait. Kénytelenek voltunk járhatatlan hegyi utakon próbálkozni az éjszakában, míg aztán nem kis kalandok árán végre elértünk egy hegyi indián falut, mely közelében barátaimnak volt egy takaros kis farmja. A falu neve Tarqui (Tárki), melyről nekem az erdélyi Tarkő jutott eszembe, mely Balánbánya fölött található... Ott éjszakáztunk, s csak másnap délben jutottunk be Cuenca városába, melynek lakói mind a mai napig "mórlakóknak" nevezik magukat. Ugyan nem tudják már az okát, de így szállt nemzedékről-nemzedékre a szokás: nem azt mondják, hogy cuencai, hanem mórlakó... Ez a gyönyörű város egyébként Ekvádor művészeti központja, fellegvára - egészen más beállítottságú emberek lakják, mint az ország más vidékeit. A helyi szlengből csak egy példát hadd villantsak meg: ha folyóügy szüksége lepi meg őket, nem spanyolul kérdik, hol a toalett, hanem magyarul mondják, "pisir". A hivatalos feljegyzések szerint 17 féle (egymástól különböző) népcsoport alkotja az ország lakosságát, szembeötlő eltérések vannak köztük. Népviseletük, hagyományaik, népművészetük, zenei világuk némelyiküknek a magyar-székely motívumokat idézi. Sajnos, ősi nyelvüket már nem beszélik (mely Móricz tapasztalatai szerint gyakorlatilag szinte teljesen megegyezik a magyarral), a spanyol az általánosan beszélt hivatalos nyelv, mellette vidéken - főleg falvakban, hegyi közösségekben - a kecsuát használják még (az inka hódítók által behozott nyelv), bár inkább csak az öregek, a fiatalság jobbára kólát iszik és imádja Amerikát. Egyébként jópár éve az USA dollár lett a hivatalos fizetőeszköz, a helyi nemzeti valuta megszûnt, s azóta az ország gazdaságilag hanyatlik, a lakosság egyre rosszabbul él. Másik szembeötlő párhuzam az ekvádori és a magyar nép között, hogy ők is átéltek egy trianont: '95-ben Kolumbia és Peru elfoglalta az ország igen tekintélyes részét - az erősebb jogán... Az óceánparton pedig az amerikai hadsereg sajátított ki egy várost, a kormány meg erdőket vágatott ki, főleg egy bizonyos fafajtát, így óriási területek sivatagosodtak el. Indián testvérek azt a különleges, szárazságot tűrő fafajtát az emberhez hasonlítják... Nagy küzdelem folyt a lakosság és a kormány között a kőolajvezeték megépítése miatt is. Többen még börtönbe is kerültek, amiért megkísérelték útját állni az esztelen erdőirtásnak. A mondavilág területéről egy érdekesség: a székely nép mindmáig hazavárja Csaba királyfit, Atilla nagykirály fiát, aki az őshazába indult el a népemlékezet szerint... ...az indiánoknál pedig fennmaradt egy történet a távoli földrészről hajón érkezett törzsfőnökről, akinek neve: Csaba Kinga (királyfi). Ott élt köztük, bíztatva, lelkesítve őket élete példájával, majd idővel szeretett volna visszahajózni szülőföldjére, de közben eljárt fölötte az idő... A természettel harmóniában élő nép jól ismerte az óceán áramlatait, melyek segítségével a beavatottak számára könnyű kis hajókkal is járható volt a tenger. Móricz 1970-ben bebizonyította, hogy kis balsafa tutajjal elérhető Ekvádorból akár Ausztrália is. Tevékenységeim, szerepléseim A következő hetem médiaszereplésekkel telt, TV és rádióműsorokban léptem fel, s megnyitottuk csontkovács rendelőmet is. Április 20-án koncertet adtam az Azuay-i filmfesztiválon. A helyi katolikus egyetem vezetőségét oly mélyen megérintette műsorom, hogy felkértek: az egyetemen is tartsak előadást. Másnap tanítás helyett a rendezvényterembe hívták az összes egyetemistát, ahol zenés oktatást tartottam békéről, lelki kiteljesedésről, s beleszőttem némi ősmagyar történelmet is...A program után a rektor kitüntetést adott át, s kinevezett az egyetem tiszteletbeli professzorává. Azogues (Asszógesz) - saját megfejtésem szerint: AZ EGÉSZ SZÓ városa - különös hely, a Móricz által említett canari (kanyári) indiánok fővárosa. Székely népviselethez hasonló ruhákban járnak a helybéliek, teljesen elvegyültem köztük Erdélyországban varratott ingemben. Az öreg indiánok nagyon zárkózottak voltak, s mikor meglátták a videókamerát, pánikszerûen menekültek... Kísérőmmel napokig jártuk a környéket, filmet forgattunk a helyi indián hangszerekről, s többek közt egy nap Csorba nevű faluba is ellátogattunk. A canari indiánok színe: piros-fehér-zöld. Nagyon boldogtalannak, meggyötörtnek, reményvesztettnek láttam őket, mint akik már teljesen belefásultak az élet nyomorúságos küzdelmébe. A helyi rádió hullámain keresztül igyekeztem bíztatást, lelkesítést küldeni nekik. Ápr. 27-én Cuencában, a "mórok városában" adtam koncertet. 28-án pedig Quitóban szerveztek békekonferenciát a tiszteletemre. Ott is elmondtam Móricz tézisét, miszerint Quito ősi neve, Kitus (Kítusz) a magyar KétÕs szó átirata. (Két ős, úgy akárcsak Hunor és Magyar...) Pár napot töltöttem csak a fővárosban, az ottani lakosokkal valahogy nem sikerült közös hangot találni. A kapzsiság szelleme ült rajtuk, csak egy dolog érdekelte őket, hogy juthatnak minél könnyebben pénzhez. Még a békekonferencia szervezői is becsaptak, nem kis anyagi terhet téve ezzel szerény költségvetésünkre. Rossz szájízzel folytattuk utunkat hűséges kísérőmmel, a hercegnővel Santo Domingóba, ahol a colorados indiánok leszármazottai élnek, Móricz velük magyarul beszélt a 60-as években. Az út egy dzsungeles szakaszán baleset miatt hosszan vesztegeltünk, míg egy szerencsétlenül járt buszt kiemeltek a szakadékból. Így éjjel érkeztünk meg Santo Domingóba, s elég volt egy órácskát sétálni vegetáriánus vacsora után kutatva (Quitóban éhenmaradtunk), lesújtó állapotokról szereztünk tapasztalatokat. A kanyárikhoz képest az elkeseredettség még romlottsággal, züllöttséggel is párosult, ezt igen szomorú volt látnom lelki emberként. Másnap délelőtt még megpróbáltunk tárgyalóképes emberre akadni a kavargó-hangoskodó-bűzlő tömegben, összeszedtem minden lelkesedésemet, hogy az ősmagyar testvért meglássam bennük, de délutánra annyira elegem lett a cigarettafüstből és a mentális szmogból, szinte tapintható volt az indulatok kavargó felhője, hát felszedtük a sátorfánkat. Kijelentkeztünk a hotelból, s dzsippünkkel nekivágtunk a dzsungelnek. Néhány órás zötykölődés után egy kis indián kolóniára leltünk, egy harcidíszbe festett férfi 4 dollárt kért, hogy bemutatná ősi kultúrájukat. Filmre is vettem a néhány kunyhót, a kolorádó nyelvet viszont már elfelejtették... Egy idős bennszülött asszonnyal csevegtünk az időjárásról, majd a nyelvről - miközben zsebből filmeztem. Sok eredménye nem volt, előkerült viszont egy indián fiú, aki a cayapas törzs leszármazottjaként lett bemutatva. Mivel Móricz is említette a kajapákat, hagytuk az asszonyt s a fiút környékeztük meg. Sajnos, csak szavakat tudott, nem beszélte összefüggően a nyelvet. Visszaültünk a terepjáróba, majd a dzsungelben egy szikár öregasszonyt hozott utunkba a sors. Megálltam, s elindítottam a hanyagul ölembe dobott kamerát, miközben kísérőm őt is a kolorádó és kajapa nyelvről faggatta. Hasonló szavakat mondott, mint a fiú, de egész mondatra őt sem sikerült rábírnunk. Továbbtessékeltem Grand Cheerokenkat a rettenetes földúton, már majd' kiértünk a rengetegből, mikor két terepjáróban japánok jöttek szembe. Útbaigazítást kértek, váltottunk is pár mondatot, sajnos később kapcsoltunk csak, hogy valószínû ugyanazon okból vannak ott, mint mi, s beszélni kellett volna velük (másokat is érdekel a rejtély)... Akkor viszont már az országúton száguldottunk az óceán felé. Útközben készítettem néhány képet. San Joseban Egyébként rengeteg külföldi telepedett le Ekvádor-szerte, szinte a világ minden tájáról... (ez is hasonló vonás, rendkívül vendégszeretőek, akárcsak mi magyarok) Éjszaka érkeztünk San Joséba, ahol közvetlen az óceánparton egy bambuszból épített luxusvilla barátságos kényelmében lazíthattam pár napot, hódolva egyik kedvenc időtöltésemnek, az úszásnak. Az épület ősmagyar jurtára emlékeztetett, szerkezete akárcsak egy Makovecz-féle fatemplomé, mindez egy gyönyörû pálmaliget közepén, melynek végében a Csendes-óceán hullámzott ... Sörreklám hindi ízzel, amerikai stílusban Május 4-én Guyaquilbe autóztunk, de mivel blokád alatt volt útközben egy egész megye, többórás kerülőre kényszerültünk a sivatagon keresztül. Így már javában délután volt, mire bejutottunk a levéltárba, ahol Móricz anyagai után kutattunk. A közel 40 éves újságcikkeket gondosan lefilmeztem. Milyen furcsa, hogy pár évtized alatt teljes feledésbe merült az akkor igen nagy érdeklődést kiváltó magyar-téma... Még aznap este Machalába kellett érnünk, ahol koncertem volt. Többórás ámokfutás következett, a dzsipp éhesen falta a mérföldeket, lóhalálban előztünk ha lehetett ha nem, vezetés közben öltöztem át... Egy órás késéssel vágtattunk be a városba, ahol még a kultúrházat is meg kellett találni. Akkor derült ki, hogy a koncertem nem ott, hanem még távolabb, Porto Bolivarban lesz. Nagy szerencsével egyből megtaláltuk a helyet, egy teleüveg terem bent az óceánon, minden oldalról a vízre néztek hatalmas üvegfalai. Spanyol, angol és magyar nyelven adott mûsorral igyekeztem a türelmetlen hallgatóságot kárpótolni a hosszas várakozásért Újságcikkek Móricz felfedezéseiről A következő nap visszaút Cuencába, ahol a betegeimmel foglalkoztam néhány napot. Majd ismét Quitóba vezérelt a sors, ahol egy rövid, de igen fontos találkozásban volt részem. A minisztériumban tárgyaltunk, hivatalos ügyeket intéztünk egész nap, majd este fáradtan beültünk egy pizzériába. Megrendeltük a vegetáriánus vacsorát, mikor a belső hangom szólt, hogy most azonnal menjünk onnan. Vendéglátóm, a Tarqui-i hercegnő meglepve jött utánam, de nem tudtam megmagyarázni, miért kellett hirtelen felállnunk az asztaltól... egy perc sem telt bele, mikor az út túloldalán rámutatott egy határozott, méltóságteljes léptekkel igyekvő indiánra: svár! - mondta izgatottan - ő kell ismerje Móriczot, a barlang térségéből való! Különös ruhája volt a fiatalembernek, fejdísze is egyedi, s rendkívüli, tiszteletetparancsoló méltóság áradt belőle. - Senor! Senor! - kiáltott oda neki, de az befordult egy hotelhez. Futva értük utol a bejáratnál. - Senor, kérem, várjon egy percre...!!! ez az úr itt Csaba Labant Magyarhonból, ő a béke utazó nagykövete és senor Juan Móricz nyomán keresi az ősnyelvet még ismerő indiánokat... A meglepett indián méltóságteljes tekintettel visszafordult, kezet ráztunk, mondta rettentően siet, látogassuk meg valamikor otthonában, ő 4 falu törzsfőnöke. Szívesen vendégül lát, s ott majd beszélgethetünk. (Erre sajnos eleddig még nem tudtam sort keríteni. De legközelebb első utam hozzá vezet.) A következő héten csontkovács szemináriumot tartottam Cuencában. A tanfolyamon részt vett egy minisztériumi vezető is, aki aztán beajánlott az oktatási miniszterhez, s felkértek, hogy a minisztérium dolgozóinak is tartsak továbbképzést. Erre június 3-án délelőtt került sor, aznap délután még a rendelőben csontkovácsoltam, este pedig éjszakába nyúló Földanya koncertet adtunk a Pacarinában dél-amerikai zenészcsillagokkal. Felejthetetlen élmény volt. A chilei indián zenészek úgy kísérték dalaimat ősi hangszereiken, mintha egész életükben ezt gyakorolták volna. (Videófilm is készült erről a csodás estről, mely DVD-n megrendelhető alapítványunknál.) Móricz titkai Másnap Guyaquilbe utaztam, ahol egy kutatóval tanácskoztunk egész nap. Õ már járt a rejtélyes barlangrendszerben, amit Móricz a Táltosok barlangjának nevezett el. Filmeket is mutatott Móriczról, s másolatokat a barlangban talált aranylemezekről. Elmondta, milyen kemény harcok folynak mind a mai napig a barlang miatt, a legkülönbözőbb kutatócsoportok szeretnének bejutni az alsóbb szintekre. Felvételeket mutatott az expedícióról, megnéztem az indiánok tanúvallomását, melyben elmondták, hogy egy napon géppisztolyos, angolul beszélő katonák jöttek helikopterekkel, s hatalmas ládákban elhordták az évszázadokon keresztül gondosan őrzött kultúrkincseket, aranylemezeket, melyeken az emberiség valódi történelme volt rögzítve, még e civilizációnak nevezett romlás előtti időkből. Láttam Móriczot beszélni a képernyőn, ahogy elmesélte miként csapta be őt a világhírû író, Erich von Daniken, aki felhasználva az ő fotóit könyvet írt a barlangról, manipulált képet közölve le, melyen ő (Móricz) és Daniken a barlang bejáratánál vannak együtt, azonban - hangsúlyozta Móricz - Danikan soha életében nem járt ott, s a fotók montírozott képek, az eredetiket tőle lopta el a nagy nevû író. Döbbenetes felvételt láttam egy 7 méter magas emberi csontvázról, én pedig elmeséltem nekik, hogy a magyar mondavilág szerves részét képezik az óriások, Erdélyben is sok legenda maradt fenn róluk. Másnap visszasiettem Cuencába, ahol minisztériumi felkérésre tananyagot állítottam össze egészséges életmódról, relaxációról, spirituális gyakorlatokról, amit aztán pedagógusoknak, orvosoknak, pszichológusoknak szeretnék, hogy oktassak. A mû elkészült folyamatos éjt-nappallá tévő csoportmunkával, a miniszteri engedélyt is megadták az oktatáshoz, a sors iróniája, hogy az emberfeletti munkával és lelkesedéssel felépített projektemet épp egy kanadai-magyar hölgy fúrta meg álnok módon. Ezzel nemcsak békemissziónkat de a további kutatást is megnehezítve, lévén az én sokrétû munkámból, s vendéglátóim áldozatos adományaiból finanszíroztunk minden költséget. Így viszont haza kellett jöjjek. Végül még, összeköttetéseim révén eljutottam egy titkos helyre, ahol páncélszekrényben szigorúan bizalmas fotókat őriznek az aranylemezekről. Bár egy kormányember intézte nekem ezt a lehetőséget, de azt nyomatékosan értésemre adta, hogy hivatalosan nem tud(hat)nak semmit... Tanulságok Rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk mi, kárpát-medencei magyarok, hogy bár történelmünket alaposan megcsonkolták, identitászavarba kényszerítettek a finnugorizmussal, gazdaságilag, erkölcsileg padlóra tették nemzetünket, de van egy mindennél többet érő kincsünk: az édes anyanyelvünk! Még így, aláásva is erősek a gyökereink és táplálnak bennünket, ha az igaz ösvényen igyekszünk az örök cél felé. A hozzánk ellenségesen viszonyuló világgal legyünk megértőek, szeretettel kell felülmúlnunk az ő vélt érdekeik motiválta álnok harcot. Ne ellenségként, hanem testvérként gondoljunk rájuk, hisz az idősebb, bölcsebb testvér akkor is kell szeresse öccseit, ha azok bántják őt. A történések mögött ne a felszínes indítékokat nézzük, hanem lássunk a dolgok mélyére, s azonmód felismerjük, hogy mindent az időtlen bölcsesség irányít. Ha tiszta a lelkünk, akkor meghalljuk az események tanító üzeneteit, s egyre mélyebb alázat és megilletődöttség önti el szívünket az élet határtalan kegyének jelenlétét tapasztalva meg... A lelki fejlődésünknek van alárendelve minden, s ha befelé figyelünk, azzal elejét vehetjük rengeteg fájdalmas eseménynek. Ha önként tanulunk, azaz engedjük, hogy felszínre jöjjön bennünk ez elsüllyedt ősi bölcsesség, akkor olyan áldás kíséri éltünket, amiről még csak nem is álmodánk. E földi világ múlandó és látszólagos, akár egy röpke álom. Az örök értékekhez igazítsuk tetteinket, szavainkat, érzelmeinket-gondolatainkat - s világunk akkor örökké s kerekké válik. Gyatra másolat az egyik aranylemezről, egy kisebb vagyonért vásárolta barátom Nekeresdországból. Nem lehet tudni, mennyire hiteles, de szemmel láthatóan silányabb, igénytelenebb a kivitelezése, mint azoké, amikről később a titkosszolgálatnál fotókat láttam. Ami azért világos, hogy a Nap uralja a képet, mondhatni egy Nap-embert ábrázol, (Nap fiai, magyarok!) Ne higgyük, hogy a világ globalista vezetői rosszak, egyfajta kényszerpályán vannak, akiket az önzés, a hatalomvágy, a kapzsiság vak szelleme irányít. Az erőt hozzá mi adjuk mindnyájan a lustaságunkkal, a félelmeinkkel, kétségeinkkel, aggodalmainkkal, tudatalatti és tudatos gyengeségeinkkel. Váljunk a derû és a bizalom mestereivé, állítsuk életünket az igaz szeretet szolgálatába. Így leszünk képessé beteljesíteni földi küldetésünket, melynek végső célja maga az Ég. Gyatra másolat az egyik aranylemezről, egy kisebb vagyonért vásárolta barátom Nekeresdországból. Nem lehet tudni, mennyire hiteles, de szemmel láthatóan silányabb, igénytelenebb a kivitelezése, mint azoké, amikről később a titkosszolgálatnál fotókat láttam. Ami azért világos, hogy a Nap uralja a képet, mondhatni egy Nap-embert ábrázol, (Nap fiai, magyarok!) Ez jut eszembe Móriczról, s a távoli őseink által készített, majd évezredeken keresztül gondosan őrzött aranylemezekről. Ezt jelenti számomra magyarnak lenni, s ez jelenti nekem az igazi gazdagságot. Kívánom és teljes szívemből imádkozom érte, hogy őseink nyomán fedezzük fel mind a benső Valóságot - mely nem statikus, hanem áramló természetű - s szolgáljunk szelíd, lelkesítő példával az emberség, s a kihívások nehéz arénájában. Vezessük ki életünket a vágyak, elvárások kötelékéből a bizalom nyílt kék tengerére, s ezzel a benső utazással segíthetjük elő, hogy a világ is kiszabaduljon végre a gonoszság és kapzsiság bűvköréből - s akkor bolygónk a szeretet és béke paradicsomi otthonává válik. Nap gyermekei, előre! Múltunk megismerése által nyerhetünk csak jövőt. Kelt, 2006. július 24. Labant Csaba Ki volt Móricz János? Az ecuadori író? 1. Az első hírek 1965. szeptember 12-én Ecuador legnagyobb lapja, a quitói ,,El Comercio" első oldalán hozott rendkívüli beszámolót Móricz Jánosnak Ecuador területén végzett kutatásairól. Ebből a terjedelmes cikkből értesülünk első ízben arról, hogy a spanyol hódoltságot megelőző időben az ott élő törzsek közül a Puruha-Canari és a perui Puruha-Mochica törzsek nyelve ó-magyar nyelv volt. Móricznak J. Jijon y Caamano ,,El Equador Interadino y Occidental" című műve alapján végzett nyelvészeti összehasonlító munkája adta ezt az első rendkívüli eredményt. 1965. október 25-én a ,,Frankfurter Allgemeine Zeitung" közli Buenos-Airesi munkatársának beszélgetését Móriczcal, amelyben megjegyzi, hogy ez a felfedezés forradalmasítani fogja az összes eddigi ősi tételeket. 1965. december 17-én Móricz Limában (Peru) kijelentette a nemzetközi sajtó képviseli előtt, hogy egy magyar paraszt jobb nyelvészeti munkát végezhetett volna, mint az a sok nemzetközi tekintély, aki a az amerikai ősnyelveket felkutatta és osztályozta, mert a Cayapas törzs nyelve, amelyet a Chibcha nyelvek közé soroltak, éppen olyan magyar nyelv, mint a Poruha, Canari és a perui Purucha-Mochica nyelv, amely a Mochica nyelvcsoportba lett besorolva. Ezt a hírt az United Press hírszolgálati iroda röpítette fel és számtalan lap közölte. 1966. július 23-án a guyaquili ,,El Telegrafe" vezércikket írt, melyben leszögezi, hogy Móricz kutatásai kimutatták, hogy az ecuadori nép Európába szakadt testvérei a magyarok. Ezért - bár az ecuadori futballcsapat nem jutott Londonig a világbajnokságon - mégis képviselve van magyar testvéreinek kitűnő csapata által. Az Európába szakadt magyar testvéreink azok, akik mint annyiszor, most is meg fogják mutatni, hogy milyen hősi küzdelemre képesek a mi hajdani őspuhuráink, éppen ezért ,,elutasítjuk a kéretlen brazil képviseletet, mert minket a legtisztább és legősibb testvéreink képviselnek a londoni világbajnokságon: a magyarok" - írja a lap. 1966. augusztus 7-én az ,,El Telegrafe" teljes oldalt szentel Móricz felfedezéseinek. Ebből a rendkívüli interjúból arról értesülhettünk, hogy a Kara törzs, amely a róla elnevezett Kara-öbölbe (Bahia de Caracuez) a VIII. század vége felé érkezett, azonos a magyar, Királyi Szkíta Kara törzzsel, amely Indián keresztül vándorolva, majd hajózva visszatért az őshazába, a jelenlegi Ecuadorba. Kiderült a cikk folyamán az is, hogy az ecuadori őskutatás, mely a Kara törzs érkezésével, Juan de Valesco óta nagyon sokat foglalkozott, igazoltnak látja ennek a kitűnő jezsuita történésznek, a Quitói Királyságról írott könyvét, amelyben többek között azt írja, hogy az ,,ó" hangot a hajdani királyság területén csak a Kara törzs megérkezése hozta magával, mert előtte e hang helyett az ,,u" hangot használták. Ezért Juan de Valesco azt ajánlja, hogy be kell utazni az egész világot és megkeresni azt a népet, amelynél az ,,ó" helyett még mindig az ,,u"-t használják, mert azok a Quitói Királyság lakóinak testvérei. (Juan de Valesco /1727-1792/: Historia del reino de Quito-Equador. 1946) A spanyolok megérkezésekor a Kara-öböl közelében lévő Mánta városkának a neve Jokay volt és csak a spanyolok változtatták Mántára. Ugyancsak itt tisztázza Móricz, hogy az első quitói zsinat, Fray Louis Lopez de Solis püspök elnöklete alatt 1593-ban, olyan határozatokat hozott, hogy a katekizmust és a gyónási imákat le kell fordítani a püspökség területén élő népek nyelvére, mert ezek nem használják sem az Aymara nyelvet, sem az inkák általános nyelvét, a Kechuát. A megfelelő fordításokat a spanyol papok elvégezték, de azokon a nyelveken, azaz tájszólásokon sohasem tanították a keresztény tanokat, mert azok a nyelvek, azaz tájszólások mind magyarok voltak. Miután erről a Spanyol Korona értesült, megindult a legkegyetlenebb nyelvcsere végrehajtása. Don Pedro de la Gasca spanyol hódítót a spanyol udvar megbízta, hogy részletesen számoljon be a Habsburg uralkodónak, arról a népről és nyelvről, amelyet a spanyolok itt találtak. Ezt meg is tette, így tehát mind a spanyolok, mind az osztrák Ferdinánd császár tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy nem egy új földrészt, hanem a magyarság őshazáját találta meg Kolumbusz. 2. Megjelennek a hamisítók Amikor Móricz János, 1966-ban, hogy kutatásait folytassa, visszatért Ecuadorba, arról értesült, hogy időközben a románok, akik tudomást szereztek a magyar-ecuadori rokonság felfedezéséről, több ecuadori tudóst és újságírót meghívtak Erdélybe, ahol hosszú hónapokon át nyaraltatták őket, persze minden költségüket megtérítve, átvállalva. Hogy miért kellett a románoknak meghívni az ecuadori Akadémia tagjait, akkor vált világossá, amikor az egyik tudós cikkében, amelyet Erdélyből küldött - és az El Telegrafe leközölt - jelezte, hogy az erdélyi nép szokásai, népviselete stb. azonosak az ecuadori népével, vagyis itt nyilvánvaló rokonságról van szó: a román és az ecuadori nép rokonságáról. Bár Móricznak sikerült ezt az újabb román hazugságot semlegesítenie, mégis figyelmeztet, hogy míg a magyarság fel sem ocsúdott az első meglepetéséből, a románok már javában dolgoztak az újabb történelemhamisításon. 3. Ébredj, magyar nép! 1966. augusztus 19-én az El Telegrafe közölte Jorge E. Blinkorn megrázó cikkét, amely ,,Hamupipőke az őstörténetben" címmel jelent meg. E cikkben a szerző megírja, hogy magukat civilizáltnak nevező emberek kezei által lett a hajdani ragyogó őskultúra tönkretéve, kirabolva. Ahol hajdan a magas kultúrájú nép várai és kegyhelyei ragyogtak a Nap első sugarának fényében, ott ma üszök és rom mered ránk, mint örök vádja az időnek, amely letörölhetetlenül mutatja az ide berontó vad spanyol hordáknak, mint ennek a barbárságnak a vak tetteit. Legyen vége a sötét kornak - folytatja - és akiből a ,,tudósok" a történelem Hamupipőkéjét csinálták, az a világtörténelem legnagyobb kultúrahordozó népe volt és fénye beragyogta a az egész világot. Cikkét azzal fejezi be: Ébredj, szép alvó! Te nem vagy Hamupipőke! Ébredj és mutasd meg magad a népek előtt olyannak, amilyen valójában vagy: ragyogó tündér, kinek fénye ősidők óta beragyogta a világot kultúrájával! Ébredj, Ecuador történelme! Ébredj magyar nép! 1966. augusztus 26-án a quitói El Comercio közli Móricz kutatásainak újabb eredményeit. Ebből a cikkből tudjuk meg, hogy a jelenlegi Ecuador területén a világ legmagasabb tűzhányója létezett, amelynek a neve Capac-Urcu volt és az őslakosság a Hegyek Atyjának nevezte, ami jelentésben is megfelel az APA-ÚR-KO~-nek. A spanyolok változtatták meg a nevét El Nevada del Altal-ra, ugyanúgy, mint sok más ősi magyar nevét ennek az országnak. Ugyanitt adja meg Móricz Quito és Guayaquil neveinek jelentését. Quito régi formája KIT-US. Így hívták a legrégibb őskorba visszanyúló királyságot is. KIT-US Két ős-t jelent, azaz Quito városa még ma is híven őrzi a magyarság KÉT-O~S atyjának, Góg és Magógnak (Nimród) emlékét. Eredetileg nem Guayaquil, hanem Uaya volt a jelenlegi nagy kikötőváros neve. Az ,,U" ,,Ó"-t jelent, azaz régit, míg az ,,AYA" = Anya. Ugyanezen jelentéssel bírnak ezek a szavak egyébként több olyan törzsnél, amelyek megtartották régi magyar nyelvüket és ma is a hajdani KÉT-O~S királyság területén élnek, Ecuadorban. Ebben a cikkben Móricz felszólítja az angolszász kutatókat, hogy mint a tiszta tudomány pártatlan műveli, jól tennék, ha tisztáznák, hogy miként került a nyelvükbe és mely nép közvetítésével a KING szó, amellyel mindenkori uralkodójukat nevezik. Ez a szó ugyanis ősidők óta létezik Amerikában ugyanazzal a fogalommal, ahol mindenkor KINGA-ként ejtették és csak a spanyolok erőszakos fordítása eredményezte az INKA vagy INGA szavakat. Ennek a cikknek óriási visszhangja volt mind a tudományos körökben, mind a nép között. 1966. szeptember 12-én a quitói El Comercio rendkívüli interjút közölt. Móricz ebben a Csaba legendát írja le és megemlékezik arról, hogy CHABU vagy CSABA visszatért Nagy-Szkítiába: Amerikába. Rámutat arra, hogy Csabát Chan-Chan-ban, Észak-Peru híres városában temették el, ahol aggkorában halt meg. Egyben tisztázza, hogy a magyar mitológiában ismert ,,Kán Opoz híres hajós", azonos Thor Heyerdahl által Kon-Tiki-nek nevezett mitológiai személlyel, akit a magyar mese és mondavilág még azokból az időkből őrzött meg, amikor a magyarság Kán Opoz vezetésével jajóra szállva áthajózott az Óperenciás tengeren (Csendes-óceán), hogy mint ,,az utolsók, akik Szkítiából jöttek", megérkezzenek a Kárpát-medencébe. Ez a cikk olyan nagy hatást váltott ki, hogy még aznap délután egy franciskánus szerzetes felkereste Móriczot és közölte vele, hogy délben a rendfőnök felhívta a szerzeteseket, hogy erről a cikkről, valamint Móricz felfedezéseiről ne beszéljenek, mert mindez sérti a spanyolok ecuadori érdekeit. Később kiderült, hogy más rendeknél is hasonló tilalom hangzott el. Az említett szerzetes a legnagyobb felháborodásának adott kifejezést, mert így meggátolják őket abban, hogy az őskutatásból kivehessék a részüket. A szerzetes őslakos volt! 4. Rövid hírek 1966-ban az ecuadori Akadémia, mely több történészt bízott meg Ecuador történetének megírásával, a megbízást felfüggesztette, miután meggyőződött Móricz állításainak helyességéről. A történész csoportból kitűnt Guillermo Segarra, aki már magyarul is tanult és rendkívüli odaadással végezte az őshaza kutatását. Vele történt meg, hogy amikor még nem volt magyar szótára, felkereste Móriczot, hogy tisztázza vele az AZUNY tartományban sűrűn elforduló BALIN és BALHUG neveket, vajon az ősmagyar nevek közé kell-e sorolni ezeket. Móricz nagy örömmel közölte vele, hogy ezek a BÁLINT és a BALOGH családnevek megfelelői. Az Instituto de Antropologia y Geografia del Ecuador (Ecuadori Antropológiai és Földrajzi Intézet) ugyancsak arra a megállapításra jutott, hogy a spanyolok önkénye által kiirtott ősnyelv a magyar volt. Az intézet szaklapját, amely a ,,Llacta" néven jelenik meg, azért nevezték el így, mert a szó az ősnyelven ,,lakhelyet" jelent, tehát az újságot mai nyelvünkön ,,LAKTA"-nak nevezhetnénk. Cuenca városa, amely a hajdani, híres MÓR helyén épült, Ecuador legelőkelőbb városa. Magas kultúréletükre büszkék Cuenca lakói. Az őslakosság azonban ma is egyszerűen MORLCOS-nak nevezi magát, azaz MÓRLAKÓ-nak, azaz móri lakosnak. 5. Rejtélyes, magyar nyelvű törzsek A Saraguro törzs - mely bár szerepel krónikáinkban, ennek ellenére mégsem található meg teljes bizonyossággal a Kárpát-medencében - ma is nagycsaládként éli életét Ecuadorban. A Santo Domingo de les Colorados közelében élő ,,vörös indiánok" nyelve ősmagyar volt, amelyet ma is beszélnek. A kolumbiai határ közelében, a Santiago folyó felső folyásánál, az Onzole és Cayapas folyók közén élő ,,cayapas" törzs nyelve szintén ősmagyar nyelv, amit ma is beszélnek. A Keleti Kordillerákon túli ősrengetegben (Amazonia) lakó törzsek is megtartották ősmagyar nyelvüket, bár a spanyol hódítók önkénye elől menekülve le kellett mondaniuk sok kultúrvívmányukról, hogy függetlenségüket megőrizhessék. Nagyon könnyű lesz megállapítani a magyarországi törzsek és nagycsaládok eredetét, mivel bölcs előrelátással úgy válogatták össze az áttelepítendő családokat, hogy minden egyes családnak csak egy részét vitték át, hogy az őshazában a családfa ki ne vesszen. Móricz sohasem használja a ,,hungaro" kifejezést, ami spanyolul magyart jelent, mindenkor magyarnak írja és mondja. Ez úgy belevésődött az ecuadoriakba, hogy egy alkalommal két úr kereste fel, hogy eldöntse a köztük felmerült vitát. ,,Kérem - mondta az egyik - képzelje el, hogy ez az úr azt meri állítani, hogy a hungarok azonosak a magyarokkal. Még több sem kellene, hogy a hungarokat, a világ legnagyobb népével, a magyarral összekeverjék! Tessék csak elképzelni!" ,,Kérem - szólt a másik - én nem állítottam azt, hogy azonosak, mert ez képtelenség. Én csak azt mondtam, hogy úgy tudom, valami közük mégis csak van a hungaroknak és a magyaroknak egymáshoz." 6. A KÉT-ŐS királyság népéhez Amikor 1966. augusztusában a quitói rádió hullámain Móricz beszédet intézett a KÉT-ŐS királyság népéhez, kérte az ősi föld népét, hogy ne haragudjék a magyarságra, hogy ilyen sokáig nem tért vissza az őshazába, ,,de higgyétek el - mondta -, hogy ugyanúgy, mint Ti, édes testvéreim, mi is nagyon sokat szenvedtünk a Habsburgok vére terrorja alatt. Ma már tudom, hogy ti mireánk vártatok és helyettünk a spanyol hódítók önkénye jött. Az átvészelt sötét évszázadok elmosták az ide, az őshazába vezető utat, de lélekben mindig és mindenütt titeket kerestünk." Quito város kultúrigazgatója a megindultságtól fátyolozott hangon vette át a szót és a rádió személyzete könnyes szemmel hallgatta hosszú méltatását. Amikor Móricz távozni akart, akkor vette észre, hogy az adás közben tömeg gyűlt össze és mindenki tudni akarta, hogy vannak-e rokonai és hol élnek. Napokkal később Móriczot egy rögtönzött bizottság kereste fel, amely a rádió személyzetéből tevődött össze és arról értesítette, hogy a spanyolok kérték a kormányt, hogy Móricz többet ne beszélhessen a néphez. A kis bizottság pedig azért jött, hogy felkérjék, hogy megint a rádión keresztül intézzen Móricz lelkesítő szózatot, mert ők tovább már nem tűrik a spanyolok önkényét. Móricz ennek a lelkes kis csoportnak nehezen tudta megmagyarázni, hogy még nem érkezett el az idő arra, hogy ezt megtehesse. 7. A konkvisztádorok utódai Móriczot később egy napon, egy nagyon előkelő és dúsgazdag konkvisztádor (hódító) utód, tárgyalásra hívta meg. A tárgyalásuk három napon át tartott. Ez idő alatt Móricz csak arra szorítkozott, hogy őt, kutatásaiban csak a tiszta tudomány érdekli. A spanyol konkvisztádorok, ma már nagyon előkelő, utódját végül is elhagyta a türelme, és azt mondta, nem tudja elképzelni, hogy a magyarság egyszerűen lemondjon őseinek földjéről. ,,Egyébként Ön jól tudja - mondta -, hogy Ázsiában számtalan nép testvére a magyarnak és azt is tudja, hogy ez mit jelent!" Móricz ellenvetésére, hogy őt tisztán a tudományos kérdés érdekli, kijelentette, hogy ,,nem lehetséges, hogy egy nép kimondja saját maga halálos ítéletét. Az a nép ugyanis, amely csak azért keresi múltját, hogy azt megismerje, az a nép meghalt. Én ezt nem tudom feltételezni Önökről." Előtte az íróasztalon egy nagy pecsétes boríték feküdt, a spanyol külügyminisztérium bélyegzőjével ellátva. Tartalma sejthető. A későbbiek folyamán Móricz több ajánlatot kapott, amelyeket személyére nézve méltatlannak talált és visszautasított. Az ajánlatok lényege az volt, hogy hagyja abba a kutatásait. Egy földbirtokos csoport azt ajánlotta, hogy azokat a birtokokat, amelyekre szerintük igényt tarthat Móricz, ,,visszaadják" neki, azzal a feltétellel, hogy mindenről hallgat és több magyar kutató nem jön ide. Ezek a földek azok, amelyek a Móri-urcu, azaz a Móri-Úr-Kő közelében vannak. Ahogy a korábbiakat, ezeket az ajánlatokat is visszautasította Móricz. Ezek után Móricz arról is értesült, hogy az egyik összejövetelen felmerült a gondolat, hogy Móriczot el kellene tenni láb alól, hogy ne tudjon többé zavarogni. Ez ellen, állítólag, egyesek azzal érveltek, hogy Móricznak nagy sajtója van, másrészt egy esetleges gyilkosság ráterelné Ecuadorra a magyarok figyelmét. Ezenkívül az őslakosság körében, a törzseknél, Móricznak az ily módon való eltüntetése, kiszámíthatatlan következményekkel járna. A legnyomósabb érv talán az volt, hogy Móricz ezentúl egy nagy kaliberű colttal járt, s bárki megtapasztalhatta volna, hogy milyen gyorsan használni is tudja azt. 8. Jugoszláv(!) indiánok Egy ízben, egy Loja tartománybeli gazdag földbirtokos kereste fel Móriczot Guayaquilben és közölte vele, hogy ő sokkal hamarabb rájött arra, hogy az indiánok Európabeliek, de a nyelvük nem magyar, ahogy Móricz állítja, hanem jugoszláv nyelv. Tulajdonképpen azért jött, hogy ezt a felfedezést hivatalosan is bejelentse. Móricz kérdésére, hogy hogyan jutott erre a következtetésre, elmondta, hogy a II. világháború után jött egy jugoszláviai munkás, akit ő a birtokán alkalmazott. Ez az ember mind a mai napig nem tanult meg spanyolul, de az első naptól kezdve kitűnően megértette magát a birtokon dolgozó őslakosokkal (indiánokkal), akiknek a nyelvét ő nem érti. Ebből tehát ő már régen megállapította, hogy az indiánok nyelve jugoszláv nyelv. Amikor arról értesült, hogy Móricz bejelentette a maga felfedezését, elhatározta, hogy ugyanezt fogja cselekedni, miután tisztázta, hogy az indiánok ugyan európaiak, de nem magyarok, hanem jugoszlávok. Móricz kérdésére, hogyan hívják azt az embert, a birtokos azt válaszolt, hogy KOVÁCS a neve. Móricz erre azt mondta neki, hogy a Kovács spanyolul Herrero-t jelent, azaz kovácsmesterséget. Kovács pedig nem a nem létező jugoszláv nyelven, hanem magyarul beszél az itteni testvéreivel. A meglepődött birtokos kijelentette, hogy lemond a ,,felfedezéséről", mert - úgymond - ha Móricz még azt is tudja, hogy a ,,kovács" spanyolul mit jelent, akkor nyilván tudósnak kell lennie. Rajta kívül ezt más nem tudta és ő is a Kovácstól tudta meg, aki ma is vígan él őshazabeli testvéreivel, spanyolul szinte semmit sem tud és a foglalkozása is kovács. 9. Csizmadia István, a tisztavérű indián Ugyancsak Guayaquilben történt, hogy Alejandro Castro Benitez, El Oro tartománybeli ültetvényes felkereste Móriczot, és azt mondta neki: ,,Kérem itt van ez az úr. Nagyon szeretném hallani Önöket magyarul beszélni, mert szeretném tudni, hogy Ön tényleg tud-e magyarul!" Móricz meglepődve kérdi a másik férfitől, hogy magyar-e? ,,Igen, Csizmadia István vagyok." Erre olyan beszélgetés indult meg köztük, ami ilyen alkalmakkor szokott két idegenbe szakadt honfitárs között. A beszélgetést Benitez szakította félbe azzal, hogy meggyőződött, hogy Móricz tényleg beszél magyarul. Majd közölte Csizmadiával Móricz felfedezését, hogy az ecuadori indiánok magyarok, azaz a magyarság testvérei és még ma is vannak olyan törzsek köztük, akik magyarul beszélnek. Közben felsorolt néhány földrajzi nevet is, mire Csizmadia István elrohant. Benitez elmondta Móricznak, hogy Csizmadia az egyik legkiválóbb szakember Ecuadorban, az ő birtokán dolgozik, mint gépészmérnök. Igen nagy hangú ember és őt is naponta mindenféle vad indiánnak szokta nevezni. ,,Most azonban visszavágtam neki - tette hozzá - mert nem én vagyok az indián, hanem a büszke magyar, Csizmadia István!" Kis idő múlva visszaszáguldott Csizmadia is, aki a megdöbbenéstől felindulva megragadta Móricz karját és hadonászva mondta: ,,Ez az őshaza! Most látom csak! Eddig vak voltam! Itt minden magyar, mindennek magyar neve van! Én marha, hogy eddig erre nem jöttem rá! Mekkora felfedezést szalasztottam el!" Ekkor Benitez megkérdezte Csizmadiától, hogy kettejük közül ki az indián? ,,Én Csizmadia István, én vagyok a tisztavérű indián! Benitez, maga csak félvér! Érti? Félvér! Mesztic! A tiszta én vagyok!" Ezek után Benitez végleg lemondott arról, hogy Csizmadiával szembe neki valaha is igaza lehessen. AZ IGAZSÁG Az igazság előbb-utóbb kiderül. Ez történt 1965. júniusában, amikor Móricz János megtalálta a magyarság őshazáját. Azt az őshazát, amelyet a spanyol korona, a Habsburg-ház és mások is igyekeztek eltűntetni, hogy a magyarság soha ne ismerhesse meg őseinek dicső múltját. KÉT-ŐS KIRÁLYSÁG Nagyon kevés hiteles adat áll rendelkezésünkre a spanyol hódoltság korából, annak ellenére, hogy Benalcazar konkvisztádor idejében, amikor 1533-ban Kitót vére harcok árán elfoglalta, ott még mindenki az ősmagyar nyelvet beszélte. Hatalmas munkák jelentek meg az Inkák tündöklő birodalmáról, s a krónikások és utazók, akik az ,,Újvilág" minden zugát bejárták, megírták és megénekelték a hódítás legapróbb részleteit is. Csak a Kitói Királyságról hallgattak. Legfeljebb egy-egy mellékmondatban említik Kis-Kis kemény ellenállását vagy Rumi hős harcait. Még feltűnőbb ez a hallgatás, amikor a hajdani ősmagyar királyság területén hosszú évekig lakó fráterek és krónikások csak az Inka birodalmat írják le könyveikben, de egy szóval sem említik a Kitói Királyság létezését. Az első hírek csak a XVIII. század végén és következő század elején jutnak nyilvánosság elé. Humboldt, a perui Limából 1802. november 25-i levelében a következőket írja Vilmos testvérének: ,,...Riobambai (Ecuador) tartózkodásunk alatt, ahol néhány napot időztünk Carlos de Montufar testvérének lakásán, ki ott a Corregidor, a véletlen által egy nagyon érdekes dolgot fedeztünk fel. Nem tudják, hogy mi volt a kitói provincia helyzete Tupac Yupánki Inka meghódítása előtt, de az indiánok királya Leandro Zapla, aki Lican (Likán) lakik és ahhoz képest, hogy indián, nagyon csiszolt intelligenciával rendelkezik, őriz egy kéziratot, melyet ősei írtak a XVI. században. Ebben le van írva az inkák előtti kornak a története. Ezek a kéziratok Purunay nyelven íródtak. Ez volt hajdan Kitó általános nyelve, de idővel áttértek az inkák nyelvére, a kechuára, s ma már teljesen ismeretlen. Szerencsére Zaplának egy másik őse ezeket az iratokat lefordította spanyol nyelvre. Mi nagyon érdekes adatokat jegyeztünk ki belőle, különösen arra az emlékezetes korra vonatkozólag, amikor kitört a >Nevado del Altar<-nak nevezett vulkán. Ez a világ legmagasabb hegye kellett, hogy legyen egykor. Az indiánok úgy hívták >Capac Urcu< (Apa-úr-kő), a Hegyek Atyja. Akkor uralkodott az utolsó szabad király Licán. A papok megjósolták, hogy ez a csapás okozza majd a királyság vesztét, s úgy mondták: >A világ képe megváltozik, és más istenek fogják a mieinket elűzni, ne szálljunk szembe a végzettel.< Bekövetkezett. A peruiak bevezették a Napkultuszt abban az országban. A vulkán működése hét évig tartott és a zaplai kézirat szerint a földeső olyan erős volt, hogy hét évig tartott az éjszaka Licán." (Hamy: Lettres americaias d' Alexandre de Humboldt, Paris, 1904. 134-134.o.) JUAN DE VELASCO (1727-1792) Velasco 1727-ben Riobambában (Ecuador) született. Jezsuita pap, aki a rend kiűzése után soha nem tér vissza Amerikába. Olaszországban (Faenza) telepedik le, ahol megírja a Kitói Királyság történetét. Végrendeletében úgy rendelkezik, hogy kéziratát adják át az első előkelő kitóinak, aki majd Olaszországba érkezik. Ezt a rendelkezést P. Davalos teljesíti és átadja a kéziratot Donm Modesto Larreának. A könyv első ismertetése 1837-ben jelent meg. 1840-ben egy párizsi kiadó folytatásokban kezdte közölni a művet, de az első hatvan oldal megjelenése után azt közlik, hogy bár meggyőződésük ellenére, de a nagy nyomás miatt, félbeszakítják a megjelenést. Remélik, hogy majd esetleg másnak nagyobb szerencséje lesz, és a világ megismerheti ezt az amerikai földrészre vonatkozó fontos ősi munkát. Az eredeti kézirat örököse, engedve az akkori ecuadori elnök kérésének, átadta a művet a Nemzeti Könyvtárnak, azzal a kikötéssel, hogy ha a kézirat egyetlen percre is elhagyná a könyvtárat annak minden joga visszaszáll az adományozóra, vagy örököseire. Az átadást követő napon az akkori kormány elnöke, Gabriel Garcia Moreno bement a Könyvtárba, magához vette a könyvet. Először hazavitte, majd később átadta a jezsuitáknak, akik titokban őrizték, majd kicsempészték a spanyolországi Chmartin de las Rosas-ba. Azóta a spanyolok ,,nagylelkűen" kiadtak Ecuadornak egy kópiát az eredeti könyvről. Azonban, ahogy ez már lenni szokott, ezt is meghamisították, átírták. Az eredeti helységneveket és királylistákat ,,átspanyolosították", megváltoztatták. Az eredetit soha senkinek nem mutatták meg. Ezt is, mint sok más magyar ősi okmányt, Spanyolország legtitkosabb levéltárában őrzik. Ennek ellenér mégis közlök részleteket a műből, mert így meghamisítva is sok olyan érdekes adatot tartalmaz az ősrégi Kut-us (Két-ős) magyar királyságról. Valesco a Kitói Királyság történetét négy részre osztja: 1. Az általános vízözöntől - Kr.u. 1000-ig, amikor is a királyságot a Kara Scyrik hódítják meg. 2. A hódítástól kb. 1500-ig, Huayna Capac hódításáig. 3. Az ezt követő 46 év, a spanyolok megjelenéséig. 4. A perui polgárháborúk ideje. Az európai magyar keresztény állam ezredik évében, 2000-ben Buenos Airesbe utaztam, mert március idusán, nemzeti ünnepünkön tettük le egy magyar emlékhely, a Plaza Hungria alapkövét, ahol immár egy diadalmas székely kapu hirdeti, hogy a magyarság örök. Életemben ekkor beszéltem először Badiny Jós Ferenccel. Ottlétemnek a magyar közösség körén kívül is híre ment, hisz ekkor már a Magyarok Világszövetségének elnökjelöltje voltam. Fogadott az országnyi lakosságú főváros főpolgármestere, a negyvennyolcas szabadságharcunk legfiatalabb tábornoka, Czetz János alapította, és földi maradványait őrző Argentin Katonai Akadémia parancsnoka, és találkozót kért az Argentin Barlangászati Társaság elnöke. Ez utóbbi találkozóra sohasem került sor. Hiába mentünk el a megbeszélt találkahelyre. Napokkal később kaptuk a hírt: az elnököt elütötte egy autó, és a helyszínen belehalt sérüléseibe. Pedig nagy titkot hordozott magában: egy könyv kiadását szerette volna a Magyarok Világszövetségére bízni. Annak az Ecuador-i barlangnak a leírását, amelybe Móricz János vezette be őt, és amelyben saját szemével látta azt a mintegy harmincezer aranylemezt, amelyen egy különleges írás ismeretlen idők üzenetét tárolta. Döbbenet és tanácstalanság kerített hatalmába. A Vitézi Rend Dél-amerikai törzskapitánya v. Ladányi Domokos, aki gyermekkora óta ismerte Móricz Jánost, sietett segítségemre. Elmesélte, hogy Móricz János elsőként őt kérte meg: kísérje el Ecuadorba, mert ott egy vérmes, bennszülött törzs - magyar nyelve alapján - őt bizalmába fogadta, és megmutatták neki az általuk féltve őrzött barlangot. Az argentin főváros Móricz által megszólított magyarjai közül senki sem vállalta a veszélyes utat, egyedül a Barlangászati Társaság baszk származású elnöke, aki elkísérte őt, és mindennek szemtanújává vált. Móricz János a kilencvenes évek elején tűnt el nyomtalanul, a szemtanú pedig 2000 márciusában... Ez a megrázó élmény is hatott rám akkor, amikor hat éves szervezeti tusakodás árán, 2004 júniusában a Magyarok VI. Világkongresszusának egyik fő konferenciájává sikerült emelnünk A magyarság és a Kelet című őstörténeti konferenciát, Európa közepén - szívünkben Ázsia minden zsongásával! jelmondat alatt. Dr. Aradi Éva India-kutató professzor asszony vezetésével négy szekcióban kilencvenkét előadás hangzott el magyarul, angolul, oroszul - magyar, kazak, ujgur, baskír, csecsen, mongol, tatár, orosz, olasz, japán tudósoknak a magyarság múltjára, eredetére vonatkozó tudományos dolgozatai. A Régészet, írott források, történelem szekciót Dr. Erdélyi Mihály, az Élettudományok szekciót Dr. Béres Judit, a Nyelv, irodalom, kultúra, művészet szekciót Varga Csaba, a Hitvilág, mítoszok, legendák szekciót Molnár V. József vezette. Összeállította Kerekes Tamás Kerekes Roadmovie Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Kádár János

Berecz János Kádár élt Duna International Kiadó www.dunakiado.hu titkarsag@dunakiado.hu kiado2@dunakiado.hu www.dunakiado.hu Tévedni persze emberi, így történészi dolog is. Ebbe a hibába, csapdába én is jócskán beleestem munkásságom során. Minden esetben a személyes elfogultság volt a fő ok. Azokat akkor nem voltam képes elkerülni. Most, amikor még nagyobb a kísértés, minden erővel, tudatos figyelemmel igyekszem kikerülni a buktatókat, a csapdákat. Minden figyelmemmel arra törekszem, hogy sikerüljön. Erre a szemléletre oktatott a kiváló magyar történész, Kosáry Domokos: "Azzal is számolnunk kell, hogy Magyarország történetében különösen meghatározó volt a nemzetközi erőviszonyok játéka. Az egész 20. század története napnál világosabban tükrözi ezt, ellentétben olyan feltételezésekkel, amelyek kizárólag a belső társadalmi mozgásból magyarázták meg a nemzetközi helyzetet is, mint hogyha a farok csóválná a kutyát. Rendszerint inkább a kutya csóválja a farkát, ha jókedve van." Bölcs útmutatás! Aki Titótól sem fogadott el öngyújtót Lírai előhang a Kádár rendszerről Kerekes Tamás Édesapám rendkívül takarékos volt. A hatvanas-hetvenes évekbeli kortársai szintén. Kenyeret nem dobtunk el, megszárítottuk, ledaráltuk, abból lett a prézli, a kenyérmorzsa. Ha megsavanyodott a tej, tüllzacskóba rakta, felakasztotta, abból lett a túró, legrégebbi játékaim babzsákok voltak. Ma már nem is ismerik a gyerekek ezt a kifejezést. Vadászott az árleszállításokra, mindenen takarékoskodott, amin csak tudott. Így volt ez a környezetemben mindenkivel. Édesanyám maga kötötte nekünk pulóvereinket. A nagymama pedig befőtteket tett el. A kor, melyben felnevelkedtem, nem ismerte a tékozlást. Nem voltak hajléktalanok, rokkantak voltak, azokat ismertem is, számláikat kifizették, tévére nem telt, kártyáztak, velünk, gyerekekkel. Nem volt munkanélküliség sem, de igazán gazdag embereket sem ismertem. Kiszámíthatósága volt a múltam legjellemzőbb vonása. Édesapám igyekezett engem is takarékosságra szoktatni, rendkívül kevés sikerrel. Mondogattam is neki, hogy kuporgatásból nem lehet meggazdagodni. Két és fél diplomámat ingyen szereztem, sőt a harmadiknál be sem fizettem a tandíjat, s a filozófiai doktorim sem került pénzbe. Áldja meg az Isten Almási Miklós akadémikus urat, máshelyt megírtam már ezt a történetet. Egy liter tej három forintba került, ma 180. Természetesen a jövedelmem nem emelkedett hatvanszorosára. A gyermekkorom szegényei nem utaztak, nem jártak színházba, de olcsó lecsóra nyáron mégis futotta, ünnepnap pedig a vasárnapi fröccsre. A rendszerváltás előtt érezni lehetett, hogy nem ér semmit a pénzünk. Egy középiskola kollégiumában tanítottam, ahová líbiai diákok jártak be. Jó, ha délben bejöttek a suliba, nyugati kocsijuk ott parkolt az iskola előtt, rendkívül jól öltöztek és nagy sikereik voltak a lányoknál. Az igazi bajok, amelyek engem is érintettek, az első gazdasági megszorító intézkedésekkel egy időben történtek. Egyre nehezebben kaptam állást. Egy munkanélküli periódusomban, mely egy évig tartott, annyi adósságot halmoztam fel, hogy el kellett adnom lakásom és bérlakásba költöztem. Baj bajt szül, mert jelzálogfedezet nélkül nem ad kölcsönt a bank, és ráadásul, ha egyedül öregszem meg, nyugdíjas otthonba sem kerülhetek, mert, ennek is feltétele a felajánlott öröklakás. Jelenleg egy műemlékké nyilvánított, klassz lakásban lakom, adósságaim nincsenek. Utazásra, színházra, lakásfelújításra nem telik. A dohányzást és a kemény ivást már korábban abba hagytam. Most gondolkodnom kell, mert újabb megszorítások várhatók, hogy miről mondjak le? Egyre nehezebb. A heti egy lottó-szelvényemről, a napi kávémról, mely mellett átfuthatom a szomszédos kávézóban a napilapokat? Kortársaim szintén rendkívül nehezen élték át az elmúlt időket. Tizedelte őket öngyilkosság. A válás általában (mely rendre követte a munka elvesztését) gazdasági lecsúszással is járt. Jött az alkohol, a lerongyolódás, a fogak elvesztése, a magánéletről való lemondás. Egy barátommal találkoztam, akivel együtt jártunk gimnáziumba. Ez alatt a négy év alatt vesztette el édesapját. Amikor Szolnokon, talán tíz éve találkoztam vele, szembejött velem az utcán, Egy pillanatig azt hittem, hogy az édesapja, de rögtön eszembe jutott, hogy az már meghalt. Ő volt az, soványan, ráncosan, kopasz fejjel, fogatlanul, Azt mondta, már csak nyolc évig akar élni. Nem tudom, hogy sikerült-e neki. Amikor gyermek voltam, akkor az áldozatokat a szocialista béketábor érdekeiért hoztuk, tizenöt éve pedig a NATO, az Európai Unió mézesmadzagja az, mely a terheket az egyedül megsarcolható középosztályra hárítja át, noha jól megmondta az Erdélyből jött Tamás Gáspár Miklós, hogy az újabb megszorításoknak semmi értelme. Egekbe emelkedett a benzinár, újabb elbocsátások várhatók, nem sorolom az újabb terheket. Az viszont érdekel, hogy a barátaim hogyan akarják átvészelni. Fogadkoznak, hogy lemondanak a cigarettáról, a piáról. Tapasztalatból tudom, hogy ez ezerszer könnyebb, ha belső elhatározásból fakad. A pénztelenség tartós deprimáltsághoz vezet, mely vonzani fogja az alkoholt. Legkönnyebben a nyaralásról mondanak le. Azt is a bőrömön érzem, hogy mennyire megvisel, hogy tíz éve nem tudtam nyáron, vagy télen elmenni Szolnokról két hétre. Nincs a feltöltődésnek semmi lehetősége. Aztán a tévé előfizetés lemondását tanácsolják, majd az otthoni internet- használatot. Elvileg lemondhatok róla, hogy aztán végképp vegetáló véglényként asszisztáljak a neoliberalizmus iskolapéldájaként. Barátaim azonban elmaradoznak, nincs pénzük kifizetni a szauna-bérletet, vagy uszodabérletet, ami jó alkalom, hogy összejöhessünk. És a sörözések is megritkultak. Van azonban olyan barátom, aki semmit nem vesz észre a közelgő viharfelhőkről. Tibi az, aki átszellemült arccal mesél arról, hogy éh-halála előtt egy brabanti zenész, milyen gyönyörű Mária -planctust szerzett. Aztán négy nap múlva éhen halt. Tibit, aki nyomorog, végképp nem érdekli az egész. Új mániája köti le. Átszellemülten mesél róla, mi pedig lesütjük szemünket. Koprofág lett. Most boldog. Kratowice mellett részt vett egy nemzetközi találkozón, díjat, érmet, plakettet nyert. Szárnyal, suhan a föld felett. Glóriája repül. Boldogan dicsekszik, hogy 36 mintából, bekötött szemmel, íz alapján felismerte a sajátját. Kerekes Tamás A szerző most megjelent első, majd a következő második kötetében, mint talán a leghitelesebb tanú teszi közkinccsé Kádár életéről és munkásságáról szerzett benyomásait, élményeit saját tapasztalataira alapozva. A sorozat harmadik kötetének főszereplője ismét Kádár János. Mint Berecz János előző két könyvében, itt is a maga életének eseményeit, találkozásait, fordulatait mesélve is újra meg újra visszakanyarodik Kádár személyéhez, új meg új vonásokkal árnyalva portréját. Érdekes emberekről rajzol arcképet, rabbiról és papról, külföldi államfőkről, kémekről, - gáláns kalandok és egy-egy vaskos epizód fűszerezi az elbeszéléseket. Ugyanakkor felelevenednek előttünk a kádári korszak ismert személyiségei, Biszku Bélától Komócsin Zoltánon, Péter Jánoson, Münnich Ferencen keresztül Aczél Györgyig, Horn Gyuláig. Színes, olvasmányos könyv, felelős és szenvedélyes. A szemtanú szavai. Második levonás: Gough könyve Kádárról Az ember, akit Kádár János néven Magyarország vezetőjeként ismertek meg, Csermanek Jánosként született Fiuméban -a mai horvátországi Rijekában. Édesanyja félig szlovák volt, az apja családi neve pedig német. Roger Gough, jó néhány évet eltöltött a levéltárakban, mire összehozta ötszáz oldalas életrajzát e kétarcú politikai vezetőről. Eltekintve a magyarul megjelent, ám rossz emlékezetű Gyurkó László által írt életrajztól, s a Csaplár Vilmos féle politikai blődlinek sem nevezhető fércműtől, még angol nyelven sem létezik korszerű Kádár-életrajz. Vélhetőleg tehát a legmodernebb életrajzot tarthatja kezében az olvasó a jlx. Kiadó jóvoltából (www.jlx.hu), melynek külön politikai pikantériája és tárgyilagossága, hogy nem magyar szerző tollából való. Kétségkívül egy magas-nyasszaföldi is hitelesen tud írni Theodore Rooseweltről, tulajdonképp egy tükröt tart elénk a szerző: így látja az ÚNIÓ Kádárt. Témáját alaposan ismeri, tudja, hogy az életrajz mögött az ország drámája sejlik fel, hisz az ő Magyarországa volt az, ami a reformkommunizmus kísérleti gyakorlóterepévé vált, azé a kísérleté, mely a marxista-leninista állam főbb dogmáinak elhagyása nélkül próbálta megnyesegetni a sztálinista vadhajtásokat. „Ez az erőfeszítés-melynek lényegét elsősorban a megkülönböztetett magyar gazdasági modell képezte -továbbá annak bukása főszerepet játszott az európai kommunizmus bukásában” -jelöli ki témáját a szerző. A kezdés nehéz volt. A mama, Borbála, írástudatlan volt, de elég bátor volt ahhoz, hogy szülőfalujától messze keressen állást. „Több szem, többet lát” alapon, jó, hogy a könyvet külföldi szerző írta meg (hacsak nem Esterházy Péter, Németh Gábor, Garaczi László, vagy más posztmodern nagyság rejlik az író álnév mögött), mert a főhős 1912-es születéséhez azonnal hozzáfűzi, hogy a kései Monarchiában született, melyet az elnyomás és kiegyezés kettős hatása formálta s ez a kettősség Kádár életrajzában is folyton-folyvást kimutatható. Hazánk politikai vezetőjét már kiskorában traumatikus élmények érték. A vélhető apa családja (Keizengerék) szóba sem akartak állni a leányanyával, a haragos Borbála a sövényre helyezte a kisfiút, figyelte, hogy kijön-e valaki a házból. Miután erre a vélhető apa családja nem reagált, tíz kilométerrel odébb gyalogolt a karján a kis Jánossal, Kapolyra. Ott sikerült megegyeznie egy Bálint nevű családdal, hogy gondoskodnak kisfiáról, ő pedig Budapestre ment munkát keresni. A befogadó házban azonnal munkára fogták, de első „marxista” tanítását is a Bálint családnak köszönheti:„A szegény ember gyerekének mindig dolgoznia kell”. Hat éves lett, mire édesanyja megengedhette, hogy Budapesten összeköltözzön a család. A vidéken felnőtt kisfiúnak idegen volt a nagyváros, megérkezése órájában meglopták a villamoson, s hogy valami emlékeztesse Kapolyra, kakast tartott a budapesti lakásban. A helyzetet nehezítette, hogy féltestvére született, Jenő, aki szintén apa nélkül nőtt fel, s az édesanyja elvesztette munkáját. János szombatonként villanyt kapcsolgatott a vallásos zsidó családoknál. Igazi kenyérharc volt. A kisfiú focizott, majd írógépszerelőnek tanult, ami rendkívül frekventált szakma volt akkor Magyarországon. Jellemében az introveltság keveredett a jellem szilárdságával, vonja le a következtetéseket a biográfus. Egy sakkversenyen nyeri élete első marxista művét, elérte a világválság, így került kapcsolatba a kommunistákkal. Sztrájkba keveredett, megverték, de végre azonosulni tudott a mobilizálható tömeggel. Barna János álnéven lett a Kommunista Ifjúsági Szövetség Szverdlov szakosztályának tagja 1930-ban. Közeli munkatársa- Aczél György- a könnyű azonosulást azzal magyarázta, hogy a mozgalomban nem kellett szégyenkeznie fattyú származása és írástudatlan anyja miatt. Első cikke után nem sokkal novemberben le is tartóztatják, de februárban szabadul. Ekkor felajánlották neki, hogy tanulhat Moszkvában a Lenin-intézetben, de ezt nem vállalta, arra hivatkozva, hogy édesanyját és kistestvérét nem akarja magára hagyni. Júniusban újra letartóztatták, még a bilincsben is verekedni próbált. A kihallgatások alatt megtört, ám vallomását visszavonta. Két év felfüggesztett börtönt kapott. Ide -oda helyezték, a szegedi Csillagban együtt raboskodott a későbbi pártfőtitkárral, Rákosi Mátyással. A börtönben kapta az ötletet, hogy a szociáldemokratákhoz csatlakozzon, amit követett. Hatékony beszivárgó lett belőle. Az az állhatatosság, amellyel újra szert tett a mozgalomban korábbi elfoglalt pozíciójára, ékesen tanúsította, hogy a politika és a párt mennyire központi szerepet játszik az életében. A szegénység persze maradt. E korszakából származik az a kijelentése, miszerint minden vágya egy ágy, amelyben egyedül alhat és egy pár olyan cipő, ami télen nem ázik be. Noha már kezdetben hatékony szónok volt, inkább a prózai politizálást favorizálta és elhárította azt a kérést, hogy vegyen részt a spanyolországi harcokban. A későbbi politikai ellenféllé vált Demény Pál így jellemzi a fiatal Kádárt: visszafogott, introvertált, mérsékelt ivó, ígéretes sakkjátékos, aki képes arra, hogy tartós benyomást gyakoroljon a kommunista nőmozgalom fiatalabb tagjaira.” A német megszállás alatt illegalitásba vonul, egy éjszakát, későbbi feleségével, „konspiratív” okokból egy barlangban töltenek. 1942 a fordulópont, ekkor kerül a kommunista párt vezetőségébe, nemsokára azonban az a veszély fenyegeti, hogy a párt eljelentéktelenedik. Ügyes, de sokat vitatott húzás a részéről, hogy egy négytagú vezetőség élén (szerepelt benne Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság később rettegetté vált vezetője) kimondták a párt feloszlatását, és Békepárt néven dolgoztak tovább. A döntés természetesen ellenezték a moszkoviták (élükön Rákosival). Jóvátenni mindezt úgy akarja, hogy részt vesz a párt Katonai Bizottsági ülésein, és át akar szökni Jugoszláviába, hogy kapcsolatot teremtsen Tito partizánjaival. Lupták János tizedes néven lépte át a jugoszláv határt, aholis azonnal letartóztatták Igazi személyazonosságára nem derült fény(az lett volna a rosszabb). A hadbíróság két és fél év börtönre ítélte. A börtönből Komáromba akarják vinni, ám ő sejti, hogy a végállomás Dachau lenne. Nyergesújfalunál, kihasználva utolsó esélyét, megszökik, az a legenda, miszerint egy gerendával a vállán sétált fel Pestig, s senki nem tartóztatta le, tévesnek bizonyult, ám ott találjuk az oroszok által felszabadított Budapesten, ahol döntő szerepet vállal a fiatal, nép demokrácia kialakításában. A többit ismerjük? A könyv dokumentarista. Szenvtelen, elemző hangnemben íródott. Sokat támaszkodott személyes forrásokra is. A dokumentumokat összevetette többször is, s az ellentmondásokra sűrűn rákérdez. Külön erényének tartom a kötetnek, hogy nem száll bele abba a kérdéskörbe, hogy „jobban éltünk-e Kádár alatt?”. Egész egyszerűen eddig a legjobban dokumentált, legrészletesebb, leghiggadtabb Kádár-életrajzot veheti kezébe az olvasó. A kiadó előszava A hazai tollforgatók valami módon ódzkodtak attól, hogy Kádárt, szellemét, életművét annak rendje és módja szerint "felboncolják". Aki arra vállalkozik, hogy Kádár Jánosról könyvet írjon, egyben arra is kísérletet tesz, hogy tükröt tartson Magyarország 1956 és 1989 közti társadalma elé. És az abban feltáruló kép nem mindig irigylésre méltó. Sokan voltak jó elvtársai Kádár Jánosnak. Azt az embert, aki nem tart attól, hogy magára zúdítsa a jó elvtársak haragját, Roger Gough-nak hívják. Az angol történész a minden oldalról megjelent, Kádárral foglalkozó műveket felhasználva helyezi új megvilágításba az egykori kommunista vezér személyét, szélesre nyitva közelmúltunk ablakát, friss levegőt engedve be abba a fojtogatóan fülledt intimszférába, amely nem csak a jelzett korszak Magyarországának, de részben még az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóját ünneplő Magyarországnak is a sajátja. Berecz János Kádár könyvének több utánozhatatlan erénye van. Az egyik a személyiség, a közvetlenség, hisz a biográfia szerzője közvetlen munkatársa volt Kádárnak. Sok benne a humor, a csipkelődés, amit Berecz mindig képes a kor bel és külpolitikai viszonyaival érthetővé tenni. Berecz sokkal jobban otthon volt a kádári rendszer bel és külpolitikájában, mint Gough, ezért Kádár minden döntését képes autentikusan magyarázni. Nézzünk egy példát. Kádárt kérdőre vonták, hogy a román diktátorral nem elég kemény. Erre Kádár azt mondta, hogy „ Nézzék, én három perc alatt úgy összeveszek Caucescu-val, de úgy, hogy maguk harminc évig nem tudnak kibékülni vele. Zárszóként egy személyes megfigyelés: az utolsó apánk Kádár volt. Utána sem a rendszerváltást levezénylő első miniszerelnök, Antall József, sem Medgyessy, sem Gyurcsány, sem Orbán nem volt „apánk”.(Kerekes Tamás) Nézzük, mások, hogy látják a kötetet Dalia László 168 óra egy más világ Roger Gough angol történész volt addig az egyetlen kívülálló az életrajzírók közül, s ő III. Richárdhoz hasonlította Kádárt. A rendszerváltás óta már mondták őt Machbethnek, Learnek és Übü királynak is, és visszatérő vád, hogy Magyarország még nem számolt el (vagy nem számolt le) a Kádár-rendszerrel. Nemrégiben a köztársasági elnök is azzal szembesítette (sértegette?) a politikai elitet, hogy a Kádár-érában szocializálódott, és ezt nem tudja levetkőzni. Nehéz persze megítélni utóbb egy rendszert, ha annak még a vezetőjét sem tudjuk tárgyilagosan leírni. És ez igaz a Kádár-könyvekre is. A portrék többsége elfogult, elnagyolt, hiányoznak belőlük a főszereplő vallomásai. „Az ő verziója.” Visszaüt, hogy Kádár nem szeretett nyilatkozni, még egy igazi televíziós interjú sem készült vele, hiába próbálták a munkatársai rábeszélni. Persze furcsa is lett volna, ha annak a doboznak nyilatkozik, amiből neki nem volt otthon. Fokhagymás pirítós Méltánytalan volna Gyurkó László könyvéről (Arcképvázlat történelmi háttérrel) komolyan megemlékezni, hiszen az még Kádár életében íródott (1982), és – ha hinni lehet a mendemondának – mindössze három találkozáson alapult. Gyurkó jobb író volt annál, hogy ne érezze: a lehetetlenre vállalkozott. Ezért is biggyesztette oda, hogy „arcképvázlat”, amely nem létező műfaj, legfeljebb grafikusok vagy festők készítenek effélét. Gyurkót a szerencse fiának nevezte az egyik kritikus, hogy ezt a könyvet megírhatta, pedig az az író, aki Jancsóval és Hernádival a 25. Színházban a rendszer határait próbálgatta, nagyon jól tudta, hogy ’56 nélkül nincs Kádár-portré. Kádár sosem vezethette volna az országot, ha nem adja a nevét a forradalom leveréséhez. Huszár Tibor könyve nyitotta meg a sort (Kádár. A hatalom évei, 1956–1989). Miután már kiadott egy kötetet a volt első titkár levelezéséből, és egy kétkötetes életrajzot, maga is érezte, hogy érdemes a kutatásait összefoglalni. Nehezen olvasható könyv, de hiteles. Huszár nem próbálja meg kiegészíteni a hiányos mondatokat, nem spekulál. És amit a kritikusai is a javára írnak, hogy ódzkodik a Kádár-sztereotípiáktól, nem ragad le a krumplilevesnél és a puritán élet képénél. Ámbár azt megtudjuk, hogy Kádár kedvence a káposztás kocka, a tepertős pogácsa és a fokhagymás pirítós volt. Ebédre hideget evett az irodában, s hozzá egy nagy bögre rumos teát. Huszár minden momentumot pontosan idéz, mintha így oldalanként megoldana egy rejtélyt, pedig mi sem áll távolabb a kutatótól: ő csak leltároz. Hosszasan idézi a Marosán-ügyet, taglalja annak a kivételes esetnek a részleteit is, amely Kádár egyetlen nyilvános ütközete volt egy pártvezetőtársával. Ki ölje meg? Marosán nem kevesebbet állított ugyanis Kádárhoz intézett levelében, mint hogy személyi kultusz van a pártban. „Belátták, hogy mi már csak úgy haladhatunk előre életünk minden vonalán, hogy egyedül Kádár elvtárs tud mindent. Belátták, hogy az a helyes, ha már egyedül Kádár elvtárs gondolkodik...” Huszár itt sem találgat, de pontosan levezeti, amit a többi Kádár-életrajz írója elmulaszt bemutatni: miért maradt hatalmon oly sokáig a többek által leszólt politikus. Marosán is alábecsülte Kádár taktikai érzékét, ravaszságát, pedig másfél évtizede ismerte őt. Kádár úgy intézte, hogy a politikai bizottság ne Marosán jelenlétében tárgyalja meg a beadványát, és két emberét (Tömpe Andrást és Szurdi Istvánt) is ügyesen leszerelte, sőt maga mellé állította. Kádár tehát ezúttal is győzött, de Huszár szerint ez pirruszi győzelem volt. („Konzerválódtak a vezetésben kialakult egészségtelen állapotok, saját emberi gyengéi is.”) Moldova Györgyöt saját bevallása szerint tizenöt éve győzködték, hogy írja meg Kádár életrajzát, de mindig kitért előle, mert tudta, hogy az tízéves meló, ő pedig már elmúlt hetven. Végül mégis megírta, pedig a kritikusok szerint jobban tette volna, ha ellenáll a kísértésnek. Egyikük szerint a Negyven prédikátor szerzője ezúttal a közhelyekkel és saját szelektív memóriájával sem tudott megküzdeni. E sorok írójának hajdan azt mondta a szerző, hogy azért is félt ettől az életrajztól, mert csak négyszer-ötször találkozott Kádárral, de amikor megtudta, hogy a többi történetíró még annyiszor sem – még Gyurkó is csak háromszor beszélhetett vele, pedig arról a könyvről párthatározat volt –, meggondolta magát. Moldova nagyon messzire került ’57-es énjétől, amikor mocsok bérencnek, muszkavezérnek nevezte Kádárt. „A főiskolán arról beszéltünk, hogy ki ölje meg, ma viszont azt mondom, hogy a XX. század legnagyobb magyar politikusa volt. Ne felejtse el, amikor a legnépszerűbb magyarokról szavaztak, Kádár harmadik lett.” Moldovának ez volt az alapállása, és ez meglátszik a könyvön. Miközben a maga remek stílusában leírja az ismeretlen kommunistát, nem is akar objektív lenni. „Nevetnek rajtam, amikor azt mondom, hogy szobrot fognak majd neki állítani.” S attól sem félt, hogy az ’56-os forradalom 50. évfordulóján provokátornak tartják majd, mert előállt egy pozitív Kádár-életrajzzal, amelyben többek között azt állítja, hogy ’56 nem forradalom, hanem felkelés volt. Egy angol történész is csatlakozott a Kádár-életrajzok íróihoz. Roger Gough imponáló ismeretanyaggal és rengeteg interjúval készült a feladatra. Az egyik magyar kritikus meg is jegyezte a könyvről (Kádár János, a jó elvtárs?): „Módfelett boldogok lennénk, ha minden, a magyar történelmet tárgyaló külföldi szerző ily felkészültséggel fogna az íráshoz.” Furcsa, de az angol azelőtt nem foglalkozott a magyar történelemmel, egy lábjegyzet vezette el Kádárhoz. E sorok írójának elárulta, hogy húsz éve olvasott egy könyvet III. Richárdról, s abban az írónő azt állította: az volt a pechje az angol királynak, hogy csak két évig volt uralkodó. És egy lábjegyzetben közölte: III. Richárd modern kori megfelelője Kádár János magyar politikus. Gough kötete üdítő olvasmány. Nem elfogult, nem zavarják szubjektív benyomások, és miután rendesen utánaolvasott, és sokakat kikérdezett (Aczél Györggyel már nem sikerült beszélnie), nem téved el a magyar történelem erdejében. Az árnyalatokon néhol talán lehetne vitatkozni, a könyv szerkesztőjeként magam is jeleztem, hogy például túl nagy hitelt ad Dubèek visszaemlékezésének, aki azt állította: Kádár nem segített neki, inkább Brezsnyevet képviselte. Holott Kádár többször is figyelmeztette a csehszlovák politikust, elviselte, hogy a varsói tanácskozáson úgy néztek a magyar küldöttségre, mint a leprásokra, mert találkozott Dubèekkel. Kétségtelen, hogy sokkal többet nemigen tehetett, húzta az időt, amíg lehetett, aztán ő is feladta. Gough viszont azt állítja, hogy megtévesztette Dubèeket, amikor „sokkal függetlenebbnek állította be magát annál, amilyen volt”. Azt ugyanis utóbb Dubèek is elismerte, hogy amikor a komáromi vasútállomáson a többi pártra panaszkodott, Kádár visszakérdezett: „De hát ismeri őket, nem?” Az angol történésztől az akkori magyarországi brit nagykövet megkérdezte, hogy változott-e Kádárról a véleménye írás közben. „Meglepődött, amikor azt válaszoltam, hogy erkölcsi szempontból csökkent a csodálatom, viszont politikusi erényeit felértékeltem.” S ez a szál fut végig a könyvön is: egy nagy politikust rajzol meg, aki ravasz, pragmatikus, de a jó elvtárs, a jó kommunista kegyetlen is, ha úgy hozza a sorsa. A reform leáll Berecz Jánosra még Moldova sem mondhatná, hogy csak háromszor találkozott Kádárral. Berecz mostanra már a második kötetét írta meg a Kádár élt... című könyvének, s kár, hogy nem az alcím (Munkatársa voltam) került felülre, mert találóbb, jellemzőbb lett volna. Igaz, a szerző egy pillanatig sem hagy bennünket kétségek között vergődni, hiszen mottóként Petőfitől idéz, a Felhők ciklusból: „Hogy van, hogy titeket a törpe világ / Mindig kicsínyeknek kiált?... / Természetes! hiszen a tölgy a bérceken / Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa idelenn.” A könyv egyébként legalább annyira szól Bereczről, mint Kádárról. Néhol már az az érzésem, hogy Kádár csak hívószó. Ugyanakkor Berecznek nincsenek kétségei, a Petőfitől vett mottóhoz végig hű marad. A prágai tavasz értékelésénél azt emeli ki Zdenìk Mlynáø visszaemlékezéseiből: „Mind politikai, mind emberi értelemben messze kimagaslott e társaságból Kádár János.” És miközben a csehszlovák politikus sorait hosszabban is idézi, azzal kommentálja, hogy lám, „az elűzött csehszlovák vezető mély szimpátiával és nagyobb elismeréssel emlékszik Kádár János történelmi szerepére, mint több magyar értelmiségi kispolgár”. Az angol történész megpróbálta Kádár ’68-as szerepét értelmezni, Berecz erre nem vállalkozik. Õ csak azokat az érveket sorakoztatja fel, amelyek Kádár mellett szólnak. Persze, igazságtalan lennék, ha nem ismerném el, hogy egyetlen oldalon foglalkozik az új gazdasági mechanizmus lefékezésével is, amikor Kádár a kb 1972. november 14–15-i ülésén néhány mondatban leállította az árreformot. „...úgy seggbe rúgom...” Máskülönben élvezetes ez a könyv, bár annak, aki a Kádár-korszakról ír, aligha érdemes keresni ebben a kötetben tényeket. Anekdotákat bőven találhat benne, és azok is nagyon jól jellemzik a rendszert s magát Kádárt. Kedvenc történetem Mária néniről, Kádár feleségéről szól. Kadhafit várták Ferihegyen, s Berecz emlegette Ceauºescut. Mária néni átvette a szót, és szidta rendesen a kondukátort, többek között elmesélve, hogy az asztalnál az abrosz sarkába törölte a száját, aztán belemelegedve, már a magyarok üldözéséről beszélt. A külügyi apparátus élvezettel hallgatta az első titkár feleségét. Ám később, amikor szót váltottak, Kádár közölte Bereczcel: „Ha a feleségem előtt még egyszer kiejti a Ceauºescu nevet, magát úgy seggbe rúgom, hogy messzire elszáll.” Utólag átlapoztam még egyszer Berecz könyvét, mert kíváncsi voltam, hogy melyik a legkritikusabb mondata Kádárról. Nos az egy ’57-es vicc: „Kevés a hordónk, mert csak egy Kádárunk van, és az is az oroszoknak dolgozik Kerekes Tamás

Egy ígéző nőíró

Bús Anikó: Szemfény-vesztők www.dunakiado.hu Duna International Kiadó kiado@dunakido.hu titkarsag@dunakiado.hu „Ki is vagyok én? Egy név? A tanulmányaim, a diplomák? Vagy a "szerepeim", amelyeket utam során rám szabott az élet? Talán egy holnapi szerep? Egy arc? De melyik? A riadt szemű gyermek? Az útját kereső kamasz? A nő? Az anya? Vagy amelyikre barázdákat szánt majd az idő? A változás vagyok. A tegnap emlékei, a jelen történései, a holnap ígéretei formálnak szüntelenül az utolsó történésig, az utolsó képig. Ezen az úton születnek a történeteim. Emlékekből, tapasztalatokból, örömökből, bánatokból. Néha egyszerűen csak szembejönnek az utcán, vagy felbukkannak egy álomképben. Beleköltöznek a lelkembe, s nem tehetek mást, mint hogy leírom őket, remélve, hogy bekopogtatnak és bebocsáttatnak az Olvasó lelkébe is. Bús Anikó" Jóllehet nem múltak el nyomtalanul John Steinbeck intő szavai, miszerint a második világháború utáni amerikai férfitársadalom többet tudott a Ford T-modell karburátoráról, mint a csiklóról, feminizmussal való találkozásom eddig esetleges volt. (A leszbikus mozgalommal az is maradt, amióta kiderült, hogy legalább úgy kívánom a nőt, mint ők.) Ráadásul a feminizmus a világháború után bontakozott ki teljes erővel, talán Wilhelm Reich, Herbert Marcuse és Erich Fromm tanulmányai nyomán. Köztudott, hogy franciaországi hatvannyolcas eseményekre milyen felszabadító hatással voltak a már akkor sem fiatal Marcuse professzor nézetei, aki azonban nem ezekkel a gondolatokkal hatott igazán rám, hanem azzal a könyvével, mellyel cáfolta valósággal filiszter módjára megbékélő Wilhelm Friedrich Hegel alakját. Magyar nyelvterületen nem is akadtam aztán virtigli feminista teoretikusra. Néhány éve annak a nyomait kerestem, hogy az 1914-es magyar nyelvű lapokban és magazinokban érződött-e nyoma az első világháború kitörésének. Ekkor került a kezembe egy női lap, mely 1914 nyarán hagyta el a nyomdát, címlapján egy hatalmas fotó szerepelt a következő aláírással: "Megvadult szüfrazsettek az angol király hintaja elé vetették magukat az epsomi derbyn." Amikor kezembe került az 1970-ben angolul megjelent The Female Eunuch magyar fordítása 2004-ben, egy magyar, vidéki élelmiszerboltban, a leértékelt mosóporok között, a bolti tizedére csökkentett árával, úgy éreztem magam, mint Márquez híres ezredese, ki most nem az esőben tévedt el, hanem az időben, mint Rip Wan Winkle. Csak remélhetem, hogy a román, francia, svéd stb. olvasók időben jutottak hozzá e híres munkához és nem pislognak, mint magyar határőr a Vlad Tepes névre kiállított magyarigazolványra (itt jut eszembe az a tájékozatlan amerikai turista, kinek a római zsibvásáron eladták Caesar eredeti beszédeit CD-n, vagy az a hebrencs személyi titkár, aki nemrégiben tudatta Putyinnal Churchill fultoni beszédét). a modern női lét elemzésében, ennek megértésében nagyban segítségemre volt Ildiko von Kürthy – a Stern főszerkesztője, ki roman-jaival rendre a német bestsellerlisták élén található – ki egy halhatatlan regényében a férfi-nő különbséget a történelem folyamán abban vélte megragadni, hogy a nő a saját mamutját akarja elejteni.(Elnézést: a recenzens ismétli önmagát: by Rajkó Félix) Bocs:: Az évek során kiderült, a szerzőnek alapvetően az alávetettséggel van baja, hisz maga a kötet cáfolata is elkészült Greer tollából. Az alaposan elkésett mű ma csak kordokumentumként olvasható, abból a korból," amelyben a reiszolás is mért annyit, mint a baxás"(Greer: ) . Az amerikai írók adataival óvatosan kell bánnunk: „Az amerikai írónak megbízhatatlan az életrajza, és többnyire hamisított az anyakönyvi kivonata. Az úgynevezett középkorú amerikai író életkora éppoly bizonytalan, mint az úgynevezett középkorú amerikai színésznőé.” - írja Gore Vidal az Írók, gengszterek, professzorok c. kötetében A metaforikus szójátékkal indított kötet(Duna International Kiadó)- melynek magyar szerzője közismert- tágas asszociációs és szemantikai holdudvarral indít, mely szó és gondolatalakzat egyben. Ez a stiláris bravúr, melyben a lírai én visszfénye csillog, a kiindulópont, a lírai startvonal. Ez az origó, az a közös nevező, melyben a felek (alkotó és befogadók) egyetértenek abban, hogy az út fontosabb, mint a cél. S a haza közelebb esik lelkileg, mint egy névtelen tábor a sivatagban. Fényből, árnyból, tradíciókból s tagadásokból szőtt , társadalmi, nemi szerepekből szőtt történetei vezethetnék a Spiegel bestseller-listáját, Ildikó von Kürthy sírva könyörögne a receptért, mert szerinte csak az a fontos a modern nő számára, hogy mamutját maga ejtse el. Bús Anikó nagy mesélő, a magyar kortárs prózai kánonba bizonyára nem azért fog bevonulni, mint Mary Quant, aki szív alakúra borotválta szeméremszőrzetét, és mellette kitalálta a miniszoknyát. „Útkeresők, mint ahogyan mindannyian azok vagyunk. Utunk során, ami nem más, mint maga az életünk, ragyogást gyújtunk vagy fényt oltunk ki mások szemében, míg a saját szemünkbe is fényt gyújtanak mások, s megint mások miatt kialszik szemünkből a fény.” Az írónő próbál vigaszt is adni – különösen nőknek – akiknek zátonyra futott az életük, vagy éppen valamilyen lelki, családi problémával küszködnek, „szemfényvesztőknek” ahogy az írónő mondja, mintegy magyarázva a címet. Jeles online magazin is foglalkozik a kötettel(www.prae.hu) itt Az első történet, A lista vége egy olyan nőről szól, aki édesanyja halála után – egyedüli szoros kapcsolat csak hozzá fűzte, felnőtt fia már régen eltávolodott tőle –, képes mindent maga mögött hagyni, és új életet kezdeni, bárhol, idegen földön. A Látomásban egy férfit sajnálhatunk, aki egy látomást él át, saját temetése után látja a családját, felesége, gyerekei, szülei sorra veszik az arcképét, és mindegyik azt siratja, hogy nem töltött el velük elegendő időt, mert mindig a hivatásának, a munkájának volt a rabja. A látomás után, itt is megjelenik az erős nő, aki nem kíván többet az örökké dolgozó férj felesége lenni, és elhagyja. A Megvetettenben egy tiszta és ártatlan asszony felemelkedéséről olvashatunk, akit lelkipásztor férje megalázott, meggyalázott a családja és egy egész közösség előtt. A Menedékben egy fiatal férfi a világgal és a kedvesével is egy évre megszünteti a kapcsolatot, elzárja magát a képmutatásokból, műmosolyokból, műbarátságokból álló világtól – fejfájásokra és hallucinációkra hivatkozva – közben a féltékenység volt az igazi ok –, és ez az elzártság szellemi és fizikai leépüléshez vezeti, egyszerűen megöregszik. Persze itt is a régi kedves, aki már meg is szülte közös gyereküket, a nő, megmenti a férfit egy év után. A Túl későben a szigorú apát a sors súlyos betegséggel „bünteti” amiért hamis rágalmakkal elszakította gyerekeit az anyjuktól. Itt is a nő győzedelmeskedik, csak a férfi marad a tolókocsihoz kötve. A Visszaútban nincs női szereplő, itt a gyermeki ártatlanság képviseli azt a pozitív erőt, amivel egy életunt és a világtól elzárt férfi –régen sikeres volt – visszatalál önmagához, és egy tartalmasabb, értékesebb életet kezd építeni magának. (www.prae.hu) A hölgyet számon tartja a kortárs próza: pl itt „Bús Anikó tulajdonképpen öt éves korától alkot. Eleinte csak fejben, a betűvetés elsajátítása után pedig lapra vetve, eleinte lírát, később főképpen prózát alkotott. Az évek multával egyre többet írt, aminek eredményeként a két megjelent kötete (Légvárépítők, Szemfény-vesztők) mellett már a harmadik gyűjteménybe is belekezdett. Egyre jelentősebb elismertségét mutatja, hogy nemrég egy televíziós csatorna kereste meg azzal az ötlettel, hogy egyik novellájából rövid filmet készítene. Bár Anikó egyelőre nemet mondott, válasza nem jelenti azt, hogy további könyvek megjelentetése után a jövőben elzárkózna az ilyen lehetőségek elől. Írói jellegzetességeivel kapcsolatban kifejtette, hogy szövegeiben a szereplők, a cselekmények valóságosak, hiszen az ihletet maga az élet adja. Az ő dolga csupán annyi, hogy figyelje, megfigyelje a körülötte élő embereket, a különböző történetekből pedig izgalmas elbeszéléseket „faragjon”. Míg első kötetének általános hangulata tragikus volt, addig a Szemfény-vesztők novelláinak többsége a reményt jeleníti meg. Írójuk hisz abban, hogy mindenki megtalálja bennük az erkölcsi, morális tanulságot, az olvasásélmény mellett gazdagodva így mentális értékekkel is. „ A hivatalosság (listakészítés) és a személyes hangvétel és gyötrelmek közt feszülő ellentét az első írás (A lista vége) kompozíciójának architektonikus alapzata. Az értékvesztést, a halált, ennek ellenére kívülről láttatja. Ez az írástechnikai eljárás, mely egyben dichotómia, alkalmas arra, hogy a szerző az „életvilágát”- die Lebensfeld -érzékletesen megragadhassa. Beteljesül Kundera imperatívusza: az írás egyetlen erkölcse a megismerés. Az epikus ív a történetben nem más, mint egy képlet, egy matematikai egyenlet, melynek minden konkrét feladatához (temetés, halál) az értékvesztés és a gyötrelem különböző intenzitású kategóriái társulnak, akár egy grafikon esetében. Ám rendkívül nehéz az alkotó és az olvasó csillapíthatatlan igénye, hogy előbb ítélkezzék, mint megértene. Az emberi lét megismerhetetlen és egyedi titka eltűnik a modern épület mögött, amelynek Ügyvédi Kamara a neve. És egy teljes élet lezárására is csak egy hónap adatik. Ám a múlt sohasem problémamentes: „ Annyiszor tört össze a szíve, hogy már nem lehetett összeilleszteni. Egy-egy vita után összegörnyedve, kezét a szívére szorítva kuporgott szép emlékei romjain, egyre közelebbrõl érezve a halál fagyos érintését, a jeges szorítást a mellkasában.” Amiből az fakad, hogy Bús Anikó képes indigóval írni a halált. A látomás c. írás vágy az íróasztal illatú parfüm iránt, mely virtuális halálba torkollik. Tanúság, hogy egyetlenegy eszme, cél sem alapozhatja meg az emberi élet értelmét, hisz az önmagában és nem másban hordozza értelmét. Nincs sok értelme annak az életnek, melyet nem hívhatunk másnak, mint a későbbi temetés céljára felvett előlegnek. Majd szenvedésből fakad a művészet, gyermekarcokból készít tapétát (Megvetetten), ami már olyan allegorikus, hogy a kötet egyik legszebb és legmegrázóbb entitása, ám, ne feledjük, hogy ezt, anélkül, hogy valóban megtörtént volna, szinte teljességgel lehetetlen íróilag kitalálni. Nincs beteljesülés, csak magunkra találás: „Amíg haragszunk, amíg vétkest keresünk, addig fogva tart minket a múlt. A harag minket emészt, bennünk rombol, nem érinti azt, akire irányul. Nem a mi dolgunk igazságot tenni és ítélkezi. Csak a saját életünkért felelünk. A mi dolgunk ennek a szoros köteléknek a megtartása, és a ránk szabott elkövetkező életünk beteljesítése a saját mércénk szerint. A többi nem a mi dolgunk, hiszen tudjuk, hogy „Isten nem siet, és nem is késlekedik”. A mentőöv c. írás egy profi személyiségfejlesztő tréner profilját rajzolja meg, aki professzionalista módon degradálja és alázza meg fizikailag és lelkileg társát, aki már a saját nevét sem meri vállalni. Igaza volt Tolsztojnak, amikor az Anna Karenina elején azt írta, hogy csak a jó házasságok hasonlítanak egymáshoz. A tönkretevéshez ezer út vezet. S „Iskolai jegyzetek” c. dosszié tartalmazza a pokol bugyrait. Amikor családunknál látogatást tett Thomas Szasz, az antipszichiátria atyja, s látta szüleim elhidegülését, akkor megkérdezte apámat, aki szintén orvos volt. A hippokratészi esküt tett apám azt válaszolta, hogy „gyilkosságra gondoltam már, de válásra nem.” Az Álom-világ. c. írás a császár álma, aki pillangónak hiszi magát álmában és fel sem akar ébredni. Ha hihetünk dr. Freudnak, akkor az álmunkban az elfojtott én uralkodik a tudatos énen. Ha én álmomban Woody Allan lehetnék, lehet, hogy fel sem akarnék ébredni. Noha a pszichiáterekkel jó lesz vigyázni, mert tudható, hogy nincs lelkileg egészséges ember, csak rosszul diagnosztizált elmebeteg. Ám az álom nem pszichotrop jelenség. Bús Anikó szuverén alkotó, nem jár kitaposott ösvényen. Mert. Harminc évvel ezelőtt olvastam egy sci-fi antológiát, melynek Csillagűzött szerető volt a címe. Abban szerepelt egy írás, amely egy kamaszszerelemről szólt, amit szétroncsolt a felnőtt lét. S a felek elszakadtak egymástól. Ám évek múltán, amikor már mindkét fél mással élte boldog/és vagy/ boldogtalan életét, közösen eldöntötték, hogy álmukban a Mars egy csodálatos szigetén fognak találkozni álmukban. Szívem szerint örülök, hogy Bús Anikó (akinek paripája csodaszép pejkó) a történet rá jellemző, egyedi lezárását választotta a sztereotípia helyett. Menedék: izgalmas párkapcsolati, lélektani kísérlet, a kötet egyik tartópillére. Megkapó történet, ám sejtelmes is egyben. Maga az író sem rak elénk kórházi zárójelentést, és nem közli velünk a teljes laborvizsgálat eredményét. Így hát elgondolkodhatunk, hogy egy eredményében megrázó emberi kísérlet zajlott le, vagy egy szintén megrázó szklerózis multiplex nevű betegségről olvashatunk. Már tudom, hogy Bús Anikóban húsz író lakik. Kerekes Tamás Részlet: Megvetetten A kis gyülekezeti terem zsúfolásig megtelt. Valami meghatározhatatlan nyomás, valamiféle kellemetlen izgalom érződött a levegőben, a feszültség szinte tapinthatóvá vált. A pásztorra várakozó emberekre vészjósló csend telepedett. Az első sorban ült a pásztor felesége, aki egyben helyettese is a hétvégenkénti összejövetelek megtartásában, a gyülekezet egyben tartásában. Mellette ültek kamasz gyerekei, egy fiú és egy lány. Az asszony szemében nem látszott a régi tűz, megtört arcát a lelke felé fordítva imádkozott. A gyülekezeti pásztor az emelvényre lépett. A férfi szemben állt az emberekkel, s alig több mint karnyújtásnyira a feleségétől és a gyerekeitől. Az asszony arcára torz grimaszt rajzolt a fájdalom. A férfi szépen zengő szavai szétterítették a vádakat, a szégyent, a mocskot. Az emberek meghemperegtek a lelkükkel a gyalázkodásban, ki döbbenten, ki kárörömmel, ki közömbösen. Ha voltak is együtt érzők, elvesztek a tömegben. Az asszony tágra nyílt szemekkel, dermedt döbbenettel meredt a gyalázkodó szónokra. Az előző esti vita után szép szavakat, megbánást remélt. „Ez az asszony nem méltó arra, hogy a gyülekezet tagja legyen, nem méltó arra, hogy a társam legyen, hogy anya legyen. Erkölcstelen, bűnös viszonyt, viszonyokat folytat, becstelen életet él. Elűzöm a gyerekeim és magam mellől, és elűzöm a gyülekezetből is. Állj fel és menj innen.” Csontos ujját a nőre szegezte, aki nem híve saját fülének, kétségbeesetten forgatta a fejét jobbra, balra, előre hátra, segítséget, támaszt keresve. Senki nem szólt, senki nem mozdult. „Ki innen” – hallotta újra. A gyerekei keze felé nyúlt, akik fejüket leszegve, szégyenkezve meredtek maguk elé. Lassan állt fel. A férjére nézett, akinek nemrég még szeretett arcát gonosz, gúnyos , önelégült érzései formálták idegenné. Elindult az ajtó felé. A sorok között régi, igaznak hitt barátok ültek. Itt is, ott is megállt egy-egy barát előtt reménykedve, de senki sem kelt a védelmére, senki sem kiáltott megálljt. Lassan, nagyon lassan ment végig a sorok között a dermesztő csendben. A kijárat mellett ült a legrégibb, legkedvesebb, legfontosabb barát. Megállt mellette, nézte csendben, szeme megváltásért könyörgött. Sokáig állt így, nézte a szeretett arcot, várt egy bátorító érintést, egy segítő szót. A barát megrázta a fejét és alig hallhatóan ennyit suttogott: „élni kell”. Élni kell, azaz hallgatni, meghunyászkodni, gyáván, hazugul, minden áron. Megsemmisülve, önmaga árnyékaként hagyta maga mögött a férjét, a gyerekeit, a barátait, a gyülekezetét. Az életét. Tíz éve már, hogy megvesszőzték a lelkét, hogy meggyalázták és megalázták. Évek alatt építette újra önmagát, az életét. Szülei rettegve nézték, hogyan emészti magát, hogyan marad teljesen magára ebben a gyalázatos világban. Olykor oly közel járt hozzá a halál, hogy szinte hallotta a dermesztő hívó szót, kezében tartotta a megváltást ígérő önként választott vég eszközei. A végső lépés előtt azonban mindig megállt, így harcolt hite éveken át az elkeseredéssel, a megadással. Végig kellett élnie a válás stációit, a kisemmizést, a gyerekek elveszítését, a kivetettséget. Akadtak néhányan, akik nagyritkán felkeresték, hogyléte felől érdeklődtek, de nyilvánosan senki nem állt szóba vele. A hatalmas üzleti birodalomból, amelyet- önkéntes egyházi munkája mellett a férje az alatt a tizenöt év alatt épített, amíg ő a gyerekeket nevelte, a háttér volt, a biztos pont, a meleg vacsora, a tiszta ing, a társ, aki meghallgat, erőt ad – nos, ebből neki semmi sem jutott. Az igazság és a jog időnkén külön utakon járnak. A csodálatos otthonból, a pazar villából csak a személyes holmiját, s gyerekei régi rajzait, ajándékait vihette el. A kis, kétszobás lakás magánya úgy fojtogatta, úgy gyötörte, hogy az estékre már elérte a torkát a fájdalom, a megszokott családi vacsora időpontjaiban erőlködve, gyötrődve hajolt a mosdókagyló fölé, s csak hányt. Hányt akkor is, amikor már nem volt mit, öklendezve fuldoklott vagy egy sarokba kuporogva, mozdulatlanná dermedve nézett a semmibe. Nem volt miért felébrednie, felkelnie, léteznie. Ő, aki egy nagycsalád hétköznapjait és ünnepeit szervezte és bonyolította oly sok éven át, felesleges lett, szeretetlen, kivetett. Sok idő után megszállottként kezdett kapaszkodni egy álomba. A gyerekei szobáját álmodta újra a kicsi kétszobás lakás egyik szobájába. Visszaidézett minden szegletet, bútorokat, függönyöket, lámpákat és ámokfutóként járta a várost, s apránként kicsi hálószobája mellé odavarázsolta a régen látott gyerekszobát. Minden ugyan olyan lett, mint a régi otthonbeli. Nem volt lehetősége két külön szobát berendezni, a két gyerek birodalmát egy függönnyel választotta el. Csak a falak nem hasonlítottak az eredetihez. Amikor az utolsó bútordarab is a helyére került, amikor a két szoba kisebb változatban már teljes hasonlóságában elkészült, akkor következtek a falak. Kiválogatta a legkedvesebb, legszebb emlékeit megörökítő fényképeket a gyerekei születésétől addig a pillanatig, amíg együtt volt a család. Az első napos fényképektől az óvodáskoron át a kamaszkorig sorakoztak előtte a múlt csodás képei. Egy fénymásoló irodába vitte őket, ahol minden képet lemásoltatott kis és nagy méretben egyaránt, majd papír tapétát és vegyszert vásárolt, s szinte evés és alvás nélkül dolgozott, amíg elkészült a különleges falburkolat. A másolatokat a tapétára borította, majd átdörzsölte a vegyszerrel, s a csodás gyermekarcok, az őt ölelő gyermekkarok és szép pillanatok átvarázsolódtak a tapétára, majd a falakra kerültek. A kettéosztott gyermekszobát beborították a múlt emlékképei, ám a gyerekeit nem varázsolgatta vissza az életébe. A hónapokig lendületet adó álom valóra vált, s ott kuporgott a múlt és a jelen között lebegve, újra céltalanul, feladattalanul. Ám már nem zuhant vissza olyan mélyre, mint az első időkben, s bármennyire is hihetetlennek és elképzelhetetlennek tűnt önmaga számára, elkezdődött valamiféle létezés. Agya különös módon működött. Amikor a gyermekei, korábbi élete vagy bármely emlékkép és hiány utat tört az elméjébe, tudatosan és óriási akarattal szorította vissza. – Ne most, ne még – most még nem bírom végiggondolni – nyomta el magában az elviselhetetlen fájdalmat. Fásult lett, örömtelen, de élt. Tudomásul kellett vennie, hogy amíg ő dermedt visszavonultságban tengődött, az élet ment tovább. Jöttek a számlák, a felszólítások, amelyeket idős szülei próbáltak megbirkózni egyre sikertelenebből. Nem nézhette tovább tétlenül a két idős ember miatta megélt aggódó fájdalmait és a rájuk rakott anyagi nehézségek alatti gyötrődést. Munkát kellett keresni, gyorsan, hogy legalább teherré és nyűggé ne váljon. De közel húsz éve már feleség, anya, háttér, segítő volt a férje mellett, mögött az üzleti és az egyházi világban egyaránt. És előtte? Volt élet előtt? Az esküvő, a gyerekek születése, a szép évek előtt? Vissza kellett nyúlni a múltba és emlékeiből előhívni az egyetem kemény éveit, hiszen tanulmányai alatt el kellett tartania magát. Felidézte a rajzórákat, amelyeken először mint diák, majd mint tanársegéd varázsolta papírra és vászonra az álmait. Aztán jött a szerelem, a házasság, a gyerekek és a rajfüzet hosszú évekig nem nyílt ki, a festőállvány nem állt a fény felé fordítva. Az ecsetek nem kerültek elő a dobozból, s a festékek is rég beszáradtak már. Családról, gyerekekről tud gondoskodni, háztartást tud vezetni – gondolta, de hogy vállaljon munkát házvezetőnőként, hogy vigyázhatna más gyerekeire? Nem bírt volna létezni családi légkörben, más gyerekeiről gondoskodva, elszakítva a saját szeretteitől. Maradt a rajzolás. Megkereste megmaradt eszközeit, pótolta a tönkrementeket és a hiányzókat, de nem álmokat varázsolt a rajzlapra, hanem feladatokat tűzött maga elé. Régen, egy másik létidőben irodalmi művekhez készített illusztrációi megjelentek egy neves irodalmi havilapban. Vajon van e helye még ennek a művészi megnyilvánulásnak ennyi év után is? Mit veszíthetett? Amit elveszíthetett, azt már elveszítette. Legrosszabb esetben visszautasítják vagy válasz nélkül hagyják. A rajzolástól elszokott kezei lassan találtak vissza a régi mozdulatokba, s a tétova, darabos vonalak lassan finomodtak és váltak egyre biztosabbá. Napokig keményen dolgozott, majd megcímezte a hatalmas borítékot, belecsúsztatta a rajzokat és a kísérő levelet. Megint teljesített egy feladatot, s már a tétlenség első pillanataiban dübörögtek elméjében az emlékek, a fájdalma. Ne, még ne, még nem bírom – mondogatta hangosan magának és megint elnyomta a rettegett érzéseket. Már a második év végéhez közeledett a családtalan állapot szerinti időszámítás, amikor megszületett benne egy gondolat, amely csak nőtt és erősödött és a megvalósulás felé tört. Ekkor történt, hogy a szokásos gyülekezeti napon szépen felöltözött, a haját összetűzte és a gyülekezeti terem felé indult. Nem volt benne félelem. Már nem volt annyira magányos, új életébe felbukkant egy-egy ismerős, még nem barát, hiszen a barátot közel kell engedni és arra még nem volt képes. Utolsónak lépett a gyülekezeti terembe, felemelt fejjel és leült az üres utolsó sor közepén lévő egyik székre. Minden fej feléje fordult, halk moraj futott végig a termen, de semmi nem történt. A gyerekei az első sorból hátra-hátra fordultak. A belépő pásztor azonnal érzékelte a jelenlétét, arcán átsuhant a gúny, jelentőségteljesen végigpásztázta tekintetével a családját: két kamasz gyerekét, az új feleséget és a mózeskosárban mellette alvó új jövevényt. De nem tett semmit, nem voltak mocskolódó szavak, úgy döntött, nem vesz tudomást a jelenlétéről. Miért is tenné! Már mindent elvett, amit elvehetett, már minden hazugságot és mocskot kiborított, amire céljaihoz szükség volt. Az asszony a hátsó sorból elsőként távozott, de ott volt a következő s az azt követő alkalmakkor is. Ugyan ott ült hétről hétre, az utolsó sor közepén, s nem ült mellé soha senki, de már nem fordultak felé a fejek, nem súgtak össze körülötte. Már a negyedik alkalommal hallgatta egyedül az utolsó sorban a gyülekezeti pásztor szavait, amikor halkan nyílt mögötte az ajtó és kétfelől két alak közeledett felé. Alig előtte érkezett, még nem érzékelte, hogy a gyerekei nem ülnek a szokott helyükön az első sorban. A két felől érkező két jövevény leült mellé és a kezéért nyúltak. Lehunyta a szemét, körülfogta ujjaival a kezében fekvő kezeket, amelyek tapintásához semmilyen más boldogság nem hasonlítható. Szeméből csendesen csorogtak az öröm könnyei és gondolatban mélységes hálát rebegett el a megélt csodáért. A beszéd vége felé a gyerekek felálltak, megsimogatták a kezét és elhagyták a termet. Nem estek közöttük szavak, de a kezeik mindent elmondtak egymásnak. Hogy várta a következő heti találkozót! Mennyi erőt kapott, hogyan ragyogott a szeme egész héten át! S ugyan így történt a következő két alkalommal is. Vagy mégsem ugyan így? A gyerekek már nem utolsóként érkeztek és úgy ültek anyjuk mellé. Az első sorból álltak fel és két oldalról mellé ültek. Az első alkalmakkor még a figyelem középpontjába kerültek, majd ezt is megszokták és szó nélkül vették tudomásul az emberek, mint ahogy korábban az anya újbóli megjelenését a gyülekezeti teremben. S valamikor a harmadik alkalommal együtt álltak fel a beszéd végén, együtt indultak el, úgy, mintha mindez természetesen lenne, mintha sohasem történt volna és nem is történhetne másképp. Óvatosan, félve, bizonytalanul keresték és találták meg a szavakat áthidalva a fájdalomtól és a különtöltött időtől mélyült látszólagos távolságot. Tétova beszélgetés indult, az anya az új otthona felé vezette a gyerekeit, akik nem titkolták, hogy ismerik a járást. - Gyakran jártunk erre esténként biciklivel – hallotta a fiú szavait, aki nélküle vált tizennyolc éves felnőtté. – Egy levelet írtunk neked, hogy semmit ne felejtsük ki - nyújtott oda a kislány egy gondosan összehajtott papírlapot. A konyhában ültek le, mindhárman izgatottan, feszülten, várakozással tele. A levelet felváltva írhatták a gyerekek, mert kétféle írású kusza sorok mosódtak össze a könnyein át olvasó anya szemei előtt. Megkérte őket, hogy a másik, a nagyobb szobában várják meg, amíg végez az olvasással. Drága Anya! Felnőtt lettem, néhány napja töltöttem be a tizennyolcadik évemet. Tudom, velem voltál gondolatban ezen a napon, s hiszem, hogy te is érezted, hogy én is veled voltam. Már nem kell azt tennem, amit mondanak, már nem kell ott élnem, ahol nem akarok élni. Bocsáss meg, hogy gyáva voltam, bocsáss meg, hogy nem álltam melléd abban a rettenetes helyzetben. Féltem apámtól, az emberektől és nagyon össze voltam zavarodva. Tudtam, hogy azok a szörnyűségek nem lehetnek igazak, amelyek azon a napon a gyülekezeti teremben elhangzottak. Tudtam, mert hallottalak előző este benneteket apámmal beszélgetni. Hallottam, amikor elmondta, hogy el akar hagyni, mert egy másik nő vár tőle gyereket. Csúnya szavakkal illetett, megalázott emberségedben, nőiségedben, hogy tettét igazolni lássa. Szégyelltem magam minden férfi nevében, amikor ezekről a hálószobai titkokról fennhangon, gúnyolódva, vádolva kiáltozott. A te hangodat alig hallottam. Tudhattad a viszonyát, mert gyakran láttalak szomorúnak, éjszakánként gyakran hallottam, hogy a gyógyszeres fiókban fejfájás elleni gyógyszert, altatót keresgélsz! De az, hogy gyereke lesz és válni akar, nagyon meglephetett és összetörhetett. Emlékszem, ahogy kérdezted: hogy állsz így a gyerekek elé, hogy nézel a gyülekezet szemébe? Hogy beszélsz szeretetről, tisztességről, amikor a társadnak hosszú időn át hazudtál és még tisztességesen lezárni sem tudod a házasságunkat, csak gyalázkodva, vádaskodva, hazugul, méltatlanul. - Majd meglátod, ki nem tud a gyerekei és a gyülekezet szemébe nézni – hallottam apám gúnyos hangját, aki becsapta maga mögött az ajtót, s már a látszatra sem adva nem töltötte otthon az éjszakát. Másnap megalázott téged mindenki előtt és ahogy elvitted a ruháidat, dolgaidat, aznap már a közös ágyatokban aludt a nő, akit a válás után azonnal feleségül vett, s aki – ahogy a kívülállókkal elhitették – nemrég „ koraszülött” kisfiút szült. Velünk eleinte jól bánt, de minden nap hallhattuk, hogy az utcán fogjuk végezni csavargóként, ha szóba állunk veled és mindenki megvet majd minket is. Szégyellem, Anya,hogy eddig vártam, szégyellem, hogy gyerekként nem mertem kiállni melletted. Kérlek, bocsáss meg. Anyucikám! Ne haragudj, csak tizennégy éves voltam és nagyon megijedtem. Semmit nem értettem abból, amit akkor este Neked apa mondott, és nagyon szégyelltem magam akkor, ott, a gyülekezet előtt. Nem miattad, egy pillanatra sem hittem el, hogy bármi igaz lehet a vádakból. Szégyelltem, hogy mivé lett a családunk. Kicsit mindig lenéztem azokat a családokat, ahol elváltak a szülők, azt hittem, hogy ez velünk sosem történhet meg. S nemhogy megtörtént, még kirakatba is került az életünk, hazugságokkal és a Te megaláztatásoddal. Nem akarok tovább ott élni, nem akarok úgy tenni, mintha semmi nem tudnék, mintha mindent elhinnék. Veled és a bátyámmal akarok élni és hinni akarok abban, hogy egyszer majd minden kiderül és mindenki megtudja, mi az igazság. Nagyon szeretünk, Anya és kérünk, ne haragudj ránk. „ A két aláírást már teljesen elmosták a könnyei. Nem számított már a megaláztatás, a két évi szenvedés, sem az álmatlan vagy altatók kábulatában töltött éjszakák és élettelen nappalok. Semmi nem számított, csak az a két csodálatos lény, akik a másik szobában képről képre idézték fel az emlékeiket, s egyik tárgytól a másikig csodálkoztak rá az újraálmodott gyerekszobák mására. - Köszönöm – lépett be hozzájuk az anya. - Mindent hivatalosan intézünk majd. Te felnőtt vagy, szabadon dönthetsz, hugi ügyét pedig ügyvédre bízzuk. Már van pénzem ügyvédre. Van munkám. Rendszeresen jelennek meg rajzaim és hamarosan önálló kiállításom is lesz. Már adtam el képeket, el tudlak tartani benneteket. Körülülték a konyhaasztalt, s ezer terv született a közös életről, a jövőről. Tudták, hogy nem lesz könnyű csata, de nem kételkedtek abban, hogy senki és semmi nem akadályozhatja meg őket abban, hogy ők hárman újra egy család legyenek. Az ezt követő évek a közös örömök és gondok, nehézségek és sikerek természetes váltakozásával teltek el. A gyerekek felnőttek és ki-ki a maga útját járja, nem szakítva el, de még csak nem is lazítva e szoros hármas köteléket. Az apa egyre távolabb került az új család bűvöletében a felnőtt gyerekeitől, s a ritka közös ebédeken kerüli a tekintetüket. Még mindig sikeres, még mindig ott áll hétről hétre a gyülekezet előtt. A felnőtté vált gyerekek örömmel fogadták el anyjuk új társát, aki a válás után nyolc évvel lépett az életébe. Sok idő kellett, hogy a sebek beforrjanak, hogy a félelem és a bizalmatlanság kemény páncélja meggyengüljön, majd a hétköznapok és ünnepnapok egymásutániságában darabjaira hulljon. Nemrég, közel tíz évvel azután a rettenetes nap után, egy csendes családi vacsorán ki-ki felidézte a történtekhez kapcsolódó emlékeit és érzéseit. Könnyes, szomorú este volt, a jelen harmóniáját átlengte a múlt, mert az elnyomott, kimondatlan szavak ki akartak törni, s kimondva valóban múlttá akartak válni. Az anya minden elnyomott és tíz éve őrzött fájdalmát szerettei elé terítette. Most már végig tudom gondolni, ki merem mondani – és vége – zárta le a múltat végérvényesen. S a vétkesekkel mi lesz? Apánkkal és a gyávákkal, az igaztalan barátokkal, akiknek többet ért az érdek, akiknek csak az számított, hogy „élni kell”? Hányszor tették már fel a gyerekei ezt a kérdést önmagukba, s ezúttal hangosan is. S nem lehetett megkerülni a választ sem. „Amíg haragszunk, amíg vétkest keresünk, addig fogva tart minket a múlt. A harag minket emészt, bennünk rombol, nem érinti azt, akire irányul. Nem a mi dolgunk igazságot tenni és ítélkezi. Csak a saját életünkért felelünk. A mi dolgunk ennek a szoros köteléknek a megtartása, és a ránk szabott elkövetkező életünk beteljesítése a saját mércénk szerint. A többi nem a mi dolgunk, hiszen tudjuk, hogy „Isten nem siet és nem is késlekedik.” Most már érthető a kiadó előszava: „Az írások hangulata Csáth Géza, Hajnóczy Péter és Géczi János világát idézi, XXI. századi, katarzisra törekvő, optimista, de nem mindig feloldozó történetvezetéssel, néhol meglepő megoldásokkal, de mindig egyértelműen a kor – napjaink – éles kritikájával. A női perspektíva igen hangsúlyos – de nem kizárólagos – mégsem beszélhetünk „női irodalomról”. Késő esti olvasmány, de ügyeljünk arra, hogy mindig érjünk az adott történet végére elalvás előtt, különben – feloldozás híján – nehéz éjszakánk lesz. Összeállította Kerekes Roadmovie Tamás

Palkovics György

Palkovics György: Kakpuszta Duna International Kiadó www.dunakiado.hu kiado@dunakiado.hu titkarsag@dunakiado.hu szexuális felvilágosítás Hirshler dr. ábrája segítségével: „Na mondom hát sok mindent gondoltam és álmodtam én erről, de ezt nem. A legjobban a Bajmi hentesnél a falon lógó kép egyes részleteire hasonlított. Arra ez volt írva: „A baconsertés robbantási rajza” A vég: In medias res Kihalt Kakpuszta is 30 rendőr kereste azt az idős kakpusztai asszonyt, akinek eltűnését hétfőn este jelentették. A rokonai szombaton látták utoljára a Nagybajom melletti faluban élő asszonyt. Éjszaka megtalálták, de az életét már nem tudták megmenteni. A 80 éves asszony volt az utolsó kakpusztai lakos. Az idős néni egy lakókocsiban élt. A gyerekei látták el, gyakran látogatták. Horváth Teri néni már nem akart elköltözni otthonából. Egy tavalyi műsorban, a Kapos Televízióban így beszélt: - Elvitt már egyszer Böhönyére a lányom, de visszajöttem egy hónap múlva. Hát a család azt eszik, amit ő kíván, vagy szeret, eszik a kövesztett szalonnát, énnekem nem muszáj azt enni. A 80 éves asszonyt szombaton látták utoljára, de csak hétfőn jelentették az eltűnését. A rendőrök terepjárókkal fésülték át a környéket. Bíró Gábor, hadnagy, megyei rendőr-főkapitányság: - A kollégáim közel 30 fővel vonultak ki az idős asszony lakhelyére és rendőrkutyákkal megkezdték a keresését. A keresés 5 órától este 10-ig tartott. A közeli erdőben találták meg a nénit. Legyengülten, kihűlt állapotban leltek rá. Napok óta nem evett, a gyógyszereit sem szedte be. Nem sikerült újraéleszteni, a mentőben életét vesztette. Halálával lakatlanná vált egy újabb somogyi település Kedvcsináló: Miska bácsi Mert Manci a lóerő mértékegysége, a szabvány „Tudod fiam, Lembergben hosszú ideig állomásoztunk. A zsoldbul sokan bejártak a Frejlájnokhoz. Tudod hová, oda a lámpás házba. Öt pöngő vót az ára. Nem kevés pénz vót az fiam, sajnáltam is rá nagyon. Én gyűjtögettem a zsoldomat, hogy majd ha hazaérek, vöszek rajta egy csikót. De eccör engömöt is rávitt a lélök, hát elmöntem a kamerádjaimmal. Kiválasztottam egy tenyeres-talpas, csöcsös-faros mönyecskét, aszt mondom neki: „Frajlájn, kommenzi her, kamera, priccs…” Gyütt is mingyá, aszt bevitt a kamerába. Komótosan nekivetkőzök, aszt elkezdöm tönni a dógomat. Tudod fiam, jó méllen és hosszan ha má ennyi pénzt kifüzettem. Riszáta is a farát, mög nyikogott is öleget. Tetszött a büdösnek. Aztán, amikor végzök, őtőzködök főfelé, má a kardomat kötöm föl, amikor mögszólal: Vitész úr! Visszaadom az öt pöngőt, tögye be mégeccör Az apa a).Apa aztán kiállt a veranda elé, hogy fogadja testvérét. Ahogy közeledik egyre élesebben látja és amikor romlott szemének három méteres fokuszába ér meglepve szól: „Nanicám olyan szarul nézöl ki!”. Nanica mosolyogva vette öccsének bókját és mivel kardos asszony volt azonnal elrendelte: „Gyura öcsém neköd szömüveg köll. b)Jön ám haza apám kora délután Bajomból a lovas kocsival, és amikor beér abba a szögbe ahonnét belátni a nyiladékba, felüvölt mint egy megsebzett oroszlán. Mit csinyáltak a kőriserdőmmel? Ki tötte ezt? Közben fölért az udvarba az istálló elé. Én mint az „istenek által beavatott” elmondtam mi történt. Óvatosan, három-négy méterre álltam tőle, nehogy az ostorral mérgében engem üssön meg. Hát nem adtam volna sokat az életükért, ha akkor még ott vannak. Aztán kissé lecsillapodva azt mondta „na fiam ha má paraszt nem akarsz lönni, ilyen marha mérnök aki egy kű miatt kivágattya az erdőmet még belüled is löhet.” Az anya: Soha semmilyen járművet nem vezetett. Biciklizni sem tudott, mert lánykorában egyszer elesett és nagyon megijedt. Kakpusztáról is alig járt ki, így lovaskocsival is keveset közlekedett. Mégis autóbalesetben halt meg. Tél volt. Frissen hullott tíz centis hó. A gondozónő négy órakor elment, mi még dolgoztunk az irodában. Nővéremnek rossz érzése támadt, és hazaszaladt megnézni. Furcsállottam, hogy jó idő múlva sem jön. Aztán egyre erősödő zajokat hallottam. Valaki berobbant az irodába. „Az édesanyját a kaputól 250 méterre elütötte egy autó.” Azonnal a kocsiba ugrottam és rohantam. Az út szélén már csődület állt. Ő az árokban feküdt hanyatt, bal lába térdben félig leszakadva. Odaguggoltam mellé és a karjaimba öleltem filigrán kis testét. A szája váratlanul megmozdult, kerekre nyílt, és egy pattanó „pöh” hangot hallottam. A teste már fél órája halott volt. De a lelke megvárta a Kisfiát. Másnap, ahogy kicsit megnyugodtunk, utána néztünk mi történt pontosan. Az erkélyajtót belülről ki tudta nyitni. Pizsamájára meleg ruhákat vett, és kendőt kötött. Sokszor mondta, hogy ő szeretne visszamenni Kakpusztára. Mi elütöttük tréfával a kérést. Hát elindult maga, az út jobb oldalán, a helyes irányba. Egyenesen Kakpuszta felé. Az iskola: Nyelvtanból tanultuk a nevek kezdőbetűiből képzett betűszavakat. Hogy a Kovács Aladár az KA, a Fáncsi József az FJ, és így tovább. Volt az osztályunkban egy három nevű fiú. Hortobágyi Papp Ferencnek hívták. A tanító néni felszólítja: nos, te hogy mondanád Ferikém a kezdőbetűkkel a nevedet? Feri zavarba esik, irul-pirul, majd nyökögve kivágja: Hö-Pö-Fö! Kakpuszta történeteit el kell mesélni, meg kell ismertetni az olvasóval. Palkovics György novelláskötete egy olyan világnak állít emléket, amely a történelem malmain szertefoszlott, a semmibe veszett. Az elbeszélések szerzője Belső-Somogyban született, itt élte gyermekkorát, itt érett felnőtté. Szülőfaluja, Kakpuszta a magyar paraszti létforma esszenciáját hordozta, s ez olyan élményszerűen tárul elénk a könyv lapjain, hogy szereplőit közeli ismerősnek érezzük, és velük együtt éljük át, hol mosolyogva, hol könnyeinkkel küszködve sorsuk fordulóit. Az íróból katartikus tisztasággal kívánkoznak ki ezek a történetek. Szeretni való emberekről mesél, megőrzött gyermeki szeretettel, gördülékeny stílusban, ízesen anekdotázva. S miközben a paraszti világról elemi erővel adja át fiatalkori élményeit, és a néprajz, a kultúra, a földművelés, a vadászat területeiről is sok mindent megtudunk, tanúi leszünk egy formátumos személyiség kibontakozásának. Ízig-vérig magyar történet, megkapóan tiszta és fergetegesen mulatságos. Családrege, szerelem, háború, helytörténet, gyönyörű természeti képek. Letehetetlen olvasmány. – Dr. Torda István művelődéstörténész Kakpuszta az életre nevel Egy koranyári akácvirágos hajnalon „vonyigózzuk” a szalmát a szérűskertben a nagy kazalból. Már süldőgyerek voltam. Egyszer csak lódobogást hallunk a Nadalos felől vezető útról. Almásderes lován az „Öspörös Úr” üget hazafelé Bajomba. Jókedvűen énekel. „Szőrös lábú kismacska, hol jártál az éjszaka…”. Én addig Őt kis templomunkban csak hittől, és pátosztól sugárzó arccal láttam, ahogy predikál könnyező népének. Kíváncsi arccal édesapámra néztem. Ő rejtelmes mosollyal „motyogott” valamit, majd megszólalt „Jó kedve van fiam az Öspörös Úrnak. Tegnap lakodalom vót Nadalosba, alighanem a tanítónéninél hálhatott…” A fóradalom: Egész nap a Szabad Európát hallgatták apámmal. Aztán Washington-tól várták a csodát, a segítséget. Eleinte „Vashintónak” értettem, és sehogy sem fért a fejembe, hogyan tudna az segíteni a szegény pestieken. A karhatalom szó különösen sokszor hangzott el. Én csak apám izmos karjaira tudtam gondolni, melyekkel a hatalmat gyakorolta felettünk, vagy a lovakon, amikor az istállóban néha végigcsapott az oldalukon a vasvella hátuljával. Egyre nőtt a zűrzavar az elmémbe. A lehallgatás, és a kihallgatás szavakon is sokat gondolkodtam. Végül az a kép állt össze a fejemben, hogy este amikor már elülnek a verebek, a ház hátuljától a fal mellett előrelopakodik valaki, és az ablak alá guggolva hallgatja ki, mit beszélnek apámék bent a szobában. Amikor Nagy Imre miniszterelnök lett, apám arca napokig ragyogott. „Ez jó lössz nekünk is” mondta a testvérének Nanicának. Később hívták Nagybajomba a „Ruszki szobor”, az orosz hősi emlékmű lerombolására. Okos, és előrelátó ember lévén visszaüzent, hogy beteg, és nem tud menni. „Egy paraszt nem fóradalmazik Nanicám. Akár micsinyának ezök Pestön, ez a kis főd mögtermi amiből mögél a család. A Rákosit is kibírtuk.„ Itt a karhatalom, bejött a ruszki Ahogy kilépek a szobaajtón látom ám, hogy szemben az asztalnál öreganyám fejőszékén egy 150 kg körüli ember féle alak ül, és jókedvűen szeleteli a sonkát. A fején egy sötétkék tányérsapka, melyet körben világoskék paszomány díszit. Nagy siltje görbe sas orra fölé nyúlik. A kékesszürke egyenruha feszül hatalmas pocakján. A válszíjjas bőr derékövön egy nagy pisztolytáska lóg, melyből kikandikál a pisztoly markolata. Nagy, kerek hasán a nyakába akasztott szíjon egy dobtáras géppisztoly lóg, melyet akkor már mi gyerekek is ismertünk az újságokból, az orosz katonákról készült képekről. Két nagy, vastag karja méteresen feszíti szét az egyenruhát. Kommunikációs zavar, mielőtt a végrehajtók jönnek Másnap csöpörgött az eső, és nem tudtak a mezőn dolgozni. Apám szólított: gyere fiam, elvisszük a rádiót a „Mukucshoz”, az majd mögcsinyálja. Ismertem ezt a bácsit, Löncsömben laktak. Csúfnevét egy mókusról kapta, melyet gyerekkorában nevelgetett, és mindenkinek azzal dicsekedett, milyen okos az ő „mukucsa”. A nyáron, amikor masinálás alatt a Hoffer traktor a Héjasék szérűskertjében elromlott, azt is ő javította meg. A faluban csak úgy mondták „menánikus embör”. A szót persze nem értettem, de gondoltam, ha „menánikus” akkor nem csak a traktorokhoz ért!... Megérkeztünk édesapámmal. A nyári konyha egyik ablaka előtt berendezett kis műhelyébe vezetett bennünket. Faggatta apámat, pontosan mi történt, amikor elromlott? „Eccör csak beszéd közbe ehalgatott, asztán többet nem szót egy mukkor se”, mondta apám. Tátott szájjal figyeltem, ahogy a csavarokat kiszedi, és leveszi a hátlapot. Benyúlt a sok drót közé kis görbe hegyű fogójával, és a madzagok végeit rángatta. Féltem nagyon, hogy végleg elront mindent, és nem lesz többé rádiónk. Az egyik „gyertyát” kicsavarta, és hosszan vizsgálta a homlokára tett szemüvegen át. Én is odadugtam a fejemet, de félre tolta. „Ez nem gyeröknek való”. Kotorászott az asztalfiókjában, és egy másik, hasonlót vett elő. A rádió megszólalt. Úgy éreztem magam, mintha nem ezen a földön, hanem a „csodák birodalmában” lennék. Kakpuszta: részlet „Eltűnt egy puszta Nagybajom mellől, amit fél évszázada még hatszázan laktak. Egykor Zrínyi küldött ide segítségül katonákat. Ami a töröknek nem sikerült, azt bevégezte az idő és a tolvajok; a település teljesen elpusztult, mára már az épületek köveit is elhordták. Belső-Somogy Koppány birtoka volt. Jól választott, mert halban, vadban gazdag vidék. Földrajzilag is különleges terület. Észak-déli irányban patakok tucatjai szelik át az Aranyos patakban egyesülve, hogy az éger-lápos mocsarakba tisztára szűrve vizüket a Balatonba igyekezzenek. Tavasszal itt tömegével virít a tőzike, később a gólyahír, majd a tavaszi erdők-rétek sok színes virága. Az égerlápos erdők kis vízgyűjtő patakjaiban méltóságteljes lassúsággal folyik a kristálytiszta víz, mint a parasztember ereiben a vér. Egy 16. századból származó térképen fedeztem fel, hogy e település az akkori írásmóddal Chak-nak írva már létezett. Kaktól délkeleti irányba 5-6 kilométerre állt Korokna vára, melyet a krónikások szerint a török is ostromolt. A vár felmentésére Szigetből Zrínyi is küldött erőket. Gyerekkoromban a falu menti nagyerdőt Nagysáncnak hívták. A parasztok ekéi néha régi pénzeket, cserepeket forgattak ki a közelében fekvő földekből. Korokna várának romjait széthordták. Néhány faragott oszlopfő a Kaposvári Múzeumban még megtekinthető. Ez a világ eltűnt. Már csak kövek, helynevek és cserépdarabok beszélnek róla. Aztán jöttek új századok, új idők, új emberek. Szembeszálltak a természet erőivel. Az erdők egy részét kiirtották, az irtásokat szántóföldi művelésbe fogták, a patakokon halastavakat építettek és új kultúrát honosítottak meg. Sorra építették sárból és szalmából vertfalú talpas házaikat, és boldogan, vagy boldogtalanul élték mindennapi életüket. Szegény jobbágyok, zsellérek, parasztok, és favágók éltek itt századokon át. Gyenge termőképességű, homokos földjeiket művelték szorgalmasan, vagy az erdőre jártak dolgozni. Megélt belőle a család. Zárt közösség volt. A parasztok nem tűrték maguk között a lusta, dologtalan embereket. Kiközösítették őket. Megbíztak egymásban, és az adott szavuk „Szentség” volt. Segítették egymást, ahogy tudták. Példamutató közösségi életet éltek. Teljesen kihalt a település Őseim, a 800-as évek legelején a Dráva túlsó oldaláról indultak el. Öreganyám elmondása szerint a Dráván hajtották át teheneiket, lovaikat, birkáikat és indultak észak felé jobb hazát keresni. Kakpuszta kies tája megtetszett nekik, és letelepedtek. Nagybajomtól Somogyfajsz-Mesztegnyő vonaláig ezt a területet szinte összefüggő erdők borítják. Ennek kellős közepén feküdt a hatvanas években még 600 lelket számláló szórt település hosszan elnyúlva a szekérutak mentén. Nagybajom hét pusztája közül ez volt a legnagyobb. Néhol utcaszerűen, máshol szórtan fehérre meszelt házak sorakoztak, mint egy aggastyán hiányos fogsorai. A falu az én gyerekkoromban élte virágzásának tetőfokát. Volt saját templomunk, boltunk, kocsmánk, osztatlan tanyasi iskolánk. Gyerekkoromban még egy gőzgépet is csodálhattam, amely a kovács fújtatóit és gépeit hajtotta. Az ötvenes, hatvanas években a tanító vezetésével színjátszó- és néptánc kör is működött sikeresen egy évtizeden át. Télen a szomszéd falvakba is átjártunk lovas kocsival, és a kis rögtönzött színpadokon szavaltunk, táncoltunk, színdarabot játszottunk. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején indult országos nagy útépítés és villamosítás elkerülte Kakpusztát. Így sorsa megpecsételődött. A hatvanas évek végén a falu lakói kezdtek elköltözni a közeli-távoli falvakba, ahol kövesút, villany, buszjárat volt. Az új alakuló kultúra velejárói. A hetvenes évek végére a falu elnéptelenedett. A házak értékesebb részeit lebontották, és elvitték, a vályogfalak pedig nem sokáig tudtak küzdeni az idővel. A házhelyeket ma már csak a gyümölcsfákról, út menti virágzó cserjékről lehet felismerni. A nyolcvanas évek végén a száztizenhét korábbi házból már csak három-négy állt. Az egyikben Bözsi néni lakott. Ő nem volt hajlandó elmenni családjával, és kitartott szülőhelye mellett. Havonta gyalog járt be a tíz kilométernyi távolságra eső Nagybajomba bevásárolni. Aztán a település önkormányzatától havi rendszeres szociális segélyt utaltak ki neki. Ezt ő első alkalommal nem volt hajlandó felvenni. Csodálkozva állt a tanácsházán és azt mondta: „Édös gyerökeim! Nekem nem jár nyugdíj, én az uram mellett sosem vótam állásba.” Aztán elfogadta a pénzt. Ezt követően, amikor jött járandóságát felvenni, mindig hozott valamit termelvényei közül. Hol mézet, hol csibét, hol tojást. Ezt cserébe otthagyta a tanácsházán. Így már rendbe volt becsületes, szorgos lelkében a dolog. Hát ilyen emberek laktak Kakpusztán. Chak másodszor is megsemmisült. És most már kövek sem maradtak belőle. Csak az emlékek. Ezek még tisztán, és határozott kontúrokkal élnek lelkemben. Hogy kiket érdekelnek ezek az emlékek, történetek nem tudom. De azt tudom, hogy az ifjak között is mindig vannak, akik érdeklődnek és tudják, hogy a múltba nyúlnak vissza gyökereik. És tudják azt is, hogy gyökerek nélkül csak „gyökértelen” életet élhetünk. A Világok a Gondolatban születnek és Gondolatként halnak meg, amikor az utolsó szemtanúk lelkében is kialszik a gondolat, az emlékezés.” Kerekes Tamás

Palkovics György

Palkovics György: Kakpuszta Duna International Kiadó www.dunakiado.hu kiado@dunakiado.hu titkarsag@dunakiado.hu szexuális felvilágosítás Hirshler dr. ábrája segítségével: „Na mondom hát sok mindent gondoltam és álmodtam én erről, de ezt nem. A legjobban a Bajmi hentesnél a falon lógó kép egyes részleteire hasonlított. Arra ez volt írva: „A baconsertés robbantási rajza” A vég: In medias res Kihalt Kakpuszta is 30 rendőr kereste azt az idős kakpusztai asszonyt, akinek eltűnését hétfőn este jelentették. A rokonai szombaton látták utoljára a Nagybajom melletti faluban élő asszonyt. Éjszaka megtalálták, de az életét már nem tudták megmenteni. A 80 éves asszony volt az utolsó kakpusztai lakos. Az idős néni egy lakókocsiban élt. A gyerekei látták el, gyakran látogatták. Horváth Teri néni már nem akart elköltözni otthonából. Egy tavalyi műsorban, a Kapos Televízióban így beszélt: - Elvitt már egyszer Böhönyére a lányom, de visszajöttem egy hónap múlva. Hát a család azt eszik, amit ő kíván, vagy szeret, eszik a kövesztett szalonnát, énnekem nem muszáj azt enni. A 80 éves asszonyt szombaton látták utoljára, de csak hétfőn jelentették az eltűnését. A rendőrök terepjárókkal fésülték át a környéket. Bíró Gábor, hadnagy, megyei rendőr-főkapitányság: - A kollégáim közel 30 fővel vonultak ki az idős asszony lakhelyére és rendőrkutyákkal megkezdték a keresését. A keresés 5 órától este 10-ig tartott. A közeli erdőben találták meg a nénit. Legyengülten, kihűlt állapotban leltek rá. Napok óta nem evett, a gyógyszereit sem szedte be. Nem sikerült újraéleszteni, a mentőben életét vesztette. Halálával lakatlanná vált egy újabb somogyi település Kedvcsináló: Miska bácsi Mert Manci a lóerő mértékegysége, a szabvány „Tudod fiam, Lembergben hosszú ideig állomásoztunk. A zsoldbul sokan bejártak a Frejlájnokhoz. Tudod hová, oda a lámpás házba. Öt pöngő vót az ára. Nem kevés pénz vót az fiam, sajnáltam is rá nagyon. Én gyűjtögettem a zsoldomat, hogy majd ha hazaérek, vöszek rajta egy csikót. De eccör engömöt is rávitt a lélök, hát elmöntem a kamerádjaimmal. Kiválasztottam egy tenyeres-talpas, csöcsös-faros mönyecskét, aszt mondom neki: „Frajlájn, kommenzi her, kamera, priccs…” Gyütt is mingyá, aszt bevitt a kamerába. Komótosan nekivetkőzök, aszt elkezdöm tönni a dógomat. Tudod fiam, jó méllen és hosszan ha má ennyi pénzt kifüzettem. Riszáta is a farát, mög nyikogott is öleget. Tetszött a büdösnek. Aztán, amikor végzök, őtőzködök főfelé, má a kardomat kötöm föl, amikor mögszólal: Vitész úr! Visszaadom az öt pöngőt, tögye be mégeccör Az apa a).Apa aztán kiállt a veranda elé, hogy fogadja testvérét. Ahogy közeledik egyre élesebben látja és amikor romlott szemének három méteres fokuszába ér meglepve szól: „Nanicám olyan szarul nézöl ki!”. Nanica mosolyogva vette öccsének bókját és mivel kardos asszony volt azonnal elrendelte: „Gyura öcsém neköd szömüveg köll. b)Jön ám haza apám kora délután Bajomból a lovas kocsival, és amikor beér abba a szögbe ahonnét belátni a nyiladékba, felüvölt mint egy megsebzett oroszlán. Mit csinyáltak a kőriserdőmmel? Ki tötte ezt? Közben fölért az udvarba az istálló elé. Én mint az „istenek által beavatott” elmondtam mi történt. Óvatosan, három-négy méterre álltam tőle, nehogy az ostorral mérgében engem üssön meg. Hát nem adtam volna sokat az életükért, ha akkor még ott vannak. Aztán kissé lecsillapodva azt mondta „na fiam ha má paraszt nem akarsz lönni, ilyen marha mérnök aki egy kű miatt kivágattya az erdőmet még belüled is löhet.” Az anya: Soha semmilyen járművet nem vezetett. Biciklizni sem tudott, mert lánykorában egyszer elesett és nagyon megijedt. Kakpusztáról is alig járt ki, így lovaskocsival is keveset közlekedett. Mégis autóbalesetben halt meg. Tél volt. Frissen hullott tíz centis hó. A gondozónő négy órakor elment, mi még dolgoztunk az irodában. Nővéremnek rossz érzése támadt, és hazaszaladt megnézni. Furcsállottam, hogy jó idő múlva sem jön. Aztán egyre erősödő zajokat hallottam. Valaki berobbant az irodába. „Az édesanyját a kaputól 250 méterre elütötte egy autó.” Azonnal a kocsiba ugrottam és rohantam. Az út szélén már csődület állt. Ő az árokban feküdt hanyatt, bal lába térdben félig leszakadva. Odaguggoltam mellé és a karjaimba öleltem filigrán kis testét. A szája váratlanul megmozdult, kerekre nyílt, és egy pattanó „pöh” hangot hallottam. A teste már fél órája halott volt. De a lelke megvárta a Kisfiát. Másnap, ahogy kicsit megnyugodtunk, utána néztünk mi történt pontosan. Az erkélyajtót belülről ki tudta nyitni. Pizsamájára meleg ruhákat vett, és kendőt kötött. Sokszor mondta, hogy ő szeretne visszamenni Kakpusztára. Mi elütöttük tréfával a kérést. Hát elindult maga, az út jobb oldalán, a helyes irányba. Egyenesen Kakpuszta felé. Az iskola: Nyelvtanból tanultuk a nevek kezdőbetűiből képzett betűszavakat. Hogy a Kovács Aladár az KA, a Fáncsi József az FJ, és így tovább. Volt az osztályunkban egy három nevű fiú. Hortobágyi Papp Ferencnek hívták. A tanító néni felszólítja: nos, te hogy mondanád Ferikém a kezdőbetűkkel a nevedet? Feri zavarba esik, irul-pirul, majd nyökögve kivágja: Hö-Pö-Fö! Kakpuszta történeteit el kell mesélni, meg kell ismertetni az olvasóval. Palkovics György novelláskötete egy olyan világnak állít emléket, amely a történelem malmain szertefoszlott, a semmibe veszett. Az elbeszélések szerzője Belső-Somogyban született, itt élte gyermekkorát, itt érett felnőtté. Szülőfaluja, Kakpuszta a magyar paraszti létforma esszenciáját hordozta, s ez olyan élményszerűen tárul elénk a könyv lapjain, hogy szereplőit közeli ismerősnek érezzük, és velük együtt éljük át, hol mosolyogva, hol könnyeinkkel küszködve sorsuk fordulóit. Az íróból katartikus tisztasággal kívánkoznak ki ezek a történetek. Szeretni való emberekről mesél, megőrzött gyermeki szeretettel, gördülékeny stílusban, ízesen anekdotázva. S miközben a paraszti világról elemi erővel adja át fiatalkori élményeit, és a néprajz, a kultúra, a földművelés, a vadászat területeiről is sok mindent megtudunk, tanúi leszünk egy formátumos személyiség kibontakozásának. Ízig-vérig magyar történet, megkapóan tiszta és fergetegesen mulatságos. Családrege, szerelem, háború, helytörténet, gyönyörű természeti képek. Letehetetlen olvasmány. – Dr. Torda István művelődéstörténész Kakpuszta az életre nevel Egy koranyári akácvirágos hajnalon „vonyigózzuk” a szalmát a szérűskertben a nagy kazalból. Már süldőgyerek voltam. Egyszer csak lódobogást hallunk a Nadalos felől vezető útról. Almásderes lován az „Öspörös Úr” üget hazafelé Bajomba. Jókedvűen énekel. „Szőrös lábú kismacska, hol jártál az éjszaka…”. Én addig Őt kis templomunkban csak hittől, és pátosztól sugárzó arccal láttam, ahogy predikál könnyező népének. Kíváncsi arccal édesapámra néztem. Ő rejtelmes mosollyal „motyogott” valamit, majd megszólalt „Jó kedve van fiam az Öspörös Úrnak. Tegnap lakodalom vót Nadalosba, alighanem a tanítónéninél hálhatott…” A fóradalom: Egész nap a Szabad Európát hallgatták apámmal. Aztán Washington-tól várták a csodát, a segítséget. Eleinte „Vashintónak” értettem, és sehogy sem fért a fejembe, hogyan tudna az segíteni a szegény pestieken. A karhatalom szó különösen sokszor hangzott el. Én csak apám izmos karjaira tudtam gondolni, melyekkel a hatalmat gyakorolta felettünk, vagy a lovakon, amikor az istállóban néha végigcsapott az oldalukon a vasvella hátuljával. Egyre nőtt a zűrzavar az elmémbe. A lehallgatás, és a kihallgatás szavakon is sokat gondolkodtam. Végül az a kép állt össze a fejemben, hogy este amikor már elülnek a verebek, a ház hátuljától a fal mellett előrelopakodik valaki, és az ablak alá guggolva hallgatja ki, mit beszélnek apámék bent a szobában. Amikor Nagy Imre miniszterelnök lett, apám arca napokig ragyogott. „Ez jó lössz nekünk is” mondta a testvérének Nanicának. Később hívták Nagybajomba a „Ruszki szobor”, az orosz hősi emlékmű lerombolására. Okos, és előrelátó ember lévén visszaüzent, hogy beteg, és nem tud menni. „Egy paraszt nem fóradalmazik Nanicám. Akár micsinyának ezök Pestön, ez a kis főd mögtermi amiből mögél a család. A Rákosit is kibírtuk.„ Itt a karhatalom, bejött a ruszki Ahogy kilépek a szobaajtón látom ám, hogy szemben az asztalnál öreganyám fejőszékén egy 150 kg körüli ember féle alak ül, és jókedvűen szeleteli a sonkát. A fején egy sötétkék tányérsapka, melyet körben világoskék paszomány díszit. Nagy siltje görbe sas orra fölé nyúlik. A kékesszürke egyenruha feszül hatalmas pocakján. A válszíjjas bőr derékövön egy nagy pisztolytáska lóg, melyből kikandikál a pisztoly markolata. Nagy, kerek hasán a nyakába akasztott szíjon egy dobtáras géppisztoly lóg, melyet akkor már mi gyerekek is ismertünk az újságokból, az orosz katonákról készült képekről. Két nagy, vastag karja méteresen feszíti szét az egyenruhát. Kommunikációs zavar, mielőtt a végrehajtók jönnek Másnap csöpörgött az eső, és nem tudtak a mezőn dolgozni. Apám szólított: gyere fiam, elvisszük a rádiót a „Mukucshoz”, az majd mögcsinyálja. Ismertem ezt a bácsit, Löncsömben laktak. Csúfnevét egy mókusról kapta, melyet gyerekkorában nevelgetett, és mindenkinek azzal dicsekedett, milyen okos az ő „mukucsa”. A nyáron, amikor masinálás alatt a Hoffer traktor a Héjasék szérűskertjében elromlott, azt is ő javította meg. A faluban csak úgy mondták „menánikus embör”. A szót persze nem értettem, de gondoltam, ha „menánikus” akkor nem csak a traktorokhoz ért!... Megérkeztünk édesapámmal. A nyári konyha egyik ablaka előtt berendezett kis műhelyébe vezetett bennünket. Faggatta apámat, pontosan mi történt, amikor elromlott? „Eccör csak beszéd közbe ehalgatott, asztán többet nem szót egy mukkor se”, mondta apám. Tátott szájjal figyeltem, ahogy a csavarokat kiszedi, és leveszi a hátlapot. Benyúlt a sok drót közé kis görbe hegyű fogójával, és a madzagok végeit rángatta. Féltem nagyon, hogy végleg elront mindent, és nem lesz többé rádiónk. Az egyik „gyertyát” kicsavarta, és hosszan vizsgálta a homlokára tett szemüvegen át. Én is odadugtam a fejemet, de félre tolta. „Ez nem gyeröknek való”. Kotorászott az asztalfiókjában, és egy másik, hasonlót vett elő. A rádió megszólalt. Úgy éreztem magam, mintha nem ezen a földön, hanem a „csodák birodalmában” lennék. Kakpuszta: részlet „Eltűnt egy puszta Nagybajom mellől, amit fél évszázada még hatszázan laktak. Egykor Zrínyi küldött ide segítségül katonákat. Ami a töröknek nem sikerült, azt bevégezte az idő és a tolvajok; a település teljesen elpusztult, mára már az épületek köveit is elhordták. Belső-Somogy Koppány birtoka volt. Jól választott, mert halban, vadban gazdag vidék. Földrajzilag is különleges terület. Észak-déli irányban patakok tucatjai szelik át az Aranyos patakban egyesülve, hogy az éger-lápos mocsarakba tisztára szűrve vizüket a Balatonba igyekezzenek. Tavasszal itt tömegével virít a tőzike, később a gólyahír, majd a tavaszi erdők-rétek sok színes virága. Az égerlápos erdők kis vízgyűjtő patakjaiban méltóságteljes lassúsággal folyik a kristálytiszta víz, mint a parasztember ereiben a vér. Egy 16. századból származó térképen fedeztem fel, hogy e település az akkori írásmóddal Chak-nak írva már létezett. Kaktól délkeleti irányba 5-6 kilométerre állt Korokna vára, melyet a krónikások szerint a török is ostromolt. A vár felmentésére Szigetből Zrínyi is küldött erőket. Gyerekkoromban a falu menti nagyerdőt Nagysáncnak hívták. A parasztok ekéi néha régi pénzeket, cserepeket forgattak ki a közelében fekvő földekből. Korokna várának romjait széthordták. Néhány faragott oszlopfő a Kaposvári Múzeumban még megtekinthető. Ez a világ eltűnt. Már csak kövek, helynevek és cserépdarabok beszélnek róla. Aztán jöttek új századok, új idők, új emberek. Szembeszálltak a természet erőivel. Az erdők egy részét kiirtották, az irtásokat szántóföldi művelésbe fogták, a patakokon halastavakat építettek és új kultúrát honosítottak meg. Sorra építették sárból és szalmából vertfalú talpas házaikat, és boldogan, vagy boldogtalanul élték mindennapi életüket. Szegény jobbágyok, zsellérek, parasztok, és favágók éltek itt századokon át. Gyenge termőképességű, homokos földjeiket művelték szorgalmasan, vagy az erdőre jártak dolgozni. Megélt belőle a család. Zárt közösség volt. A parasztok nem tűrték maguk között a lusta, dologtalan embereket. Kiközösítették őket. Megbíztak egymásban, és az adott szavuk „Szentség” volt. Segítették egymást, ahogy tudták. Példamutató közösségi életet éltek. Teljesen kihalt a település Őseim, a 800-as évek legelején a Dráva túlsó oldaláról indultak el. Öreganyám elmondása szerint a Dráván hajtották át teheneiket, lovaikat, birkáikat és indultak észak felé jobb hazát keresni. Kakpuszta kies tája megtetszett nekik, és letelepedtek. Nagybajomtól Somogyfajsz-Mesztegnyő vonaláig ezt a területet szinte összefüggő erdők borítják. Ennek kellős közepén feküdt a hatvanas években még 600 lelket számláló szórt település hosszan elnyúlva a szekérutak mentén. Nagybajom hét pusztája közül ez volt a legnagyobb. Néhol utcaszerűen, máshol szórtan fehérre meszelt házak sorakoztak, mint egy aggastyán hiányos fogsorai. A falu az én gyerekkoromban élte virágzásának tetőfokát. Volt saját templomunk, boltunk, kocsmánk, osztatlan tanyasi iskolánk. Gyerekkoromban még egy gőzgépet is csodálhattam, amely a kovács fújtatóit és gépeit hajtotta. Az ötvenes, hatvanas években a tanító vezetésével színjátszó- és néptánc kör is működött sikeresen egy évtizeden át. Télen a szomszéd falvakba is átjártunk lovas kocsival, és a kis rögtönzött színpadokon szavaltunk, táncoltunk, színdarabot játszottunk. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején indult országos nagy útépítés és villamosítás elkerülte Kakpusztát. Így sorsa megpecsételődött. A hatvanas évek végén a falu lakói kezdtek elköltözni a közeli-távoli falvakba, ahol kövesút, villany, buszjárat volt. Az új alakuló kultúra velejárói. A hetvenes évek végére a falu elnéptelenedett. A házak értékesebb részeit lebontották, és elvitték, a vályogfalak pedig nem sokáig tudtak küzdeni az idővel. A házhelyeket ma már csak a gyümölcsfákról, út menti virágzó cserjékről lehet felismerni. A nyolcvanas évek végén a száztizenhét korábbi házból már csak három-négy állt. Az egyikben Bözsi néni lakott. Ő nem volt hajlandó elmenni családjával, és kitartott szülőhelye mellett. Havonta gyalog járt be a tíz kilométernyi távolságra eső Nagybajomba bevásárolni. Aztán a település önkormányzatától havi rendszeres szociális segélyt utaltak ki neki. Ezt ő első alkalommal nem volt hajlandó felvenni. Csodálkozva állt a tanácsházán és azt mondta: „Édös gyerökeim! Nekem nem jár nyugdíj, én az uram mellett sosem vótam állásba.” Aztán elfogadta a pénzt. Ezt követően, amikor jött járandóságát felvenni, mindig hozott valamit termelvényei közül. Hol mézet, hol csibét, hol tojást. Ezt cserébe otthagyta a tanácsházán. Így már rendbe volt becsületes, szorgos lelkében a dolog. Hát ilyen emberek laktak Kakpusztán. Chak másodszor is megsemmisült. És most már kövek sem maradtak belőle. Csak az emlékek. Ezek még tisztán, és határozott kontúrokkal élnek lelkemben. Hogy kiket érdekelnek ezek az emlékek, történetek nem tudom. De azt tudom, hogy az ifjak között is mindig vannak, akik érdeklődnek és tudják, hogy a múltba nyúlnak vissza gyökereik. És tudják azt is, hogy gyökerek nélkül csak „gyökértelen” életet élhetünk. A Világok a Gondolatban születnek és Gondolatként halnak meg, amikor az utolsó szemtanúk lelkében is kialszik a gondolat, az emlékezés.” Kerekes Tamás

Virtigli népies elbeszélő, Fekete István utódja

Palkovics György: Kakpuszta Duna International Kiadó www.dunakiado.hu kiado@dunakiado.hu titkarsag@dunakiado.hu szexuális felvilágosítás Hirshler dr. ábrája segítségével: „Na mondom hát sok mindent gondoltam és álmodtam én erről, de ezt nem. A legjobban a Bajmi hentesnél a falon lógó kép egyes részleteire hasonlított. Arra ez volt írva: „A baconsertés robbantási rajza” A vég: In medias res Kihalt Kakpuszta is 30 rendőr kereste azt az idős kakpusztai asszonyt, akinek eltűnését hétfőn este jelentették. A rokonai szombaton látták utoljára a Nagybajom melletti faluban élő asszonyt. Éjszaka megtalálták, de az életét már nem tudták megmenteni. A 80 éves asszony volt az utolsó kakpusztai lakos. Az idős néni egy lakókocsiban élt. A gyerekei látták el, gyakran látogatták. Horváth Teri néni már nem akart elköltözni otthonából. Egy tavalyi műsorban, a Kapos Televízióban így beszélt: - Elvitt már egyszer Böhönyére a lányom, de visszajöttem egy hónap múlva. Hát a család azt eszik, amit ő kíván, vagy szeret, eszik a kövesztett szalonnát, énnekem nem muszáj azt enni. A 80 éves asszonyt szombaton látták utoljára, de csak hétfőn jelentették az eltűnését. A rendőrök terepjárókkal fésülték át a környéket. Bíró Gábor, hadnagy, megyei rendőr-főkapitányság: - A kollégáim közel 30 fővel vonultak ki az idős asszony lakhelyére és rendőrkutyákkal megkezdték a keresését. A keresés 5 órától este 10-ig tartott. A közeli erdőben találták meg a nénit. Legyengülten, kihűlt állapotban leltek rá. Napok óta nem evett, a gyógyszereit sem szedte be. Nem sikerült újraéleszteni, a mentőben életét vesztette. Halálával lakatlanná vált egy újabb somogyi település Kedvcsináló: Miska bácsi Mert Manci a lóerő mértékegysége, a szabvány „Tudod fiam, Lembergben hosszú ideig állomásoztunk. A zsoldbul sokan bejártak a Frejlájnokhoz. Tudod hová, oda a lámpás házba. Öt pöngő vót az ára. Nem kevés pénz vót az fiam, sajnáltam is rá nagyon. Én gyűjtögettem a zsoldomat, hogy majd ha hazaérek, vöszek rajta egy csikót. De eccör engömöt is rávitt a lélök, hát elmöntem a kamerádjaimmal. Kiválasztottam egy tenyeres-talpas, csöcsös-faros mönyecskét, aszt mondom neki: „Frajlájn, kommenzi her, kamera, priccs…” Gyütt is mingyá, aszt bevitt a kamerába. Komótosan nekivetkőzök, aszt elkezdöm tönni a dógomat. Tudod fiam, jó méllen és hosszan ha má ennyi pénzt kifüzettem. Riszáta is a farát, mög nyikogott is öleget. Tetszött a büdösnek. Aztán, amikor végzök, őtőzködök főfelé, má a kardomat kötöm föl, amikor mögszólal: Vitész úr! Visszaadom az öt pöngőt, tögye be mégeccör Az apa a).Apa aztán kiállt a veranda elé, hogy fogadja testvérét. Ahogy közeledik egyre élesebben látja és amikor romlott szemének három méteres fokuszába ér meglepve szól: „Nanicám olyan szarul nézöl ki!”. Nanica mosolyogva vette öccsének bókját és mivel kardos asszony volt azonnal elrendelte: „Gyura öcsém neköd szömüveg köll. b)Jön ám haza apám kora délután Bajomból a lovas kocsival, és amikor beér abba a szögbe ahonnét belátni a nyiladékba, felüvölt mint egy megsebzett oroszlán. Mit csinyáltak a kőriserdőmmel? Ki tötte ezt? Közben fölért az udvarba az istálló elé. Én mint az „istenek által beavatott” elmondtam mi történt. Óvatosan, három-négy méterre álltam tőle, nehogy az ostorral mérgében engem üssön meg. Hát nem adtam volna sokat az életükért, ha akkor még ott vannak. Aztán kissé lecsillapodva azt mondta „na fiam ha má paraszt nem akarsz lönni, ilyen marha mérnök aki egy kű miatt kivágattya az erdőmet még belüled is löhet.” Az anya: Soha semmilyen járművet nem vezetett. Biciklizni sem tudott, mert lánykorában egyszer elesett és nagyon megijedt. Kakpusztáról is alig járt ki, így lovaskocsival is keveset közlekedett. Mégis autóbalesetben halt meg. Tél volt. Frissen hullott tíz centis hó. A gondozónő négy órakor elment, mi még dolgoztunk az irodában. Nővéremnek rossz érzése támadt, és hazaszaladt megnézni. Furcsállottam, hogy jó idő múlva sem jön. Aztán egyre erősödő zajokat hallottam. Valaki berobbant az irodába. „Az édesanyját a kaputól 250 méterre elütötte egy autó.” Azonnal a kocsiba ugrottam és rohantam. Az út szélén már csődület állt. Ő az árokban feküdt hanyatt, bal lába térdben félig leszakadva. Odaguggoltam mellé és a karjaimba öleltem filigrán kis testét. A szája váratlanul megmozdult, kerekre nyílt, és egy pattanó „pöh” hangot hallottam. A teste már fél órája halott volt. De a lelke megvárta a Kisfiát. Másnap, ahogy kicsit megnyugodtunk, utána néztünk mi történt pontosan. Az erkélyajtót belülről ki tudta nyitni. Pizsamájára meleg ruhákat vett, és kendőt kötött. Sokszor mondta, hogy ő szeretne visszamenni Kakpusztára. Mi elütöttük tréfával a kérést. Hát elindult maga, az út jobb oldalán, a helyes irányba. Egyenesen Kakpuszta felé. Az iskola: Nyelvtanból tanultuk a nevek kezdőbetűiből képzett betűszavakat. Hogy a Kovács Aladár az KA, a Fáncsi József az FJ, és így tovább. Volt az osztályunkban egy három nevű fiú. Hortobágyi Papp Ferencnek hívták. A tanító néni felszólítja: nos, te hogy mondanád Ferikém a kezdőbetűkkel a nevedet? Feri zavarba esik, irul-pirul, majd nyökögve kivágja: Hö-Pö-Fö! Kakpuszta történeteit el kell mesélni, meg kell ismertetni az olvasóval. Palkovics György novelláskötete egy olyan világnak állít emléket, amely a történelem malmain szertefoszlott, a semmibe veszett. Az elbeszélések szerzője Belső-Somogyban született, itt élte gyermekkorát, itt érett felnőtté. Szülőfaluja, Kakpuszta a magyar paraszti létforma esszenciáját hordozta, s ez olyan élményszerűen tárul elénk a könyv lapjain, hogy szereplőit közeli ismerősnek érezzük, és velük együtt éljük át, hol mosolyogva, hol könnyeinkkel küszködve sorsuk fordulóit. Az íróból katartikus tisztasággal kívánkoznak ki ezek a történetek. Szeretni való emberekről mesél, megőrzött gyermeki szeretettel, gördülékeny stílusban, ízesen anekdotázva. S miközben a paraszti világról elemi erővel adja át fiatalkori élményeit, és a néprajz, a kultúra, a földművelés, a vadászat területeiről is sok mindent megtudunk, tanúi leszünk egy formátumos személyiség kibontakozásának. Ízig-vérig magyar történet, megkapóan tiszta és fergetegesen mulatságos. Családrege, szerelem, háború, helytörténet, gyönyörű természeti képek. Letehetetlen olvasmány. – Dr. Torda István művelődéstörténész Kakpuszta az életre nevel Egy koranyári akácvirágos hajnalon „vonyigózzuk” a szalmát a szérűskertben a nagy kazalból. Már süldőgyerek voltam. Egyszer csak lódobogást hallunk a Nadalos felől vezető útról. Almásderes lován az „Öspörös Úr” üget hazafelé Bajomba. Jókedvűen énekel. „Szőrös lábú kismacska, hol jártál az éjszaka…”. Én addig Őt kis templomunkban csak hittől, és pátosztól sugárzó arccal láttam, ahogy predikál könnyező népének. Kíváncsi arccal édesapámra néztem. Ő rejtelmes mosollyal „motyogott” valamit, majd megszólalt „Jó kedve van fiam az Öspörös Úrnak. Tegnap lakodalom vót Nadalosba, alighanem a tanítónéninél hálhatott…” A fóradalom: Egész nap a Szabad Európát hallgatták apámmal. Aztán Washington-tól várták a csodát, a segítséget. Eleinte „Vashintónak” értettem, és sehogy sem fért a fejembe, hogyan tudna az segíteni a szegény pestieken. A karhatalom szó különösen sokszor hangzott el. Én csak apám izmos karjaira tudtam gondolni, melyekkel a hatalmat gyakorolta felettünk, vagy a lovakon, amikor az istállóban néha végigcsapott az oldalukon a vasvella hátuljával. Egyre nőtt a zűrzavar az elmémbe. A lehallgatás, és a kihallgatás szavakon is sokat gondolkodtam. Végül az a kép állt össze a fejemben, hogy este amikor már elülnek a verebek, a ház hátuljától a fal mellett előrelopakodik valaki, és az ablak alá guggolva hallgatja ki, mit beszélnek apámék bent a szobában. Amikor Nagy Imre miniszterelnök lett, apám arca napokig ragyogott. „Ez jó lössz nekünk is” mondta a testvérének Nanicának. Később hívták Nagybajomba a „Ruszki szobor”, az orosz hősi emlékmű lerombolására. Okos, és előrelátó ember lévén visszaüzent, hogy beteg, és nem tud menni. „Egy paraszt nem fóradalmazik Nanicám. Akár micsinyának ezök Pestön, ez a kis főd mögtermi amiből mögél a család. A Rákosit is kibírtuk.„ Itt a karhatalom, bejött a ruszki Ahogy kilépek a szobaajtón látom ám, hogy szemben az asztalnál öreganyám fejőszékén egy 150 kg körüli ember féle alak ül, és jókedvűen szeleteli a sonkát. A fején egy sötétkék tányérsapka, melyet körben világoskék paszomány díszit. Nagy siltje görbe sas orra fölé nyúlik. A kékesszürke egyenruha feszül hatalmas pocakján. A válszíjjas bőr derékövön egy nagy pisztolytáska lóg, melyből kikandikál a pisztoly markolata. Nagy, kerek hasán a nyakába akasztott szíjon egy dobtáras géppisztoly lóg, melyet akkor már mi gyerekek is ismertünk az újságokból, az orosz katonákról készült képekről. Két nagy, vastag karja méteresen feszíti szét az egyenruhát. Kommunikációs zavar, mielőtt a végrehajtók jönnek Másnap csöpörgött az eső, és nem tudtak a mezőn dolgozni. Apám szólított: gyere fiam, elvisszük a rádiót a „Mukucshoz”, az majd mögcsinyálja. Ismertem ezt a bácsit, Löncsömben laktak. Csúfnevét egy mókusról kapta, melyet gyerekkorában nevelgetett, és mindenkinek azzal dicsekedett, milyen okos az ő „mukucsa”. A nyáron, amikor masinálás alatt a Hoffer traktor a Héjasék szérűskertjében elromlott, azt is ő javította meg. A faluban csak úgy mondták „menánikus embör”. A szót persze nem értettem, de gondoltam, ha „menánikus” akkor nem csak a traktorokhoz ért!... Megérkeztünk édesapámmal. A nyári konyha egyik ablaka előtt berendezett kis műhelyébe vezetett bennünket. Faggatta apámat, pontosan mi történt, amikor elromlott? „Eccör csak beszéd közbe ehalgatott, asztán többet nem szót egy mukkor se”, mondta apám. Tátott szájjal figyeltem, ahogy a csavarokat kiszedi, és leveszi a hátlapot. Benyúlt a sok drót közé kis görbe hegyű fogójával, és a madzagok végeit rángatta. Féltem nagyon, hogy végleg elront mindent, és nem lesz többé rádiónk. Az egyik „gyertyát” kicsavarta, és hosszan vizsgálta a homlokára tett szemüvegen át. Én is odadugtam a fejemet, de félre tolta. „Ez nem gyeröknek való”. Kotorászott az asztalfiókjában, és egy másik, hasonlót vett elő. A rádió megszólalt. Úgy éreztem magam, mintha nem ezen a földön, hanem a „csodák birodalmában” lennék. Kakpuszta: részlet „Eltűnt egy puszta Nagybajom mellől, amit fél évszázada még hatszázan laktak. Egykor Zrínyi küldött ide segítségül katonákat. Ami a töröknek nem sikerült, azt bevégezte az idő és a tolvajok; a település teljesen elpusztult, mára már az épületek köveit is elhordták. Belső-Somogy Koppány birtoka volt. Jól választott, mert halban, vadban gazdag vidék. Földrajzilag is különleges terület. Észak-déli irányban patakok tucatjai szelik át az Aranyos patakban egyesülve, hogy az éger-lápos mocsarakba tisztára szűrve vizüket a Balatonba igyekezzenek. Tavasszal itt tömegével virít a tőzike, később a gólyahír, majd a tavaszi erdők-rétek sok színes virága. Az égerlápos erdők kis vízgyűjtő patakjaiban méltóságteljes lassúsággal folyik a kristálytiszta víz, mint a parasztember ereiben a vér. Egy 16. századból származó térképen fedeztem fel, hogy e település az akkori írásmóddal Chak-nak írva már létezett. Kaktól délkeleti irányba 5-6 kilométerre állt Korokna vára, melyet a krónikások szerint a török is ostromolt. A vár felmentésére Szigetből Zrínyi is küldött erőket. Gyerekkoromban a falu menti nagyerdőt Nagysáncnak hívták. A parasztok ekéi néha régi pénzeket, cserepeket forgattak ki a közelében fekvő földekből. Korokna várának romjait széthordták. Néhány faragott oszlopfő a Kaposvári Múzeumban még megtekinthető. Ez a világ eltűnt. Már csak kövek, helynevek és cserépdarabok beszélnek róla. Aztán jöttek új századok, új idők, új emberek. Szembeszálltak a természet erőivel. Az erdők egy részét kiirtották, az irtásokat szántóföldi művelésbe fogták, a patakokon halastavakat építettek és új kultúrát honosítottak meg. Sorra építették sárból és szalmából vertfalú talpas házaikat, és boldogan, vagy boldogtalanul élték mindennapi életüket. Szegény jobbágyok, zsellérek, parasztok, és favágók éltek itt századokon át. Gyenge termőképességű, homokos földjeiket művelték szorgalmasan, vagy az erdőre jártak dolgozni. Megélt belőle a család. Zárt közösség volt. A parasztok nem tűrték maguk között a lusta, dologtalan embereket. Kiközösítették őket. Megbíztak egymásban, és az adott szavuk „Szentség” volt. Segítették egymást, ahogy tudták. Példamutató közösségi életet éltek. Teljesen kihalt a település Őseim, a 800-as évek legelején a Dráva túlsó oldaláról indultak el. Öreganyám elmondása szerint a Dráván hajtották át teheneiket, lovaikat, birkáikat és indultak észak felé jobb hazát keresni. Kakpuszta kies tája megtetszett nekik, és letelepedtek. Nagybajomtól Somogyfajsz-Mesztegnyő vonaláig ezt a területet szinte összefüggő erdők borítják. Ennek kellős közepén feküdt a hatvanas években még 600 lelket számláló szórt település hosszan elnyúlva a szekérutak mentén. Nagybajom hét pusztája közül ez volt a legnagyobb. Néhol utcaszerűen, máshol szórtan fehérre meszelt házak sorakoztak, mint egy aggastyán hiányos fogsorai. A falu az én gyerekkoromban élte virágzásának tetőfokát. Volt saját templomunk, boltunk, kocsmánk, osztatlan tanyasi iskolánk. Gyerekkoromban még egy gőzgépet is csodálhattam, amely a kovács fújtatóit és gépeit hajtotta. Az ötvenes, hatvanas években a tanító vezetésével színjátszó- és néptánc kör is működött sikeresen egy évtizeden át. Télen a szomszéd falvakba is átjártunk lovas kocsival, és a kis rögtönzött színpadokon szavaltunk, táncoltunk, színdarabot játszottunk. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején indult országos nagy útépítés és villamosítás elkerülte Kakpusztát. Így sorsa megpecsételődött. A hatvanas évek végén a falu lakói kezdtek elköltözni a közeli-távoli falvakba, ahol kövesút, villany, buszjárat volt. Az új alakuló kultúra velejárói. A hetvenes évek végére a falu elnéptelenedett. A házak értékesebb részeit lebontották, és elvitték, a vályogfalak pedig nem sokáig tudtak küzdeni az idővel. A házhelyeket ma már csak a gyümölcsfákról, út menti virágzó cserjékről lehet felismerni. A nyolcvanas évek végén a száztizenhét korábbi házból már csak három-négy állt. Az egyikben Bözsi néni lakott. Ő nem volt hajlandó elmenni családjával, és kitartott szülőhelye mellett. Havonta gyalog járt be a tíz kilométernyi távolságra eső Nagybajomba bevásárolni. Aztán a település önkormányzatától havi rendszeres szociális segélyt utaltak ki neki. Ezt ő első alkalommal nem volt hajlandó felvenni. Csodálkozva állt a tanácsházán és azt mondta: „Édös gyerökeim! Nekem nem jár nyugdíj, én az uram mellett sosem vótam állásba.” Aztán elfogadta a pénzt. Ezt követően, amikor jött járandóságát felvenni, mindig hozott valamit termelvényei közül. Hol mézet, hol csibét, hol tojást. Ezt cserébe otthagyta a tanácsházán. Így már rendbe volt becsületes, szorgos lelkében a dolog. Hát ilyen emberek laktak Kakpusztán. Chak másodszor is megsemmisült. És most már kövek sem maradtak belőle. Csak az emlékek. Ezek még tisztán, és határozott kontúrokkal élnek lelkemben. Hogy kiket érdekelnek ezek az emlékek, történetek nem tudom. De azt tudom, hogy az ifjak között is mindig vannak, akik érdeklődnek és tudják, hogy a múltba nyúlnak vissza gyökereik. És tudják azt is, hogy gyökerek nélkül csak „gyökértelen” életet élhetünk. A Világok a Gondolatban születnek és Gondolatként halnak meg, amikor az utolsó szemtanúk lelkében is kialszik a gondolat, az emlékezés.” Kerekes Tamás

dr. Jézus

Jézus, a humorista, dr. Jog, aki mellette dr. Messiás is Az Evangelista Club leendő sztárja, Mózes, Jónás, és David Beckham elődje S tehetős agglegény Egy összeesküvés áldozata MÉDIASZEMÉLYISÉG (Aki az emberiség cehhét kifizette) (Kajafás főpincér) Kerekes Tamás A. T. Bradford Duna Kiadó www.dunakiado.hu kiado@dunakiado.hu titkarsag@dunakiado.hu „Sok olyan kérdést tehetünk fel Jézusról, az emberről, amit nehéz megválaszolni. Mi lehetett Jézusban, ami annyira ingerelte a zsidóság vezető rétegeinek nagyon is eltérő csoportjait – a farizeusokat (a zsidók törvényeinek elkötelezett tanítóit) csakúgy, mint a Heródes pártiakat (zsidókat, akik a pogány római hatalmat támogatták) – hogy ezek akár szövetkezni is hajlandóak voltak ellene? Egy szigorúan irányított társadalomban, hogyan tehette meg Krisztus, hogy két alkalommal is kiűzze a Templomból a hivatalos pénzváltókat és az áldozati állatok árusait anélkül, hogy a templomőrség letartóztatta volna? Ki volt Jézus földi atyja, József, és milyen hatást fejtett ki élete Krisztuséra? A rendelkezésre álló adatok hiányossága sok szerzőt késztetett már arra, hogy maga álljon elő különféle elképzelésekkel Jézusról – mármint az „igaziról”. Lehetséges-e az azonban, hogy a Krisztus személyére vonatkozó tények, ha rejtve is, de mindig is ott voltak az evangéliumokban?” – A szerző előszavából Bradford tisztafejű szerző, orvos, mint Rabelais volt, de argumentumait legszívesebben etimológiai érvekre alapozza, ami segít bennünket, hogy egy konkrét személyt: dr. Jog (Jézus) a maga konkrét környezetében megérthessünk. Az úgynevezett racionalista bibliamagyarázat egyik értelmezője ritkán hivatkozik más, tudós szerzőkre, sui generis fejti ki mondanivalóját, közérthetően. Jézus tinédzserkori vallási ismereteit taglalva azt írja, hogy felbukkanása olyan hitet keltett zsidó körökben, mintha felbukkant volna köztük David Beckham, az Evangelista Club leendő sztárja az első edzésen. Az első olyan kötet életemben, amely Jézus néhány mondását képes humoros megvilágításban tálalni. Ez a könyv egyik ritka adottsága és pikantériája. Noha nevéhez fűződik a történelem leghíresebb árulása, azonban ebben a kontextusban nem az elárult személy vallási, netán politikai titulusa volt fontos, hanem a zsidó nép reménysége, hogy megszületett és tanít az a férfi, aki újra képes értelmezni a mózesi törvényeket. Olyan szerepet töltött be korában, ami a nyugati társadalmakban elképzelhetetlen volt-világít rá a szerző. Kihagyások voltak(eltűnése gyermek korában a templomban) vagy , rokonánál, Keresztelő Szent Jánosnál, aki kis híján karrierjét szakítja meg, amit a vállára galamb képében odaszálló Szentlélek csak megerősít később és nyilvánosan, tanúk előtt. A szerző minden racionalizmusa ellenére állítja, hogy a 40 nap a pusztában, harc az ördöggel, s a győzelem, egy új, magasabb nívójú, spirituálisan érett Jézust formált a pusztában, amire a szárított sáskán és erdei mézen alapuló, divatos paleolit étrend tett lehetővé.( Norbi update) A szakirodalomban páratlan, ahogy a szerző néha megvilágítja: Jézus is lőtt néha öngólt. Különösen azokban a vitákban, amelyekben a különböző zsidó csoportok erejétől, azaz hitelességétől akarták megfosztani. Az ellene egyre jobban összefogó csoportok mindenképp le akarták járatni, mint a hidegháború korában a CIA a mézesmadzag politikával. Erről jut eszembe a hatvanas évek vicce, amikor egy híres tudós bejelentette, hogy egy akadémiai társulati ülésen ellopták a kabátját. Ő bejelentette. Aztán, amikor a Kossuth-díj odaítéléséről volt szó, akkor kigolyózták, mert „belekeveredett valami kabátlopási ügybe”. Ez Jézus életében a házasságtörő asszony megkövezésének megakadályozása volt. Igazi 22-es csapdája -hangsúlyozza joggal a szerző. Jézus kezéből az események irányítása mégsem csúszik ki. Van energiája humorosan visszavágni Heródesnek és a rókát nőneműnek nevezi(Heródiás), Heródes felesége, aztán, mint Doc Holliday, Thombstone megyében, elhagyja Jézus azt a vidéket, amely területen „körözési parancsot” ad ki ellene a Szanhedrin. Már-már technicolor színben látom őt, Charles Bronson játszhatná, még olyan korában, amikor Lee Marvin-nak volt kóristafiú egy litván templom fiúkarában. Spielberg és Andy Wayna összeborul. Snitt. Ám azt kinyilatkoztatta, hogy templomból nem lehet piac, személyes okokból, Lázár miatt visszamegy Júdeába, a különböző csoportok most már más fogást keresnek rajta: a vád: Messiásnak, Istennek tartja magát, s elindul a végzetes összeesküvés, a kereszt botránya. Okos, realista, az aktuális vallási, politikai viszonyokat kitűnően ismerő és azokat kiaknázó könyvnek tartom, mely ugyan ellentmond nehány sztereotípiának, de sok új, érdekes vonással gazdagítja a Jézus-recepciót. Kerekes Tamás Jézus Krisztus nem szegény ácsmester, hanem nagy hatalmú, jómódú és magasan képzett építész fia volt – állítja új könyvében, a Jézus felfedezésében dr. Adam Bradford történész és bibliakutató. A tudós ráadásul állítja: a keresztények által megváltóként és Isten fiaként tisztelt názáreti nem jászolban született, és 30 éves kora előtt a zsidó állam egyik vezető rabbija volt. Bradford szerint a csaknem kétezer éven át elterjedt tévedések a görög és a héber nyelvű biblia alapvető félrefordításaiból erednek, amelyek alapján Jézust a nincstelen kétkezi munkás, József fiaként fogadták el, holott Krisztus kora egyik legbefolyásosabb embere volt – jóval 30 éves korában történt megkeresztelkedése és a zsidó egyházzal történt szembefordulása előtt. Jézus Krisztus a legmagasabb vallási iskolákat végezte – A görög tekton szót, amely a bibliában Jézus apjának mesterségét jelölte, alaposan félrefordították – írja könyvében a kutató. – A helyes értelmezése nem egyszerű ács, hanem magasan képzett építész, így jómódban éltek. Józsefnek tehát minden lehetősége megvolt arra, hogy fiát taníttassa, így Jézus már fiatalon nagy tudású és befolyásos ember volt. Bradford állítja: sikerült megfejtenie azt is, mit csinált a későbbi megváltó 12 és 30 éves kora között, a „titkos években", amelyekről a bibliában kevés említés esik. A kutató kiderítette: legmagasabb vallási iskolákat végezte el a papok védőszárnyai alatt. – Ha Jézus valóban egy nincstelen ács fia lett volna radikális eszmékkel, senki nem hallgatott volna rá – magyarázza a könyvben Bradford. – De mivel egyike volt a legbölcsebb és legtanultabb zsidóknak, hatalmas befolyása volt kora társadalmára, és büntetlenül hirdette vadonatúj igéit, amelyekért szegény, tanulatlan emberként börtön vagy korbácsolás járt volna. K. Á. Blikk.hu „És mikor látta Jézus, hogy az igen megszomorodék, monda: Mily nehezen mennek be az Isten országába, a kiknek gazdagságuk van! Mert könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni." Lukács evangéiuma „A napokban egy nagyon érdekes okfejtés látott napvilágot, ami a mi figyelmünket se kerülte el, miszerint Jézus nem egy szegény (vagy inkább közrendű) ács volt, hanem gazdag építőmester. Jézus Krisztus nem szegény ácsmester, hanem nagy hatalmú, jómódú és magasan képzett építész fia volt – állítja új könyvében, a Jézus felfedezésében dr. Adam Bradford történész és bibliakutató. A tudós ráadásul állítja: a keresztények által megváltóként és Isten fiaként tisztelt názáreti nem jászolban született, és 30 éves kora előtt a zsidó állam egyik vezető rabbija volt. (milyen kár hogy erről eddig senki nem tudott eddig, fel sem merült ez senkiben, köszönjük dr. Bradford, hogy kivezettél minket a sötétségből) Bradford szerint a csaknem kétezer éven át elterjedt tévedések a görög és a héber nyelvű biblia alapvető félrefordításaiból erednek. Bár valóban előfordulhat félrefordítás a Bibliában, de elég meredek dolog, egyetlen szóra alapozni egy ilyen súlyos kérdést. Arról nem is beszélve, hogy több evangéliumban is előfodul, hogy Jézus ennek pontosan az ellenkezőjét mondja, mint ahogy az a fenti idézetben is látható), amelyek alapján Jézust a nincstelen kétkezi munkás, József fiaként fogadták el, holott Krisztus kora egyik legbefolyásosabb embere volt – jóval 30 éves korában történt megkeresztelkedése, és a zsidó egyházzal történt szembefordulása előtt. (Ez több szempontból is érdekes, a kereszteléseket Keresztelő Szent János végezte, és Jézussal egy időben folytatta tevékenységét, tehát ha 30 éves kora előtt történt is ilyen, annyira jóval előtte nem történhetett az esemény, mert Keresztelő János is ifjú, netán gyermek lett volna.) Jézus Krisztus a legmagasabb vallási iskolákat végezte– A görög tekton szót, amely a bibliában Jézus apjának mesterségét jelölte, alaposan félrefordították – írja könyvében a kutató. – A helyes értelmezése nem egyszerű ács, hanem magasan képzett építész, így jómódban éltek. Józsefnek tehát minden lehetősége megvolt arra, hogy fiát taníttassa, így Jézus már fiatalon nagy tudású és befolyásos ember volt. (Mintha az intellektuális képesség, és a pénz kéz a kézben járnának, arról nem is beszélve, hogy egy ács abban az időben, egészen bizonyosan nem a szegények táborát erősítette, de nem is a dúsgazdagokét) Bradford állítja: sikerült megfejtenie azt is, mit csinált a későbbi megváltó 12 és 30 éves kora között, a „titkos években", amelyekről a bibliában kevés említés esik. A kutató kiderítette: legmagasabb vallási iskolákat végezte el a papok védőszárnyai alatt. – Ha Jézus valóban egy nincstelen ács fia lett volna radikális eszmékkel, senki nem hallgatott volna rá – magyarázza a könyvben Bradford. Természetesen ebből kiindulva, minden próféta gazdag, befolyásos és jóképű volt, mint ahogy Keresztelő János is, szintén a gazdagsága miatt tudott volna keresztelni. Bradford bácsinak nem ártott volna az érveit legalább egyszer ütköztetni valakivel, mielőtt papírra veti őket.) – De mivel egyike volt a legbölcsebb és legtanultabb zsidóknak, hatalmas befolyása volt kora társadalmára, és büntetlenül hirdette vadonatúj igéit, amelyekért szegény, tanulatlan emberként börtön vagy korbácsolás járt volna.(Hát persze, a végére maradt a legjobb, Jézus -ha jól emlékszem- kereszthalál terhe mellett terjesztette az akkor új hitet, nyilván nem tudta kifizetni az óvadékot, annyira azért mégse volt gazdag. Ezek mellett reméljük, hogy Bradford se lett gazdagabb fantasztikus könyve bevételeivel.) Moonlight

Róma harcosa

Harry Sidebottom: Róma harcosa 1. könyv – Tűz keleten Gold Book Kiadó Debrecen info@goldbook.hu Heller Ágnes bezzeg kihagyta, valamilyen Harris regényeiről beszél a római korból-(K.T.) egy rajongó: „Igen kedvemre való történeti regény került a kezembe Harry Sidebottom tollából. A Róma harcosa sorozat első kötete Tűz keleten címmel jelent meg. Valerianus szasszanida perzsák elleni háborújának az időszakából. Nagyon aprólékosan és plasztikusan jeleníti meg a III. századi római katonákat és életüket a Birodalom távoli keleti végén, miközben felkészülnek a szasszanidák ellen. A szerző jó nevű ókortörténész, Oxfordban tanít a Lincoln College-ban. Bővebben: http://www.harrysidebottom.co.uk/Home Az elején kicsit poroszkál a történet, de kárpótol a rengeteg pletyka, amit különböző antik szerzőktől bedolgoz a regénybe. „ Elefánt/Zarnóczki Attila Izgalmakban nincs hiány, már az első lapokon meghiúsul egy császárellenes orgyilkosság, aztán ugyanaz az ifjú a későbbi császár titkosrendőrségének egyik vezetője lesz- „munkában” ábrázolja a neves szerző A kiváló brit ókortörténész regénye a Római Birodalom felbomlásának vészterhes korszakában, a Kr. u. 3. század közepén játszódik. Főhőse Ballista, a mai Dánia területén élő törzs, az angelek sarja, aki diplomáciai túszként tizenhat évesen kerül Rómába. Fiatal katonaként részt vesz 238-ban a véreskezű Maximinus Thrax meggyilkolásában. Római polgárjogot nyer, harcol Afrikában és a Danuvius vidékén, később dux ripae-nek nevezik ki, majd azt a megbízatást kapja, hogy szervezze meg a birodalom legkeletibb pontja, a Szasszanida Birodalom által fenyegetett Arete városa védelmét. A hatalmas termetű, aranyszőke ifjú harcos egymaga indul el, hogy a sivatag közepén, az Eufrátesz partján fekvő határvárosban ráncba szedje a római legionáriusokat, farkasszemet nézve a nehézpáncélos és elit lovas egységekből álló félelmetes perzsa harcosokkal. A mozgalmas regény nemcsak cselekményességével, hanem a korabeli élet hiteles megjelenítésével, mindenekelőtt a haditechnikai részletek lenyűgöző sokaságával tűnik ki. A jó történelmi bestsellerek kedvelői és az ókor szerelmesei egyaránt élvezettel olvassák majd a térképvázlatokkal, történelmi utószóval, szómagyarázatokkal, a korszak római császárainak listájával és a műben szereplők életrajzi jegyzeteivel kiegészített művet A kiadó: A háború maga a pokol…” I. sz. 255-ben járunk. A római imperium válságba süllyed, fennhatóságát és hatalmát minden határa mentén megkérdőjelezik. A legnagyobb fenyegetés keleten, Perzsiában leselkedik, ahol a Szasszanida Birodalom növekvő ereje egyre komolyabb veszélyt jelent a birodalomra. Ott fekszik a távoli és elszigetelt Arete városa a pusztaság közepén, s az elkerülhetetlen támadást várja. Egyetlen embert küldenek, hogy megszervezze és vezesse a magányos város védelmét, egyetlen embert, hogy megerősítse a római hatalom valaha félelmetes jelképének omladozó falait, egy embert, akinek a neve egyet jelent a háborúval. Ballistának egyedül kell összegyűjtenie a csapatokat, s minden bátorságát, hogy feltartóztassa a leghatalmasabb ellenséget, mely valaha is szembeszállt az imperiummal. Epikus dráma birodalmakról, hősökről, árulásról, bátorságról és mindenekfelett a brutális, véres háborúról. Kerekes Tamás

A civilizáció folyamata

Norbert Elias: A civilizáció folyamata Gondolat Kiadó gondolatkiado.blog.hu gondolatkiado.hu ferencsik.gabi@gondolatkiado.hu A 20. század egyik legérdekesebb kultúra- és történetszociológusának korszakos műve a civilizálódás folyamatáról, amely az étkezési és érintkezési formák fejlődését éppúgy elemzi, mint az erőszakmonopólium kialakulását, és a modern centralizált államgépezet létrejöttét. A nagyszabású elemzést számtalan példa, eset ismertetése teszi érdekfeszítő olvasmánnyá A szerző: Norbert Elias – sz. 1897, h. 1990, orvosi, pszichológiai, filozófiai és szociológiai tanulmányok után 1930-33-ban Mannheim Károly asszisztense a Frankfurti Egyetemen. A nemzetiszocialista hatalomátvétel után Párizsba, majd Londonba menekül. Itt írja meg főművét, a Civilizáció folyamatát (1939, magyarul 1987), amelyben a természetes szükségletek és a legapróbb gesztusok kontrolljától az udvariasságon át az agresszivitás féken tartásáig, a tág értelemben vett magaviselet fokozódó szabályozásának, ill. a viselkedési szabályok differenciálódásának és fokozatos belsővé válásának folyamatát mutatja be a késő középkortól a 19. sz. végéig, összefüggésben a modern állam kialakulásával és az egyének kölcsönös függőségének növekedésével. The Established and the Outsiders c. könyve (1965) a csoporthatárok ellenőrzésének, a kirekesztésnek és a befogadásnak a folyamatait elemzi egy angol kisváros példáján. Civilizációtörténeti szintézisének 1969-es második kiadása világhírűvé teszi, sorra jelennek meg történeti-empirikus kutatásai, illetve szociológiaelméleti reflexiói: Was ist Soziologie? (1970, magyarul: A szociológia lényege, 1998) c. munkájában az alakzat avagy figuráció fogalma segítségével kapcsolja össze a mikroszociológiai és a makroszociológiai megközelítést. Sportszociológiai munkáiban számot vet a viselkedési szabályok mai fellazulásának problémájával. Tudásszociológiai munkái közül a legfontosabbnak az időészlelés társadalmi alapjaival foglalkozó munkáját (Über die Zeit, 1984) tartotta. Haláláig töretlenül írt és publikált, műveinek még nem teljes összkiadását 19 kötetesre tervezi a Suhrkamp Kiadó. Összeállította: Gecser Ottó Utolsó frissítés: 2003. november 7. © 2003. MTA Manapság, ha az emberi affektusoknak és a felettük való uralomnak a struktúrájáról elmélkedünk, s megpróbálunk erről elméleteket kidolgozni, empirikus bizonyítóanyagként rendszerint megelégszünk a fejlettebb társadalmakban élő kortársainkra vonatkozó megfigyelésekkel. Látatlanban elfogadjuk tehát azt a feltevést, hogy a társadalmi fejlődés valamely sajátos szakaszán élő emberek, mondjuk a saját társadalinunk itt és most megfigyelhető tagjainak affektus- és kontrollstruktúráját megvizsgálva elméleteket alkothatunk általában az emberek affektus- és kontrollstruktúráiról - éljenek ezek bármely társadalomban. Számos, viszonylag könnyen hozzáférhető megfigyelés utal viszont arra, hogy a fejlettség különböző fokain álló társadalmak, sőt még ugyanazon társadalom különböző rétegei is más és más normákat és mintákat követhetnek affektusaik kontrollálása során. Akár az európai országok sok évszázados fejlődésének, akár más földrészek úgynevezett „fejlődő országainak" problémáival foglalkozunk, újból és újból olyan megfigyelésekbe ütközünk, amelyek kikényszerítik a kérdést: A társadalmak ilyen hosszú távú, meghatározott irányú összátalakulásai során, amelyek jelölésére mint szakkifejezés a „fejlődés" nyert polgárjogot, miként és miért változik meg meghatározott irányban egyebek között az emberi viselkedés és tapasztalás affektív oldala, az egyéni affektusok külső és belső kényszerek megszabta szabályozása is, tehát bizonyos szempontból általában az összes emberi megnyilvánulás struktúrája? Többek között az ilyen változásokra utal a hétköznapi nyelvnek az a kijelentése, hogy a társadalmunkban élő emberek „civilizáltabbak" lettek, mint amilyenek korábban voltak, vagy hogy más társadalmak emberei „civilizálatlanabbak", sőt talán „barbárabbak", mint azok, akik a miénkben élnek Roppant egyszerű dologra is szorítkozhatnék. A civilizáció hat ezer éve alatt a nő nevű entitás megtanult papírzsepkendőt hordani. Vagy azt sem. Humorizálni azonban nincs okom. Átfogó, rég várt, szellemes, közérthető civilizáció- kultúraelmélettel állt elő a szerző. A kötet az 1930-as években született, s a hetvenes években érte el a világban népszerűsége csúcsát. Sikerét nehezen lehetne múló divattal magyarázni, hisz szerzőjük egyetlen irányzat, vagy iskola mellett sem kötelezte el magát. Rövidesen megismerkedett Karl Mannheimmel, Frankfurtban habilitált, s kétség kívül egy polihisztor keze jegyét viseli Az udvari társadalom c. műve. Elias elkészül főművével (A civilizáció folyamata), de immár a III. Birodalom nem kíváncsi rá. Nyolcvanadik születésnapja hozza meg a sikert. A mű a kultúrtörténet és szociálpszichológia klasszikus olvasmánya lesz. „Apostol-hívek nélkül. Klasszikus-mozgalom nélkül. Kései rehabilitáció. Egy huszadik századi tudós életpályája.” A szerző a nyugat-európai civilizálódás folyamatát, a mindennapi viselkedés és szokáskultúra s a velük kapcsolatos gondolkodásmód történeti fejlődését , szociogenizését, pszichogenézisét vizsgálja. Kiindulópontja az udvari kultúra fejlődése. Már amennyiben a magyar olvasó könnyen elfogadja a „szokáscivilizáció” kifejezést.(Kerekes Tamás) Részlet: Norbert Elias: Egy civilizációelmélet vázlata in: A civilizáció folyamata. Gondolat 1987 (részletek) A társadalmi kényszertől a belső kényszerig Miként keletkeznek egyáltalán az emberi világban olyan alakzatok, amelyet egyetlen ember sem szándékozott létrehozni, amelyek azonban távolról sem szilárdság, szerkezet és struktúra nélküli képződmények? A válasz meglehetősen egyszerű: az egyes emberek tervei és cselekedetei, érzelmi és ésszerű rezdülései állandóan baráti vagy ellenséges kapcsolatba lépnek egymással. Az egyes emberi terveknek és cselekedeteknek ez az alapvető összeszövődése olyan változásokat és alakzatokat idézhet elő, amelyeket egyetlen ember sem tervezett vagy hozott létre. Ebből, az emberek interdepenciájából, egészen sajátos rend származik, amely kényszerítőbb és erősebb, mint az őt alkotó egyes emberek akarata és esze. Az összeszövödésnek ez a rendje szabja meg a történelmi változás menetét; ez alapozza meg a civilizáció folyamatát. Ez a rend nem „racionális” ─ ha „racionálison” azt értjük, hogy gép módjára jön létre egyes emberek célirányos megfontolásából ─ és nem „irracionális” ─ ha „irracionálisan” azt értjük, hogy felfoghatatlan módon keletkezik. Egyes emberek néha a „természet” rendjével azonosítják; Hegel és sokan mások egyfajta egyén feletti „szellemként” értelmezték, s Hegel elképzelése az „ész cseléről” mutatja, hogy őt is mennyire foglalkoztatta az a tény, hogy sok olyasmi adódik az emberek összes tervezgetéséből és cselekvéséből, amit cselekvésében valójában egyik ember sem akart. A társadalmi összeszövődés jelenségeinek belső törvényei nem azonosak sem a „szellem”, az individuális gondolkozás és tervezés törvényszerűségével, sem annak törvényszerűségével, amit „természetnek” nevezünk, jóllehet a valóságnak mindezek a különböző dimenziói funkcionálisan széttéphetetlenül kapcsolódnak egymáshoz. A civilizáció éppen oly kevéssé „ésszerű” és „racionális”, mint „irracionális”. Vakon indul útjára és vakon halad előre, egy kapcsolati szövedék saját dinamikája hajtja, annak a módnak sajátos megváltozásai, ahogy az emberek kénytelenek egymással élni. Egyáltalán nem lehetetlen azonban, hogy valami „ésszerűbbet”, szükségleteinknek és céljainknak jobban megfelelőt csináljunk belőle. Mert éppen a civilizációs folyamattal összhangban nyújt az összeszövődési mechanizmusok vak játéka maga is fokozatosan nagyobb játékteret az összeszövődés szövedéke pszichikai habitusba való tervszerű beavatkozás számára, mely beavatkozások alapja az, hogy jobban megismerjük e folyamat nem megtervezett törvényszerűségeit. Ha változik az emberi kapcsolatok szerkezete, ha kialakulnak a fizikai erőszak monopolszervezetei s tartós csetepaték és háborúskodások helyett az egyént békésebb, pénz- vagy presztízsszerzésre állított funkciók tartják kordában, akkor az affektusmegnyilvánulások lassan egy közepes szint felé törekszenek. A viselkedésben és az affektusmegnyilvánulásokban tapasztalható ingadozások nem tűnnek el, de mérséklődnek. A kilengések már nem olyan nagyok felfelé, sem lefelé, a fordulatok nem annyira közvetlenek. Az ellentétes oldalról világosabban látható, hogy mi változik. Az erőszakmonopóliumok létrejöttével az ember ember általi fenyegetettségét szigorú szabályozásnak vetik alá, és az kiszámíthatóbbá válik. A mindennapok mentesebbek lesznek az emberre sokkszerűen rátörő fordulatoktól. Az erőszakot kaszárnyákba zárják; s az tárolóhelyéről, a kaszárnyákból csak szélsőséges esetben, háborús időkben és társadalmi felfordulás során tör be közvetlenül az egyén életébe. Mint meghatározott szakembercsoportok monopóliuma rendszerint kiiktatódik a többiek életéből; s ezek a szakemberek, az erőszaktevés egész monopolszervezete most már csak a társadalom mindennapjainak peremén áll őrt mint az egyén viselkedését ellenőrző szervezet. A fizikai erőszaknak és a belőle kiinduló fenyegetésnek még ebben a formában, mint ellenőrző szervezetnek is van bizonyos hatása a társadalomban élő egyénre, akár tud róla, akár nem. De már nem állandó bizonytalanságot, hanem ellenkezőleg, a biztonság sajátos formáját honosítja meg az egyén életében. Már nem mint csapást mérőt vagy csapást elszenvedőt, mint fizikailag győzött vagy legyőzöttet dobálja ide-oda hatalmas élvezetkitörések és súlyos félelmek között; ebből a mindennapok színfalai mögött felhalmozott erőszakból állandó, egyenletes nyomás nehezedik az egyén életére, amelyet gyakran még csak meg sem érez, hiszen teljesen hozzászokott, viselkedése és ösztönkialakítása zsenge ifjúságától kezdve erre a társadalmi szerkezetre hangolódott. Valójában a viselkedés bevésésének egész gépezete változik meg; s ennek megfelelően, mint mondottuk, nemcsak egyes viselkedésmódok változnak, hanem a viselkedés egész jellege, a pszichés önkormányzás teljes szerkezete. A fizikai erőszak monopolszervezete az egyént rendszerint nem közvetlen fenyegetéssel kényszeríti. Folyamatosan sokféle módon közvetített és messzemenően előre látható kényszert vagy nyomást fejt ki állandóan rá. Jórészt az egyén saját megfontolásán keresztül hat. Rendszerint csak mint lehetőség, mint ellenőrző szerv van jelen a társadalomban; a tényleges kényszert maga az egyén gyakorolja önmaga felett, egyrészt azáltal, hogy cselekedetei következményeit egész sor kapcsolódó cselekményre kiterjedően ismeri, másrészt megfelelő felnőtt gesztusok alapján, amelyek pszichés gesztusát gyermekkorában formálták. Az erőszak monopolizálásával a megbékített helyeken az önuralom és a belső kényszer más típusa jön létre: a szenvedélymentes önuralom. A társadalmi ellenőrző és felügyelő apparátusanak az egyén lelki háztartásában kialakuló ellenőrző apparátus felel meg. Mind az egyik, mind a másik pontos szabályozásnak kísérli meg alávetni az egész viselkedést, valamennyi szenvedélyt egyaránt. Mindkettő ─ az egyik jórészt a másik közvetítésével ─ állandó, egyenletes nyomást fejt ki az affektusmegnyilvánulások elfojtása érdekében. A viselkedésben és az affektusmegnyilvánulásokban igyekeznek tompítani a szélsőséges ingadozásokat. Ahogy a fizikai erőszak monopolizálása csökkenti a félelmet és a rémületet, amelyet az ember a másik emberrel szemben érez, egyúttal azonban annak lehetőségét is, hogy bárki másnak kínt okozzon ─ tehát meghatározott élvezet- és affektuskiélések lehetőségét ─, úgy kísérli meg csökkenteni az állandó önkontroll, amelyhez az egyén most egyre jobban hozzászokik, a viselkedés ellentéteit és hirtelen átcsapásait, az összes megnyilvánulás affektustól terheltségét. Az egyént itt arra szorítják, hogy egész lelki háztartását alakítsa át: folyamatosan, egyenletesen és mindenoldalúan kell szabályoznia ösztönéletét és viselkedését. Teljesen ugyanebbe az irányba hat az a fegyvertelen kényszer és erőszak, amelynek az egyén a megbékített mezőben ki van téve: például a gazdasági kényszer. Ezek is affektusokkal kevésbé telítettek, mérsékeltebbek, állandóbbak és nem annyira lökésszerűek, mint azok a kényszerek, amikkel a monopóliummentes társadalomban az egyik ember a másikkal szemben él. Ezek az egyén számára a társadalomban megnyíló összes funkcióban testet öltő kényszerek szintén arra késztetik őt, hogy az adott pillanaton túl szakadatlanul hátra- és előrepillantson, összhangban azzal, hogy most már minden cselekedet automatikusan hosszabb és differenciáltabb láncokra tagozódik; az egyéntől azt követelik, hogy ─ viselkedése távolabbi hatását szem előtt tartva ─ állandóan úrrá legyen pillanatnyi affektus- és ösztönrezdülésein; az egyénbe ─ a másik mércéhez képest ─ egyenletes önuralmat nevelnek, amely mint szilárd gyűrű fogja át egész viselkedését; arra szoktatják, hogy ösztöneit állandóan a társadalmi mércéknek megfelelően szabályozza. Mint mindig, itt sem csak közvetlenül maguk a felnőtt funkciók alakítják ki az emberekben ezt a visszafogottságot, az ösztönök és affektusok állandó szabályozását; a felnőttek, részben automatikusan, részben egészen tudatosan, viselkedésmódjaik és szokásaik révén az ezeknek megfelelő viselkedésmódokat és szokásokat alakítják ki a gyermekekben; az egyén már kora ifjúságától arra az állandó visszafogottságra és megfontoltságra hangolják, amelyre a felnőtt funkciók gyakorlásához szüksége lesz; ezt a visszafogottságot, viselkedésének és ösztönháztartásának szabályozását kiskorától fogva annyira szokásává teszik, hogy mintegy a társadalmi mércék reléállomásaiként kialakul az ösztönöknek a mindenkori társadalmilag szokásos sémák és modellek jegyében történő automatikus önfelügyelete, egyfajta „ész”, egy differenciált és stabil „felettes én”, s a visszafogott ösztönrezdülések és hajlamok egy része az ember tudatában közvetlenül már egyáltalán nem is jelentkezik. Azoknak a feszültségeknek és szenvedélyeknek egy részét, amelyeket egykor közvetlenül az embernek ember elleni harcában vezettek le, most az embernek önmagában kell leküzdenie. A békésebb kényszerek, amelyeket másokkal való kapcsolatai gyakorolnak rá, benne magában képződnek le; sajátos szokásgépezet, sajátos „felettes én” alakul ki benne, amely szüntelenül arra törekszik, hogy affektusait a társadalmi szerkezethez idomítva szabályozza, alakítsa át vagy nyomja el. Ám az ösztönök, a szenvedélyes affektusok, amelyek most már nem mutatkozhatnak meg közvetlenül az emberek közötti kapcsolatokban, elég gyakran ugyanilyen hevesen harcolnak magában az egyénben énjében e felügyeletet gyakorló része ellen. Az embernek ez az önmagával való félig automatikus küzdelme nem mindig vezet szerencsés megoldáshoz; az önformálás, amelyet az ebben a társadalomban való élet megkövetel, nem mindig hozza létre az ösztönháztartás új egyensúlyát. Elég gyakran kisebb-nagyobb zavarok állnak elő, az ember egyik része fellázad a többi ellen vagy tartós megkeseredés következik be, s ez nehezíti vagy gátolja meg igazán, hogy úrrá legyen a társadalmi funkciók felett. A vertikális ingadozások ─ nevezzük ez egyszer így őket ─, a félelem és az öröm, az élvezet és a bűnbánat közötti átcsapások csökkennek, a horizontális ugrás, amely keresztül-kasul szeli át az egész embert, a „felettes én” és a „tudattalan” közötti feszültség viszont növekszik. Egyes ösztönenergiák eltérítése és átalakulása nemcsak társadalmilag haszontalan kényszercselekedetben, különcnek számító mániákban és szokásokban, hanem egyénileg rendkívül kielégítő és társadalmilag maximálisan termékeny tevékenységben és tehetségben is kifejeződhet. Mind itt, mind ott a legképlékenyebb szakasz, a gyermek- és ifjúkor kapcsolatrendszere mint individuális alakzat képződik le az egyes ember pszichés apparátusában, felettes énjének és ösztönközpontjának kapcsolatában; mind itt, mind ott olyan szokásapparátussá szilárdul, amely valamennyi viselkedésmódban, a többi emberhez fűződő összes további kapcsolatban kifejeződik és tovább szövődik. Kedvezőbb esetben ─ jelképesen szólva ─ lassan behegedhetnek a sebek, amelyeket a civilizációval járó konfliktusok ütöttek az egyéni pszichén; kedvezőtlenebb esetben sohasem forrnak be, vagy új konfliktusok hatására könnyen ismét felszakadnak… Ez az önkontroll az ifjúkori életszakaszokban még ma is gyakran inkább egymás fölé, alá és mellé torlódott jégtáblák összevisszasága, mint sima és szilárd jégpáncél. Elméletileg tehát nem nehéz válaszolni arra, hogy mi a különbség egy sikeresnek, illetve sikertelennek számító individuális civilizációs kapcsolat között: az egyik esetben a folyamattal járó minden fáradság és konfliktus dacára végül is társadalmi felnőttfunkció keretei közé jól illeszkedő viselkedésmódok, megfelelően működő szokásszerkezet, s egyúttal ─ ami nem szükségképpen az előbbiek velejárója ─ pozitív élvezetmérleg jön létre; a másik esetben vagy a társadalmilag szükséges önszabályozást kell mindig újból az ellentétes irányú ösztönenergiák leküzdésére szolgáló súlyos erőfeszítéssel, a személyes kielégülés nagyfokú csorbításával megvásárolni, vagy egyáltalán nem sikerül úrrá lenni ezek felett az energiák felett, lemondani kielégítésükről; elég gyakran végül egyáltalán nem alakul ki a pozitív élvezetmérleg, mert a társadalmi parancsokat és tilalmakat nemcsak más emberek képviselik, hanem maga az ilyen módon megtört egyén is, akiben az egyik instancia megtiltja és bünteti azt, amit a másik szeretne megtenni. A messzire tekintés kényszerének és a belső kényszernek a bővülése A Nyugati civilizáció folyamatát az teszi különös és egyedi jelenséggé, hogy itt olyan mérvű funkciómegosztás, annyira stabil erőszak- és adómonopólium, olyan nagy területeket és embertömegeket átfogó interdepenciák és versengések jöttek létre, mint még soha a világtörténelemben. Csökkennek az ellentétek, sokasodnak a játékmódok A nyugati társadalom sajátságaihoz tartozik, hogy fejlődése során jelentősen csökken az ellentét a felső és az alsó rétegek helyzete és viselkedési szabályai között. E fejlődés során az alsó réteg jellemzői valamennyi többi rétegben elterjednek. Ennek tünete, hogy a nyugati társadalom egésze fokozatosan rendszeresen dolgozó társadalommá vált; korábban a munka az alsó rétegeket jellemezte csak. Egyúttal szintúgy az egész társadalom terjednek el olyan jellegzetességek, amelyek korábban a felső rétegek megkülönböztető jegyei közé tartoztak. A külső társadalmi kényszerek átalakulása belső kényszerekké, automatikus, magától értetődő szokássá vált ösztönszabályozása és affektus-visszafogása ─ amely általában csak olyan emberek esetében lehetséges, akik védettek a kard vagy éhhalál általi legszélsőségesebb testi fenyegetéstől ─ Nyugaton egyre inkább a széles néptömegekben is végbemegy. A funkcionálisan magasabban elhelyezkedő rétegek viselkedésmódjainak ez az állandó beépülése a feltörekvő alsóbb rétegek viselkedésébe igen jellemző a felső rétegek sajátosan meghasadt helyzetére ebben a folyamatban. A messzire tekintéshez való hozzászokás, a viselkedés és az affektusok szigorúbb szabályozása, amelyek ─ funkciójuk és helyzetük révén ─ a mindenkori felső rétegekben megszokottá válnak, fontos eszközök ezeknek a rétegeknek, tehát például a gyarmatosító európaiaknak a kezében ahhoz, hogy fölénybe kerüljenek másokkal szemben; ezek e rétegek megkülönböztető jegyei, a felső réteg presztizsadó vonásai közé tartoznak.Ezért torolja meg többé-kevésbé bojkottal az ilyen társadalom az ösztön- és affektusszabályozás bevett sémája elleni vétket, valamelyik tagjának „elengedettségét”; annál szigorúbb a megtorlás, minél nagyobb az alul levő társadalmi csoport ereje, minél jobban törekednek felfelé e csoport tagjai, és minél erősebb a konkurencia-, vagyis az egyazon esélyekért folyó harc a felső és az alul lévő csoportok között. A társadalmon belül így a felső rétegek tagjainak egymás felett gyakorolt erős társadalmi felügyeletében jut kifejezésre az az ár, az erőfeszítés és a messzire tekintés, amelyet e rétegnek kell fizetnie, hogy megtarthassa pozícióját. A félelem, amely az egész csoport helyzetéből, a magas pozíció fenntartásáért folytatott harcából s e pozíció nagyobb vagy kisebb fenyegetettségéből származik, ezen a módon közvetlenül a viselkedési szabályrendszer betartására, a felettes én kifejlesztésére ösztönzi a réteg egyes tagjait; egyéni szorongássá, a személyes lealacsonyodástól vagy akár csak a saját társaságán belüli presztízscsökkenéstől való félelem csap át; s ez a belső kényszerből kitenyésztett félelem attól, hogy az egyén tekintélye csökken mások szemében ─ jelenjen meg akár szégyenérzet, akár önérzet formájában ─, ez szüli meg újra és újra szokásszerűen a megkülönböztető viselkedést s emögött a szigorú önszabályozást. Míg azonban egyfelől ezek a felső rétegek ─ s mint mondtuk, be a nyugati nemzetek a maguk egészében sok tekintetben felső rétegbeli funkciókat töltenek be ─ arra törekszenek, hogy minden erővel megőrizzék a megkülönböztető jegyeikként sajátos viselkedésüket és a rájuk jellemző ösztönszabályozást ─ s erre kénytelenek is ─, addig, másfelől, saját helyzetük és az egész mozgásnak a szerkezete, amelyben sodródnak, hosszú távon vágül is egyre inkább a viselkedésbeli különbségek gyengülését kényszeríti ki. A nyugati civilizáció terjedésének mozgása elég világosan mutatja ezt a kettős jelleget. Ez a civilizáció a nyugati emberek megkülönböztető és fölényt adó vonása, egyúttal azonban a nyugati emberek saját konkurenciaharcuk nyomására az emberi kapcsolatoknak és funkcióknak a saját normájukhoz igazodó megváltozását hozzák létre és kényszerítik ki a föld nagy részén. A világ nagy részét változtatják függő helyzetűvé, s egyúttal ─ az előrehaladó funkciómegoszlás újból és újból megfigyelhető törvényének megfelelően ─ ők maguk is függeni fognak tőle. Egyfelől, egy sor intézmény vagy saját viselkedésük szigorú felügyelete révén sokat emelnek saját maguk és az általuk gyarmatosított csoportok közé, amelyeket az „erősebb jogán” maguknál alacsonyabb rendűnek tekintenek; másfelől viszont, társadalmi formáikkal együtt viselkedésformáikat és intézményeiket is elterjesztik ezek között a csoportok között. Jórészt, anélkül hogy tudnák, olyan irányba munkálkodnak, amely előbb-utóbb oda vezet, hogy gyarmatosítók és gyarmatosítottak között csökkentek a különbségek mind társadalmi erő, mind a viselkedés tekintetében. A civilizáció elterjedésével párhuzamosan csökkennek a viselkedésbeli ellentétek a mindenkori felül levő és a mindenkori alul levő csoportok között, ugyanakkor szaporodnak a civilizált viselkedés fajtái vagy árnyalatai. Két általam is ismert kötet foglalkozik Elias Civilizációelméletével( Klaniczay Gábor: A civilizáció peremén, s a Hadas Miklós által jegyzett A modern férfi születése) Nem könnyű olvasmány, de ahol a ruházkodással, étkezéssel, evőeszköz-használattal foglalkozik, ott rendkívül érthető. Maga a kötet szándékosan törekszik közérthetőségre. Általában Elias előbb össszefoglalja téziseit, majd később argumentálja azokat. Lebilincselő szellemi termés. Kerekes Tamás Timur Link És Tonio Tróger Kerekes Roadmovie Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Keegan: A parancsnoklás

John Keegan: A parancsnoklás álarca Európa Kiadó „John Keegan egy másik sikerkönyvét tartja kezében a kedves olvasó. Az első világháború című könyve mellett, Keegan most történelmi hadvezérekről tart nekünk egy kis beszámolót. Egy hadvezér sokkal több a hadsereg egyszerű parancsnokánál, a hadvezérség sokkal több, mint seregek vezénylete a harctéren. Lehet király vagy pap: Nagy Sándor mindkettőt megtestesítette egy személyben. Lehet diplomata: Marlborough és Eisenhower egyformán kiválóan értett a békítéshez és a stratégiához. Lehet inkább teoretikus, mint gyakorlati szakember: az idősebb Moltke inkább intellektuális képességeivel írta be nevét a történelembe, mintsem végrehajtói tehetségével. Parancsnokolhat az uralkodó helyetteseként, mint Wellington, vagy esetleg egy demokratikus testület felhatalmazásával, ahogyan Grant kapta a megbízatását. Lehet demagóg zsarnokká avanzsált politikus, és mégis megőrizheti parancsnoki pozícióját, ahogyan Hitlernek sikerült. Kicsodák ezek a hadvezérek? Milyen cselekedetek fűződnek a nevükhöz? E cselekedetek milyen kihatással vannak arra a világra, amelyben a közönséges halandók, férfiak és nők élnek? Válaszok a könyvben!” a kiadó Sir John Keegan (Clapham, Nagy-Britannia, 1934. május 15.) angol hadtörténész. Szakterülete a 20. századi háborúk története, de a prehisztorikus hadviseléstől máig bármilyen katonai témával szívesen foglalkozik. Széles körben ismert és elfogadott a szakterületén. Oktatói tevékenysége révén az ismeretterjesztésben olyan tapasztalatokra tett szert, amiket sikeres műveiben kamatoztat. Élete Ír katolikus családban, Chapman Keegan gyermekeként született. 13 éves korában tuberkolózis miatt kimaradt az iskolából, magántanulóként folytatta. Tanulmányait két éven át a Wimbledoni Egyetemen végezte, majd 1953-tól az oxfordi Balliol College-on folytatta. Két évig a londoni amerikai nagykövetségen dolgozott. 1960-ban tanári kinevezést kapott a Sandhurst-i Királyi Katonai Akadémiától, ahol 26 éven át oktatott hadtörténetet. 1986-tól a Daily Telegraph katonai szakértője és a védelmi rovat vezetője. Princetonban és Cambridgeben vendégtanárként tanít. Tagja a Királyi Irodalmi Társaságnak. 2000-ben lovagi címet kapott. Annak ellenére, hogy Keegan hadtörténész és hadtörténetet oktató tanár, ő maga sohasem sem volt katona vagy vett részt háborúban. Ennek iróniájára több művének bevezetőjében kitért. Könyvei • Barbarossa: Invasion of Russia, 1941 (New York, 1971) ISBN 0-345-02111-8 • A csata arca: a közkatonák háborúja – 1415–1976 Agincourt, Waterloo és a Somme. (2000) Budapest, Aquila Kiadó ISBN 963-679-058-2 / The Face of Battle (London, 1976) ISBN 00670304328 • Who Was Who In World War II (1978) ISBN 0-85368-182-1 • Six Armies in Normandy (1982) ISBN 0-14-005293-3 • Maszk: a parancsnoklás álarca – A hadvezéri mesterség Nagy Sándortól napjainkig. (1998) Budapest, Aquila Kiadó ISBN 963-9073-35-0 / The Mask of Command (London, 1987) ISBN 0-7126-6526-9 • A tengeri hadviselés története. (1998) Budapest, Corvina Kiadó–Faktum Kiadó ISBN 963-13-4476-2 / The Price of Admiralty: War at Sea from Man-of-War to Submarine (London: Arrow Books Ltd., 1988) ISBN 0-09-173771-0 • The Illustrated Face of Battle (New York and London: Viking, 1988) ISBN 0-670-82703-7 • A második világháború. (2003, 2008) Budapest, Európa Kiadó ISBN 978-963-07-8457-3 / The Second World War (Viking Press, 1990) ISBN 0-670-82359-7 • A hadviselés története. (2002) Budapest, Corvina Kiadó ISBN 963-13-5199-8 / A History of Warfare (London, 1993) ISBN 0-679-73082-6 • Warpaths (Pimlico, 1996) ISBN 1-84413-750-3 • Who's who in military history: From 1453 to the present day (London and New York: Routledge, 1996) (társszerző: Andrew Wheatcroft) • The Battle for History: Refighting World War Two (Vintage, 1996) ISBN 0-679-76743-6 • Fields of Battle: The Wars for North America (1997) ISBN 0-679-74664-1 • War and Our World: The Reith Lectures 1998 (London: Pimlico, 1999) ISBN 0-375-70520-1 • The Book of War (Viking Press, 1999) ISBN 0-670-88804-4 (szerkesztette) • Az első világháború. (2010) Budapest, Európa Kiadó ISBN 963-07-8896-0 / The First World War (New York: Knopf, 1999) ISBN 0-375-40052-4 • Winston Churchill (2002) ISBN 0-670-03079-1 • A háborús felderítés: Az ellenség megismerése Napóleontól az al-Kaidáig. (2005) Budapest, Európa Kiadó ISBN 963-07-7897-1 / Intelligence in War: Knowledge of the Enemy from Napoleon to Al-Qaeda (2003) ISBN 0-375-40053-2 • Az iraki háború. (2004) Budapest, Európa Kiadó ISBN 963-07-7690-1 / The Iraq War (2004) ISBN 0-09-180018-8 • The American Civil War (London, Hutchinson, 2009) ISBN 978-0-09-179483-5 Tiboru katonás blogja részletesebb életrajzot közöl: „A hadtörténet iránti érdeklődése olyan intenzitású, hogy az 1960/61-es tanévet már a híres sandhursti Királyi Katonai Akadémián kezdi (a jenkik által Londonban biztosított fizetés alig több, mint feléért), a hadtörténeti tanszék tanársegédjeként. Polgári alkalmazottként kicsit kilóg a sorból; a menzán ő az egyetlen férfi, akin egyetlen ruhadarab sem emlékeztet a katonai múltra, egyetlen kitüntetés-szalagja sem lóg bele a levesbe, s ugyancsak azon kevesek közé tartozik, akit – eleinte – egyetlen „törzs” sem tart a tagjának. •A „törzsek” az egykori haderő-, illetve fegyvernemek szerint szerveződő bajtársi közösségek a sandhursti tanárok, illetve diákok között. Innen kezdve - negyed évszázadon át - pályája az oktatás körül forog; az idő múlásával előrehalad az egyetemi hierarchiában, a tanársegédből 26 év alatt előbb asszisztens, majd segédlektor, lektor, tanszékvezető-helyettes, végül tanszékvezető lesz (ezek a kontinentális fogalmak; a szigeten egy kicsit másképp működnek a dolgok, de ez szempontunkból nem lényeges); 1982-től professzor (egyetemi tanár). A falklandi háborút szakmai szemmel kíséri figyelemmel, s mivel akkor még az egyetemi szabályzat kötötte, kénytelen álnéven írt cikksorozatban kommentálni a történteket. Számomra nem teljesen világos okok miatt (pénz? változatosság-keresés? egyéni konfliktusok?) 1986-ban otthagyja Sandhurstöt és Őfelsége tisztjelöltjei elméjének pallérozása helyett a zsurnalisztikát választja: Max Hastings, a The Daily Telegraph című, tekintélyes politikai napilap frissen kinevezett főszerkesztője (szintén történész, egykori haditudósító és száguldó riporter, aki nagyszerű, magyarul is megjelent könyvet írt a brit RAF németországi háborús műveleteiről, amiért 1980-ban Somerset Maugham-díjat kapott, 2002 óta Sir Max), szóval Hastings meggyőzi, hogy tudását, valamint olvasmányos stílusát kár és vétek kizárólag katonákra fecsérelnie: állandó rovatot kap, illetve biztonság- és védelempolitikai szerkesztőként az ő feladata megakadályozni, hogy katonai bullshit jelenjen meg az újságban. Ezzel párhuzamosan – vendég-előadóként – továbbra is meghívásoknak tesz eleget: az Egyesült Királyság és egykori csatolt részei (USA, Kanada, Ausztrália, stb.) különböző egyetemei kérik fel arra, hogy előadásokat tartson, valamint cikkeket írjon aktuális (és nem annyira aktuális) katonai témákról. A 26 egyetemi éve alatt mindössze négy nagyobb munkája jelenik meg (a szakfolyóiratokban történő publikációkat most nem számoljuk); energiája és ideje jelentős részét ugyanis elviszi a minden egyes szemináriumra történő, roppant lelkiismeretes felkészülés. Egyre ismertebb és ismertebb lesz, és talán nem tévedünk túl nagyot, ha (többek között) az ő (és az általa létrehozott biztonságpolitikai alszerkesztőség) érdemének is tulajdonítjuk, hogy a Telegraph példányszáma már messze meghaladja a The Times-ét, ami brit viszonyok között felér egy felségsértéssel. Keegan a mai napig ír egy-egy cikket, elemzést az újságba, de főállásban már nem dolgozik ott; nem is győzné, hiszen egyrészt 77 éves, másrészt pedig átlagban 10 meghívása van hetente különféle szervezetektől, amelyek között számos három- vagy négybetűs kormányintézmény is található a világ minden tájáról (már ahol ki tudják fizetni a honoráriumát, amely ötszámjegyű, fontban, és az első számjegy általában > 2). A prof ettől függetlenül nem viszi túlzásba az anyagiasságot: katonai főiskoláknak és középiskoláknak (bizony, vannak országok, ahol még léteznek ilyenek…), esetenként cserkészcsapatoknak például ingyen szokott előadást tartani; a hírek szerint a srácok imádják, amit nagyon is el bírok képzelni. Több ismeretterjesztő csatornán is láthattuk, amint megnyilvánul és elmondja véleményét, az agincourt-i csatától az iraki háborún keresztül a hírszerzés aktuális problémáiig (Discovery, History, Spektrum, stb.), de a BBC sem hagyta ki a lehetőséget. Tudását, munkásságát és a Birodalom érdekében kifejtett erőfeszítéseit mindenféle elismeréssel, kitüntetéssel és más plecsnivel honorálták; a két legjelentősebb a Brit Birodalom Érdemjelének tiszti fokozata (itt balra), valamint a lovagi cím: Keegan professzor az ezredforduló óta Sir John. Amúgy a Brit Királyi Irodalmi Társaság tagja. Nem lehet azzal sem megvádolni, hogy egysíkú lenne: írt ő tanulmányokat Waterlooról, Agincourt-ról, Irakról, a katonai felderítésről, de minden műve közül (számomra) a legélvezetesebb (talán mert az első Keegan-mű volt, amit – még részletekben, egy folyóiratban – olvastam) A hadviselés története, amelyben olyan fejezetcímek vannak, mint „A háború, mint kultúra”, „A csataló”, „Makedónia és a falanx fénykora”, vagy „A tömegpusztító fegyverek”… Sokan (főleg a dogmatikusabb/hülyébb hadtörténész-iskola képviselői) nem csípik Keegan olvasmányosságát (néha: lazaságát), közérthetőségét, humorérzékét és olykor a klasszikusan elfogadott alapelvekkel történő szembemenetelét. Ilyenkor mindig előkerül az örökzöld „érv”: mit akar ez, hiszen nem is volt katona… Ezt olyan marhaság egy hadtörténészre vonatkoztatva, hogy nem is kommentálom, arról végképp nem beszélve, hogy Keegan professzor évtizedekig tanította katonatisztek generációit (továbbképzéseken, posztraduális oktatásokon is állandó előadó), akiknek nemcsak ismereteket adott át, hanem – ahogyan ő maga is többször megjegyzi – kapott is tőlük. Szakmai ellenlábasai egy részét azzal szerezte, hogy többször vitába száll Clausewitz egyik-másik megállapításával, és a vaskalaposak ezt olyannak veszik, mintha egy püspök egyszer csak elkezdené piros cerkával aláhúzni az ellentmondásokat az Újszövetségben, ráadásul egy bordélyház nyilvánossága előtt. Annyira független és elszámolással senkinek sem tartozó fazon, hogy még azt is megengedte magának egyszer, hogy „elismerésre méltónak” nevezze David Irving (főállású brit holokauszttagadó és hand-made történész) energiáját és munkabírását – ezt is a fejére olvasták többször, de ő csak legyintett és annyit mondott, hogy Hitler vagy Sztálin munkabírását is lehet csodálni, s ez nem jelenti azt, hogy nácik vagy kommunisták lennénk. Szóval John Keegantől az alábbi, általam olvasott és a házi könyvtáram polcán lapuló könyveket ajánlom (zárójelben a megjelenéskori árak, antikváriumban ettől eltérő lehet – itt nem feltétlenül olcsóbb, interneten történő megrendelésnél igen…): 1.) A hadviselés története, Corvina, Budapest, 2002., 388 pp., (3500.- forint), ISBN 963-13-5199-8 Mint egy korrekt masszázsszalonban: azt kapod, amire befizettél – mondaná egy amerikai. A könyv – amint már említettem fentebb – rövid fejezeteken át tárgyalja a hadviselés történetét. Clausewitzcel kezdi, érinti a zulukat, a szamurájokat, majd jönnek a különféle indián törzsek, a harci szekerek, a lovas népek, a görögök, Róma, a lőpor, az erődépítkezés… Tényleg nagyon ajánlom. 2.) A csata arca (A közkatonák háborúja), Aquila Könyvkiadó, Budapest, 2000., 407 pp., (1980.- forint), ISBN 963-679-058-2 Három nagy csata (Agincourt – 1415, Waterloo – 1815, Somme – 1916) elemzése, illetve további hadelméleti eszmefuttatások – tényleg informatív és szórakoztató stílusban, akárcsak a Tiborublog :-) 3.) A háborús felderítés (Az ellenség megismerése Napóleontól az Al-Kaidáig), Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005., 757 pp., (3700.- forint), ISBN 963-0778-97-1 (Az eredeti cím olvastán – Intelligence in War – nekem a Hírszerzés a háborúban magyar verzió tűnt - volna - nemcsak nyelvtanilag pontosabbnak, de a könyv olvastán találóbbnak is, de most már mindegy.) Szóval minden, ami katonai hírszerzés. Gumitalpú barátaink készüljenek fel arra, hogy a Mester egy kicsit fikázni fogja őket, illetve szakmájukat... 4.) Az iraki háború, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004., 385 pp., (2800.- forint), ISBN 963-07-7690-1 Egy kis történeti visszatekintés Irak múltjára, Szaddám hatalomátvétele és jellemrajza, a nyugati koalíció létrejöttének története, fegyverzete, haditervei, majd maga a hadjárat, hírszerzési és taktikai-hadműveleti csemegékkel, persze mindez egy kicsit elfogult, brit szemüvegen át. Zárásként pár olyan könyvről, amelyekről tudom, hogy megjelentek, de eddig vagy nem futottam össze velük, vagy pont másra kellett a zsé: 5.) A parancsnoklás álarca (A hadvezetés mestersége Nagy Sándortól napjainkig) – szintén Aquila hadtörténeti sorozatban; 6.) A második világháború – Európa Könyvkiadó; 7.) A tengeri hadviselés története – asszem Corvina. Írt még az első világháborúról, van egy Churchill-életrajza is, és természetesen nem hagyhatta ki a partraszállás egyéni, kígenes megközelítését sem – ezek magyar fordításairól nem tudok, de örülnék, ha lenne. És végezetül egy – sokatmondó – idézet tőle, Keegan professzortól, aki (noha soha nem viselt egyenruhát és nem szolgált egyetlen katonai vagy rendvédelmi egységnél sem) sokkal jobban ismeri a katonát (a mindenkori katonát, nemzetiségtől, egyenruhától, kortól és szolgált államtól függetlenül), mint számos tábornok. •„A katona nem olyan, mint más ember – ezt tanultam meg életem során, ami katonák között telt. És ezért tekintek a legnagyobb gyanakvással minden olyan elméletre, amely a háborút csupán az emberi tevékenységek egyikének tartja. A háború kétségkívül nem független a gazdaságtól, a diplomáciától és a politikától sem. De mindezekre még csak nem is emlékeztet. Mert a háborúkat olyan emberek vívják, akiknek egészen más értékeik és lépességeik vannak, mint a diplomatáknak vagy a politikusoknak. Egy másik világban élnek, egy nagyon ősi világban, amely – bár párhuzamosan létezik a mi univerzumunkkal – nem része a a mi mindennapjainknak. Az idők során természetesen változik mindkét világ, és a harcosok világa alkalmazkodik a polgári világ változásaihoz, de csak némi késéssel. Azért késéssel, mert a harcos kultúrája sosem lehet azonos a civilizáció kultúrájával. Egyrészt minden civilizáció a Harcosnak köszönheti létrejöttét, másrészt a civilizációk táplálják a Harcost, aki megvédelmezi a kultúrájukat – s a különbségek miatt az egyik civilizáció harcosai merőben különbözni fognak más civilizáció harcosaitól." (Tiboru blogja) A misztifikáció az az eszköz a parancsnok kezében, amelynek közvetítésével a szeretet és a félelem – mindkettő mindig nagyon képlékeny fogalom – csalással és hízelgéssel ráveszi a beosztottat, hogy kövesse vezérét, sőt, néha arra is, hogy előre megsejtse a parancsnok akaratát. A titokzatosság azonban a valós vagy vélt távolság kérdése, amelyet a parancsnoknak meg kell teremtenie vagy ki kell találnia.” - John Keegan: A parancsnoklás álarca „Misztifikáció: elhallgatott, vagy akár elhazudott történetek, az okok elfedése kitalált dolgokkal, eltemetése mesterséges kakofóniában. Megsejteni a parancsnok akaratát: vélt azonosulás a felettünk és a mellettünk lévőkkel, beleérzése, belelátása vágyainknak mások mondataiba, tetteink felelősséghárító igazolása. Távolság: lehetővé teszi, hogy akár a vezér, akár az alattvaló „váltson”, ha a dolgok mégsem úgy alakulnak (ti. kiderül az igazság), ahogy reméltük. Ki kell találnia: egyes pragmatizmusok helyesek, mások helytelenek, ez nagyon fontos. Orwelliánus érvelés, hogy minden civilizáció végső soron a háborún keresztül tartja fenn az utolsó és egyben legfontosabb kapcsolatát a valósággal. Ahogy le lehet vezetni az élettelenből az élet kereteit, korlátait és lehetőségeit, ahogy a környezet meg tudja határozni a gazdaság lehetséges formáit, és ahogy mégis a lét határozza meg a tudatot, úgy találhatjuk meg a háborús viselkedési mintákat és viszonyrendszereket a civilizáció áldásainak segítségével a háborútól elzárt társadalmi szegmensekben. Persze nem volt ez mindig így: az idézett könyv első parancsnoka Nagy Sándor korában az államok permanens hadiállapotban álltak, a király egyben a főpap és a hadvezér, az első a rohamban, a lakomában és mindenben. A civilizáció fejlődése maga mögött hagyta a természeti törvények hőseszményét, és nem a XVIII. században, egészen odáig jutván, hogy az, akinek a legfőbb feladata, hogy választóit megvédje a pusztulástól, maga védelmet élvez a rájuk váró borzalmak alól. Nagyobb távolság, nagyobb misztifikáció talán nem is nagyon lehetséges már, ha csak nem tényleg fizikailag sem létező, kitalált vezetők alatt kívánják, hogy szolgáljunk, legyen az Nagy Testvér, Isten, Allah, vagy a jóléti állam arctalan újraelosztó rendszere.” killtheradical.blog.hu/ Kerekes Tamás

Nagy csaták

Nagy csaták www.dunakiado.hu terjesztes@dunakiado.hu www.facebook.com/dunainterkonyvkiado.hu Itt most eltekinthetünk attól a csetepatétól, amelyet Doc Holliday vívott San Frisco-ban egy kocsma előtt Wyatt Earp-el, s 40 halott maradt az utcán. Igaz, a seriff testvérének a fél karja bánta, s attól a hosszú pókerpartitól is, melyet négy gyanús idegennel vívtam a New York Kávéház mélyvizében három teljes napon át, s a végén már a fejfájástól nedves turbán volt a fejünkön, s pénzünk elfogytával quarelin nevű fejfájás- csillapító tablettákból állt a zsetonkészletünk. És még rémlik valahol egy utca, egy másik délelőtt, mely szerelmi évődéssel kezdődött és másnap délben fejeződött be. Világok harca volt. A Duna Kiadó úttörő sorozata látványos, jól dokumentált, gazdagon illusztrált munka, gyönyörű képekkel, metszetekkel és földrajzi ábrákkal, hogy az embernek ingere támad újrajátszani a Téli Palota ostromát. A kötet felett szaklektor őrködött és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum szakemberei is segítettek a kötet létrehozásában. Így hát eltekinthetünk Illés Béla Ég a Tisza c. nagyívű magyar hadtörténeti munkájától is, melyben a kópés szerző nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a Farkas Mihály által vezetett honvédelmi tárca ideje alatt a közkatonáknak minden nap felállították a gulyáságyút. A kötet a kadesi csata elemzésével indít, mely II. Ramszesz Egyiptoma és II. Muvatallis vezette Hettita Birodalom közt zajlott. A kötet erénye, hogy fanyar stílusban megjegyzi a csata könyvben szereplő kommentátora, hogy a fennmaradt dokumentumok alapján mindkét fél azt állította, hogy ő nyerte a csatát. Itt jut eszembe Lindner Béla hadügyminiszter, aki azt mondta, hogy „Nem akarok katonát látni.” Meg is lett az eredménye. No a kötet beszámol az első hírszerzési gubancról is, akik nem értesítették időben II. Ramszeszt, s a hettita sereg megtámadta már. A trójai háború követi, a kötet zseniális szemléletéből következően szembesítik Homérosz beszámolóját a történetíró Thüküdidésszel, aki egyes logisztikai elemeket kétségbe vont; például nem hitt abban, hogy 1186 hajó tudott befutni a trójai kikötőbe. Aztán vannak meredekebb futamok is. Például az, hogy a trójai háborút meg sem vívták, s a történet magva egy földrengés volt, ami elpusztította Tróját. „Ez nem igaz, háború volt, és én a sikeres csata után elszöktettem Helénát, és úgy húsz év múlva jutottam haza” - mondja Kerekes Odüsszeusz Tamás. Aztán jön a marathoni csata, amelyről biciglimárkát is elneveztek, s a sikeres hazafutásból olimpiai versenyszám lett. Ha a pénztárcájával vív csatát, nyerje meg a könyvet, mindenképp. A Második Világháború előtt a németek és a szovjetek éppen aláírták a Molotov-Ribbentrop paktumot Lengyelország felosztásáról. Az ezt követő fogadáson Molotov elvtársnak nagyon megtetszik a németek titkárnője, úgyhogy oda is ül mellé és tölt a hölgynek egy pohár pezsgőt. A hölgy elmosolyodik és megissza a pezsgőt. Molotov elvtárs megint tölt és megfogja a nő térdét. A hölgy megint elmosolyodik és megissza a pezsgőt. Molotov elvtárs megint tölt egy kis pezsgőt és keze följebb csúszik a hölgy combján. A hölgy megint elmosolyodik, megissza a pezsgőt, majd odahajol Molotov elvtárshoz és a fülébe súgja - A szeme se rebbenjen meg Molotov elvtárs, amikor a tökömhöz ér, nehogy lebuktasson! Szerjózsa vagyok az orosz hírszerzéstől Szuggesztív, izgalmas, adatokban gazdag, pazar kiállású, informatív kötettel állunk szemben, amivel mostanában nem kényeztetett el bennünket a könyvkiadás A könyv egy 14 éves számára is érthető, de olyan finomságok vannak benne, amiket nem tanítanak a Frunze, a West Point hadiakadémián, sem a Zrínyi Miklós nemzetvédelmi egyetemen. Ne keressük Don Juan lepantói ütközetét, a nándorfehérvári ütközetet. Sem a gigászok harcát, amit az antiszocialista realista, de ír-racionalista Timur Link vívott a Kapcarongy nevű kocsmában néhány rossz arcú, és kifejezetten rút arcú idegennel a pókerasztalon. A kabátujjába rejtett két ásszal, miközben a harmadik napon már annyira megfájdult a fejük a folyamatosan ivott enyhén üdítő alkoholos italoktól és szivaroktól, hogy nedves törölközőbe csavarták őket, ezért úgy néztek ki, mint enyhén ittas tuaregek, vagy más berber harcosok a sivatagban, akiknek elcsavargott a tevéjük, de már másodnapra elfelejtették a nevüket. Felvételizik három diák. Bemegy az első, akinek hatalmas protekciója van. Megkérdezi a bizottság - Mikor fejeződött be a második világháború? - Hát talán a század közepe felé - mondja a felvételiző. - Zseniális, fel van véve! Bemegy a második jelentkező, akinek van egy kis protekciója. A kérdés ugyanaz - Mikor fejeződött be a második világháború? - 1945. - Egy kicsit pontosabban esetleg? - Valamikor tavasz vége felé, tán májusban. - Rendben. Felvettük. Bemegy a harmadik jelentkező, akinek egyáltalán nincs protekciója. A kérdés ugyanaz - Mikor fejeződött be a II. világháború - Európában, 1945. május 6.-án lépett érvénybe a fegyverszünet, a japánok 1945 szeptemberében kapituláltak. - Hmmm. Hány embert vesztett a Szovjetúnió? - Huszonkétmillió-hétszázezer-százkettő. - Hmmm. Név szerint? Kerekes Tamás

Elektromos Lincoln

Hogy lesz az elektromos orgonából, spinétből szimulákrum, avagy lejátszható-e automatákkal az amerikai polgárháború? K.P. Dick: Az elektromos Lincoln Agave Könyvek www.agavekonyvek.hu www.agavebolt.hu www.agavekonyvek.freeblog.hu A kötet energikus bizonyítéka, hogy Dick zseni volt. Egy-egy futó, ki nem dolgozott ötletéből megélne a sci-fi, fantasy irodalom döntő része évtizedekig. A kötetben több, végiggondolt filozófia van, mint a világon az összes eladott dialkektikus materializmus egyetemi jegyzetben, párbeszédei pörgősek, cselekménybonyolítása döbbenetes. Izgalmas, szellemes, távlatokat nyit. Döbbenetesen jó munka, majdnem a végéig. Mert hozzá kell fűznöm, hogy maga Dick sem futtatja a végére saját ötletét, s a könyv, vélhetően önéletrajzi okokból, beleveszik egy pszichiátriai kezelés részleteibe, s a szálak nincsenek elvarrva. Még így is lenyűgöző. Kerekes TamásA történet főszereplője egy Louis Rosen nevű üzletember, aki speciális hangszerek előállításával és eladásával foglalkozik üzlettársaival. Partnere, Maury, azonban új üzleti lehetőséget lát, mégpedig élő emberekre megtévesztésig hasonló szimulákrumok előállításában. Az első prototípusok személyiségének megalkotásában nagy szerepe van Maury skizofrén lányának, Prisnek. Konfliktus pedig rögtön több is akad: egy milliárdos üzletember mindenképpen szeretné megszerezni magának a szimulákrumokat, hogy saját nagyszabású üzleti tervét sikerre vihesse, függetlenül attól, hogy mi Louisék célja. A másik gond pedig az, hogy Louis egyre inkább megszállotja lesz a pszichotikus Prisnek, míg végül saját magának is problémái lesznek a valóság érzékelésével. A magyar cím kissé becsapós, én arra számítottam, hogy elsősorban a néhai elnök személyiségével felruházott szimulákrum körül forognak majd az események, de nem így történt. A történet szimulákrumok körül bonyolódó szála egy idő után elhalványul és lezáratlan is marad, így a fókusz a Louis és Pris közötti bizarr kapcsolatra terelődik egészen a történet végéig. Ez önmagában nem lenne baj, de szerintem a kevesebb itt több lett volna. Noha érdekes kérdések merültek fel, úgy érzem nem lett kellően kiaknázva az első szálban rejlő potenciál. Hogyan éli meg egy személyiség a hirtelen időugrást egyik társadalomból egy másiba? Lehet-e szabadon ki- és bekapcsolgatni egy emberi személyiséggel rendelkező androidot? Ember lesz-e attól, ha emberként képes gondolkodni? Szerintem nem ez Dick legjobb műve, nem véletlen, hogy az Agave csak most adta ki a többi regénye után. „Louis Rosen és társa eddig zongorákat árult, mostantól azonban embereket. Pontosabban történelmileg hiteles szimulákrumokat olyan személyiségekről, mint például Abraham Lincoln. A gond csak az, hogy az érdeklődő egy kapzsi milliárdos, aki olyasmire akarja használni a szimulákrumokat, ami illegális. És az sem biztos, hogy lehet csak úgy adni-venni egy olyan valakit, valamit?, mint a Lincoln-szimulákrum. Vajon egy elektromos Lincolnt nem illet meg annyi jog, mint a teremtőit? Vajon az a gép, amely törődik és szenved, nem ér annyit, mint egy nő, aki egyikre sem képes?” felvezetés: Philiph K. Dick novelláival birkózom, na ő az, akit a posztmodern és a mindenkori trendiség a hetvenes évek óta elfogad. Cyberpunk elmélete Timothy Leary mellett a kánonban (a céltábla visszalő) megkerülhetetlen, valahogy úgy, mint William Gibsoné a vájtfülűek számára a sci-fiből világmagyarázattá avanzsált XXI. századi szépprózában (ld. Szárnyas fejvadász), szóval elméletileg a Mátrix csak utána kullog, bár az egészet egy ír szerzetestől eredeztethetjük, Berkeley-ről van szó. Itt most nem az egyetem számít, hanem az elmélet, miszerint vak gépzongorák vagyunk, melyen a világ csak vaktában, ráérősen játszik, ráérünk megmagyarázni ezután, hogy lesz ebből a modern jungiánus elméletben kollektív tudattalan, majd a belépőjegyeket összeszámoljuk Gergely Tamás barátommal... Különvélemény c. írásában a bűn metafizikai lehetetlenség (hogy örült volna ennek Dosztojevszkij!!!). Három posztmodern elmebeteg különleges képességei révén megjósolja, kik és mikor követnek el bűncselekményeket. Ezért így a potencionális elkövető már előtte a kaptárba kerül. (Ez esküszöm jobb, mint az amerikai nulla tolerancia elmélet a kriminológiában.) Schwarzenegger majd bevezeti, ha ő játssza el a főszerepet, s az eseményeket az indítja el, hogy a Bűnelkövető Intézet igazgatója felfedezi: gyilkosságot fog elkövetni egy számára ismeretlen ember ellen, ezért pillanatokon belül kopogtathat nála az államrendőrség... A történet még ennél is jóval bonyolultabb, s ez csak a kötet első írása. Az enyhén deviánsnak számító író ikertestvére egy különleges betegségben halt el, anyatej kiváltotta allergiában, de Dicknek is kijutott, öt sikertelen házasság után jött a kábítószerfüggőség, de nem adta fel, a rajta fokozatosan elhatalmasodott skizofrénia mellett egy időben kellett megbirkóznia a paranoiával és a depresszióval, mi, akik ennél egészségesebbnek tudhatjuk magunkat, csak csodálkozhatunk, hogy tudott ezekben az években 36 regényt és 5 novellagyűjteményt megalkotni. A Malcolm Cowley (Az amerikai író természetrajza) c. kötetében megjegyzi, hogy a hollywoodi forgatókönyvírás egyedül a bivalyerős Faulknert nem nyelte el, de azok is, akik papírra vetettek valaha két oldalt, tudhatják, milyen állóképesség kell éveken keresztül napi hatvan oldalt megírni. A dél-amerikai indiánok transzkontinentális futását képzelem el, ahol a résztvevők (mert akkora a nyomor) néha azért futnak háromszáz kilométert - természetesen megállás nélkül -, hogy kapjanak egy marék babot. Következzen a kevés szóval sokatmondás (K.Philip Dick előadásában) A legutolsó történet Egy hidrogénháború dúlta társadalom eladósorba került lányai egy futurista állatkertbe mennek, és szexuális kapcsolatokat létesítenek a ketrecekbe zárt különféle torz, nem emberi lényekkel. A történet főhőse egy nő, akit több másik nő szétroncsolódott testének darabjaiból foltoztak össze; egy földön kívüli nővel közösül a ketrecben, majd a futurista tudomány jóvoltából teherbe esik. Gyermekük születik, és a két nő összeverekszik, kié legyen a gyerek. A földi nő győz, és azon nyomban szőröstül-bőröstül felfalja az ivadékot - Alig hogy elfogyasztja őt, rájön, hogy az utód: Isten volt. Az író mindenesetre menthetetlen volt, a Szárnyas fejvadász sikere kisegíthette volna őt, azonban Dick a film premierje előtt, 1982-ben meghalt. Kerekes Tamás Egy vélemény a sok közül: A történet főszereplője egy Louis Rosen nevű üzletember, aki speciális hangszerek előállításával és eladásával foglalkozik üzlettársaival. Partnere, Maury, azonban új üzleti lehetőséget lát, mégpedig élő emberekre megtévesztésig hasonló szimulákrumok előállításában. Az első prototípusok személyiségének megalkotásában nagy szerepe van Maury skizofrén lányának, Prisnek. Konfliktus pedig rögtön több is akad: egy milliárdos üzletember mindenképpen szeretné megszerezni magának a szimulákrumokat, hogy saját nagyszabású üzleti tervét sikerre vihesse, függetlenül attól, hogy mi Louisék célja. A másik gond pedig az, hogy Louis egyre inkább megszállotja lesz a pszichotikus Prisnek, míg végül saját magának is problémái lesznek a valóság érzékelésével. A magyar cím kissé becsapós, én arra számítottam, hogy elsősorban a néhai elnök személyiségével felruházott szimulákrum körül forognak majd az események, de nem így történt. A történet szimulákrumok körül bonyolódó szála egy idő után elhalványul és lezáratlan is marad, így a fókusz a Louis és Pris közötti bizarr kapcsolatra terelődik egészen a történet végéig. Ez önmagában nem lenne baj, de szerintem a kevesebb itt több lett volna. Noha érdekes kérdések merültek fel, úgy érzem nem lett kellően kiaknázva az első szálban rejlő potenciál. Hogyan éli meg egy személyiség a hirtelen időugrást egyik társadalomból egy másiba? Lehet-e szabadon ki- és bekapcsolgatni egy emberi személyiséggel rendelkező androidot? Ember lesz-e attól, ha emberként képes gondolkodni? Szerintem nem ez Dick legjobb műve, nem véletlen, hogy az Agave csak most adta ki a többi regénye után. Olvsoszoba.blogspot.com Részlet Az Elektromos Lincoln c. kötetből „Az eladási technikánkat az 1970-es évek elején tökéletesítettük. Először hirdetést adtunk fel egy helyi lap apróhirdetés rovatában. Lefoglalt spinét és elektronikus orgona tökéletes állapotban, ÁRON ALUL. Készpénzzel vagy jó hitelalappal rendelkező fél kerestetik a környéken, aki átvállalja a részletfizetést, hogy ne kelljen visszaszállíttatni Oregonba. Keresse: Mr. Rock hitelmenedzser, Frauenzimmer Zongoratársaság, Ontario, Oregon. Évekig ment ez a hirdetés a lapokban, egyik városban a másik után, végig a nyugati parti államokban, és egészen be Coloradóig. A módszert tudományos, szisztematikus alapra helyeztük: térkép alapján haladunk, nehogy akár egy város is kimaradjon. Mind a négy turbina-meghajtású teherautónk állandóan úton van, mindegyikben egy-egy ember. Na szóval, feladjuk a hirdetést, mondjuk, a San Rafael Independent Journalban, és az ontariói irodánkba hamarosan megérkeznek a levelek, amelyekkel a társam, Maury Rock foglalkozik. Kiválogatja a leveleket, listákat készít, és amikor elég cím jön össze egy bizonyos térségben, mondjuk, San Rafael körül, sürgönyöz a teherautónak. Tegyük fel, hogy Fred van lent Mann megyében. A sürgönyt megkapva Fred előveszi a saját térképét, és a neki megfelelő sorrendbe rakja a hívásokat. Aztán keres egy fizetős telefont, és felhívja az első reménybeli kuncsaftot. Közben Maury légipostán már válaszolt is mindenkinek, aki jelentkezett a hirdetésre. Kedves Mr. Ikszipszilon! Köszönettel fogadtuk válaszát a San Rafael Independent Journalban közölt felhívásunkra. Az üggyel foglalkozó személy pár napja nincs az irodában, ezért továbbítottuk neki az ön nevét és címét azzal a kéréssel, hogy lépjen kapcsolatba önnel, és lássa el a szükséges információval. A levél ilyen hangnemben gagyog tovább, de már évek óta jó szolgálatot tesz a társaságnak. Újabban azonban az elektronikus orgonák eladása megcsappant. Például a Vallejo-térségben nem olyan rég eladtunk negyven spinétet, viszont egyetlen orgonát sem. Ez az óriási eltolódás a spinét javára eladási tekintetben szóváltáshoz vezetett köztem és a társam, Maury Rock között; heves szóváltáshoz. Későn értem Ontarióba, mivel lent jártam Santa Monica környékén, minden lében kanál emberekkel beszéltem, akik rendőröket hívtak ki, hogy vizsgálják meg a vállalkozásunkat és működésünket… indokolatlan lépés, ami természetesen semmi eredményt nem hozott, hiszen abszolút törvényes keretek között működünk. Ontario nem a szülővárosom, és másnak sem. A kansasi Witchita Fallsból származom, gimnazista koromban költöztem Denverbe, majd az idahói Boise-ba. Ontario bizonyos tekintetben Boise külvárosa: közel van az idahói határhoz – egy hosszú fémhídon kell csak átmenni – és lapos, földművelő vidék veszi körül. A kelet-oregoni erdők ennyire bent még nem kezdődnek el. A legnagyobb gyár az Ore-Ida üzem, főleg az elektronikai részleg, aztán ott a sok japán farmer, akiket a második világháború alatt csempésztek ide, és akik hagymát vagy mit termesztenek. A levegő száraz, az ingatlan olcsó, bevásárolni Boise-ban lehet; ezt a várost nem szeretem, mert még tisztességes kínai kaját se lehet ott kapni. A régi Oregon-ösvény közelében fekszik, a vasút is átmegy rajta útban Cheyenne felé. Az irodánk egy téglaépületben van Ontario belvárosában, egy vasárubolttal szemben. Az épület körül nőszirom nő, és ennek a színe jól esik az embernek, amikor a sivatagból jön vissza kocsival, Kaliforniából vagy Nevadából. Na szóval leparkoltam a poros Chevrolet Magic Fire turbinás kabriómat a járda mellé, és az épületünkhöz mentem, egyenesen a táblánkhoz: MASA TÁRSASÁG A rövidítés az Multiplex Amerikai Speciális Akusztika nevet takarja; ezt a kitalált elektronikai hangzású nevet az elektromosorgona-gyárunk miatt vettünk fel, amihez családi kapcsolataim révén erős kötelékek fűznek. Maury találta ki a Frauenzimmer Zongoratársaságot, mert ez a név meg jobban passzolt a teherautós módszerünkhöz. Frauenzimmer Maury eredeti neve az óhazából, a Rock is felvett név. Az én nevem valódi: Louis Rosen, ami németül rózsát jelent. Egyszer megkérdeztem Mauryt, mit jelent a Frauenzimmer, és azt felelte, asszonynépet. Rákérdeztem, honnét vette a Rock nevet. – Becsukott szemmel levettem a polcról az enciklopédia egyik kötetét, ami a ROCK szótól a SUBUD szóig tartott. – Mellé trafáltál – mondtam. – A Maury Subud sokkal jobb lett volna. Az épület földszinti ajtaja még 1965-ban került ide, ki kéne már cserélni, csak hát nincs rá pénzünk. Ezt az ajtót nyomtam be most, nagy és súlyos darab, de engedelmesen nyílik, aztán a lifthez mentem, ami szintén özönvíz előtti, automata jószág. Egy perc múlva az emeletre érve kiléptem az irodánkba. A srácok nagy hangon beszélgettek és iszogattak. – Az idő eljárt fölöttünk – rontott rám azonnal Maury. – Az elektronikus orgonánk elavult. – Tévedésben vagy – feleltem. – Éppen hogy az elektronikus orgona felé halad a trend, mert Amerika űrkutatása is efelé halad: az elektronika felé. Tíz éven belül napi egy spinétet sem adunk majd el, a spinét a múlt ereklyéje lesz. – Louis – győzködött Maury –, légy szíves, nézd meg, mit csináltak a versenytársaink. Lehet, hogy az elektronika előre masírozik, de nélkülünk. Nézd meg a Hammerstein Hangulatorgonát. Nézd meg a Waldteufel Eufóriát. És mondd meg, miért elégedne meg bárki azzal, amivel te: hogy puszta zenét klimpírozik. Maury hórihorgas fickó, és könnyen izgalomba jön, ami jellemző a pajzsmirigy-túlműködésesekre. A keze sokszor remeg, és túl gyorsan megemészti az ételt; tablettákat adnak neki, és ha ez nem válik be, egyszer majd kénytelen lesz kipróbálni a radioaktív jódot. Ha kihúzná magát, bőven százkilencven fölött lenne. Fekete haja van, vagyis volt, nagyon hosszú, de már ritkul, a szeme nagy, és állandóan olyan zavart képet vág, mintha mindig minden rosszul sülne el. – A jó hangszer sosem avul el – jelentettem ki. Maurynak azonban igaza volt. Betett nekünk az 1960-as évek közepén kifejlesztett agyfeltérképezés, valamint a Penfield, Jacobson és Olds-féle mélyelektród-technika, főleg a középaggyal kapcsolatos felfedezéseik. A hipotalamusz az érzelmek fészke, és amikor kifejlesztettük és reklámoztuk az elektronikus orgonánkat, nem vettük számításba a hipotalamuszt. A Rosen-gyár nem foglalkozott a középagy specifikus celláinak stimulálásával; sejtelmünk sem volt róla, milyen könnyű – és fontos – lesz az áramkörkapcsolókat nyolcvannyolc fekete és fehér billentyűvé alakítani. A legtöbb emberhez hasonlóan én is pötyögtem Hammerstein Hangulatorgonán, és élveztem is. Viszont nincs benne semmi kreatív. Való igaz, az ember beletrafálhat az agystimulálás új konfigurációiba, és olyan teljesen új érzelmek keletkezhetnek a fejében, amelyek amúgy sosem jelentkeznének. Elméletileg még azt a kombinációt is eltalálhatja, ami egyenesen nirvánába repíti (amiért persze mindkét társaság, a Hammerstein és a Waldteufel is tetemes jutalmat tűzött ki). De ez nem zene. Ez menekülés. Kit érdekel? – Engem – mondta Maury még 1978 decemberében, és azon melegében felbérelte a Nemzeti Űrügynökség egy kirúgott elektromérnökét, hátha össze tudja rakni nekünk a hipotalamusz-stimulációs orgona egy új verzióját. Hiába volt azonban Bob Bundy elektronikai géniusz, a világon semmi tapasztalata nem volt orgonákkal. Szimulákrumokat tervezett a kormánynak. A szimulákrumok szintetikus emberek, azok, amikre én mindig robotként tekintettem; ezeket használják a Luna felfedezésére, időről időre ilyeneket lőnek fel Cape-ről. Bundy ismeretlen okból hagyta ott őket. Iszik, de ez nem gátolja képességeit. Nőzik. De hát ki nem. Valószínűleg azért dobták ki, mivel biztonsági kockázatot jelent; nem mert kommunista – Bundy még a politikai ideák létezését sem ókumlálta ki –, hanem mert van benne némi hebefréniás vonás. Más szóval hajlamos csak úgy elkódorogni. A ruhája koszos, a haja fésületlen, az arca borostás, és nem néz az ember szemébe. Bárgyún vigyorog. A Szövetségi Lélekgondozó Iroda pszichiáterei ezt úgy nevezik: lepusztult. Ha kérdeznek tőle valamit, nem tud válaszolni; beszédgátlása van. Viszont a kezével csodákra képes. A munkáját remekül elvégzi. Úgyhogy a McHeston-törvény nem vonatkozik rá. Ennek ellenére a sok-sok hónap alatt, amíg Bundy nekünk dolgozott, nem láttam semmi új fejlesztést. Főleg Maury foglalkozott vele, mivel én állandóan úton vagyok. – Csak azért ragaszkodsz ahhoz az elektronikus billentyűs hawaii gitárhoz – mondta nekem Maury –, mert apád és az öcséd készítik. Ezért nem tudsz szembenézni az igazsággal. Azt feleltem: – Ez ad hominem érv. – Talmud tudóskodás – kontrázott Maury. Láthatóan be volt nyomva, mind be voltak; az Ősi Kor bourbont szlopálták, mialatt én meló után furikáztam. – Fel akarod bontani a partnerséget? – kérdeztem rá. Abban a pillanatban hajlandó is lettem volna rá, amiért Maury apámat és a testvéremet ócsárolta, meg az egész Rosen Elektronikus Orgona Gyárat Boise-ban a tizenhét alkalmazottal. – Én csak azt mondom, hogy a Vallejóból és környékéről érkező hírek a főtermékünk halálát jósolják. Hiába a hatszázezer lehetséges hangszín-kombináció, közte olyan is, amit emberi fül még sosem hallott. Bele vagy habarodva azokba a vudu űrhangokba, amit az elektronikus trágyadombotokból lehet kicsikarni. Az egész családod bele van habarodva. És még van pofátok hangszernek nevezni. A Rosen családban senkinek nincs hallása. Akkor se vinnék haza ezerhatszáz dolláros Rosen elektronikus orgonát, ha önköltségi áron adnád. Inkább vennék vibrafont. – Mert purista vagy! – üvöltöttem. – És nem hatszázezer, hanem hétszázezer! – Azok a feltuningolt áramkörök egyetlen hangot prüntyögnek – mondta a magáét Maury –, és akárhogy van is felcicomázva, az csak fütyülés. – Lehet rajta komponálni is – érveltem. – Komponálni? Inkább mintha olyan betegségre kreálnál gyógymódot, ami még nem is létezik. Én azt mondom, vagy gyújtsd fel a családi gyárnak azt a részét, ami ezt a szart csinálja, vagy válts profilt, az isten szerelmére. Gyárts valami újat és hasznosat, amire az emberiség támaszkodni tud a fájdalmas felemelkedés közepette. Hallod, amit mondok? – Előre-hátra dülöngélve rám szegezte hosszú ujját. – Most már az égben vagyunk. A csillagok felé törünk. Az ember már nem röghöz kötött. Hallod? – Hallom, de úgy rémlik, hogy neked és Bob Bundynak kellett volna kifundálni új és hasznos megoldást a problémáinkra. Mégpedig hónapokkal ezelőtt. És nem lett belőle semmi. – Valami igenis lett – mondta Maury. – És ha meglátod, egyet fogsz érteni abban, hogy minden kétséget kizáróan ez a jövő. – Akkor mutasd meg. – Jó. Menjünk ki a gyárba. Apád és a tesód is lássák, ha már úgyis ők gyártják majd. Bundy piával a kezében állva vigyorgott rám a maga sunyi, sanda módján. Ez a sok személyes kommunikáció biztos idegesítette. – Van egy olyan érzésem, hogy tönkre fogtok tenni minket – mondtam. – Amúgy is a csőd vár ránk – felelte Maury –, ha ragaszkodunk a Rosen-féle WOLFGAND MONTE VERDI elektronikus orgonához, vagy milyen matricát ragaszt rá ebben a hónapban Chester öcsikéd. Erre nem tudtam mit mondani. Komoran töltöttem magamnak egy italt. 2 A Mark VII Saloon Modell Jaguar egy régi, hatalmas fehér autó, gyűjtőknek való darab, ködlámpákkal, olyan motorházráccsal, mint a Rollsé, na és persze kézzel csiszolt diófaborítással, bőrülésekkel és sok belső lámpával. Maury felbecsülhetetlen 1954-es Mark VII-e szinte vadonatúj állapotban volt, tökéletesen beállítva, de nem mehettünk kilencven mérföldnél gyorsabban az Ontariót Boise-zal összekötő autópályán. A lomha tempótól nyugtalan lettem. – Idehallgass, Maury, megmagyarázhatnád ezt a dolgot. Hozd el nekem a jövőt itt és most, szavakkal. Maury a Corina Sport szivarját pöfékelve hátradőlt a kormány mögött. – Mi foglalkoztatja manapság Amerikát? – A szexualitás. – Nem. – Akkor hogy mi foglaljuk el a naprendszer belső bolygóit az oroszok előtt. – Nem. – Jó, akkor áruld el. – Az 1861-es polgárháború. – Az isten szerelmére. – Ez az igazság, haver. Ez a nemzet a megszállottja az államok közti háborúnak. Megmondom, miért. Ez volt az első és egyetlen nemzeti eposz, amiben mi, amerikaiak részt vettünk, ezért. – Rám fújta a szivar füstjét. – Ezen nőttünk fel mi, amerikaiak. – Hát engem nem ez foglalkoztat – dohogtam. – Ha az ország bármelyik nagyvárosában megállok egy kereszteződésnél, és iderángatok tíz embert, arra a kérdésre, hogy mi foglalkoztatja, hat azt fogja mondani: „Az 1861-es polgárháború”. Úgy hat hónapja jöttem rá erre, és azóta dolgozom azon, hogy ezt a felfedezést átültessem a gyakorlatba. Komoly jelentősége van a MASA Társaság számára, már ha akarjuk, ha elég éberek vagyunk. Volt az a centenáriumi ünnepség úgy tíz éve, emlékszel? – Ja, 1961-ben. – És bukta volt. Pár szerencsétlen újrajátszott néhány csatát, de amúgy egy nagy nulla. Na most, kukkants a hátsó ülésre. Felkapcsoltam a belső világítást, és hátrafordulva egy hosszú, újságpapírba csomagolt kartondobozt láttam a hátsó ülésen; olyan alakja volt, mint a kirakatbabának. A mellrész dudorának hiányából arra tippeltem, hogy nem női példány. – Mi ez? – néztem Mauryra. – Ezen dolgoztam. – Miközben én vevőket hajtottam fel?! – Ja. És annyival tovább fognak majd emlékezni erre, mint bármekkora spinét- vagy elektromos orgona-eladásra, hogy összecsúszol, ha felfogod. Nyomatékosan bólogatott. – Na most figyelj. Amikor Boise-ba érünk, nem akarom, hogy apádék keménykedjenek velünk. Ezért kell most beavatnom téged. Az ott hátul egymillió dolcsit ér nekünk vagy annak, aki kitalálja. A legszívesebben leállnék valahol, hogy megmutassam. Talán majd egy út menti büfénél. Vagy akár egy benzinkútnál. Bárhol, ahol van fény. – Maury nagyon feszültnek látszott, keze még a szokásosnál is jobban remegett. – Ugye, nem egy Louis Rosen-báb? Te meg leütsz engem, és ő veszi át a helyemet? Maury furán nézett rám. – Most miért mondod ezt? Nem, nem erről van szó, bár történetesen nem jársz messze az igazságtól, haver. Látom, hogy még mindig egy rugóra jár az agyunk, mint annak idején, a hetvenes évek elején, amikor még zöldfülűek voltunk, és nem támogatott minket senki, talán csak apád meg az a szerencsétlen öcséd. Miért is nem lett Chester nagyállat-doktor, ami akart lenni? Biztonságosabb lett volna nekünk, többieknek. Inkább spinétgyárat alapított, ráadásul Idahóban! Őrület – ingatta a fejét. – A te családod még ennyit se ért el – vitatkoztam. – Sose épített vagy talált fel semmit. Alkuszok, a ruhaipar halaskofái. A kisujjukat se mozdították, hogy segítsenek nekünk, mint apa meg Chester! Szóval mi az a báb ott hátul? Tudni akarom, és nem állok meg benzinkútnál vagy büfénél, mert az a határozott gyanúm van, hogy ki akarsz csinálni, vagy valami hasonló. Vezess csak szépen tovább. – Szavakkal nem tudom leírni. – Hogyne tudnád. Első osztályú hantás vagy. – Hát jó. Megmondom, miért buktázott a polgárháború centenáriuma: mert az összes eredeti résztvevő, aki hajlandó volt harcolni és életét adni az Unióért vagy a Konföderációért, halott. Senki nem él száz évig, vagy ha igen, már semmi haszna, nem tud harcolni, a puskát se tudja felemelni. Nem igaz? – Azt akarod mondani, hogy az ott egy múmia? Vagy minek is hívják a horrorfilmekben, „zombi”? – Pontosan megmondom, mi az. A hátsó ülésen újságpapírba csomagolva az Edwin M. Stanton. – Az meg ki? – Lincoln hadügyminisztere volt. – Ne már! – Ez az igazság. – Mikor halt meg? – Régen. – Gondoltam. – Figyelj, az ott a hátsó ülésen egy elektronikus szimulákrum. Én építettem, vagyis Bundyval építtettem. Hatezer dolláromba került, de megérte. Álljunk meg annál a benzinkúti kávézónál, ami most jön, kicsomagolom és megmutatom. Másként nem lehet. Libabőrös lettem. – Szeretnéd, mi? – Azt hiszed, ez valami bagatell dolog, haver? – Nem. Szerintem halál komolyan beszélsz. – Úgy bizony. – Maury lassított és indexelt. – Megállok itt. Tommy Olasz Falatozója és Lucky Láger Sör. Ez jó lesz. – És aztán? Mi lesz a bemutató? – Kicsomagolom, bejön velünk és rendel egy csirkés-sonkás pizzát. Ez lesz a bemutató. Maury leparkolta a Jaguarral, majd hátrament és bebújt a hátsó ülésre. Nekilátott letépni az újságpapírt az emberi alakú csomagról, és bizony hamarosan egy idősebb úriember bukkant elő: csukott szem, fehér szakáll, archaikus ruha, keze összefonva a mellkasán. – Majd meglátod, milyen meggyőző ez a szimulákrum, amikor pizzát rendel magának – mondta Maury, ahogy a kapcsolókkal babrált a micsoda hátán. Az arc hirtelen zsémbes kifejezést öltött, és a dolog felhördült: – Barátom, ha lenne kedves levenni rólam a kezét. – Lefejtette magáról Maury ujjait; Maury rám vigyorgott. – Látod? – A micsoda lassan felült, és módszeresen nekilátott lesöpörni magát; most szigorú, bosszúszomjas képet vágott, mintha úgy vélné, ártottunk neki, talán leütöttük, és csak most tér magához. Előre láttam, hogy Tommy Olasz Falatozójának pincére beveszi; megértettem, hogy Maury máris bebizonyította, amit akart. Ha nem láttam volna, ahogy életre kel, én is elhittem volna, hogy egy keserű öregember, régimódi ruhában és fehér szakállal, aki felháborodva söprögeti magát. – Látom – mondtam. Maury kinyitotta neki a Jaguar hátsó ajtaját, s Edwin M. Stanton elektronikus szimulákrum kicsusszant az ülésről, és méltóságteljesen felegyenesedett. – Van nála pénz? – kérdeztem. – Persze – felelte Maury. – Most ne az apróságokkal törődj, ez a legkomolyabb dolog, amivel életedben dolgod volt. – Mindhárman elindultunk a murván az étterem felé, és Maury folytatta: – Ettől függ a jövőnk, és Amerika egész gazdaságáé is. Mához tíz évre te meg én gazdagok lehetünk ennek a micsodának köszönhetően. Hármasban megpizzáztunk az étteremben. A pizza széle megégett, és az Edwin M. Stanton jelenetet rendezett, öklét rázta a tulajdonos felé, végül fizettünk és leléptünk. Eddigre egy óra késésben voltunk, már kezdtem arra gondolni, hogy mégse érünk ki a Rosen-gyárba. Mondtam is Maurynak, amint visszaültünk a Jaguarba, hogy lépjen oda neki. – Ez a drágaság megugorja a kétszázat is – indított – azzal az új rakéta-üzemanyaggal, amit most dobtak piacra. – Ne kockáztasson feleslegesen – szólt rá az Edwin M. Stanton mogorván, ahogy a kocsi kisüvített az autópályára –, csak ha a várható nyereség jócskán meghaladja a kockázatot. – Ez magára is vonatkozik – felelte Maury. A Rosen Spinétzongora és Elektronikus Orgona Gyár az Idaho állambeli Boise-ban nem feltűnő, hiszen maga a tulajdonképpeni gyár egy lapos, földszintes épület, ami tortához hasonlít, mögötte parkoló, az iroda fölötti felirat betűit kemény műanyagból vágták ki, és süllyesztett lámpák világítják meg hátulról, ami nagyon modern. Csak az irodán van ablak. Ilyen későn a gyár már zárva volt, sehol egy fény, sehol egy lélek, úgyhogy továbbhajtottunk a lakónegyedbe. – Mit gondol erről a környékről? – kérdezte Maury az Edwin M. Stantont. A Jaguar hátuljában ülő micsoda mogorván annyit felelt: – Meglehetősen hitvány és visszataszító. – A családom azért él itt – fortyantam fel –, Boise iparnegyedéhez közel, hogy gyalog is el tudjon menni a gyárba. – Felhúzott, hogy egy hamisítvány igazi embereket kritizál, főleg egy olyan remek embert, mint apám. Ami pedig az öcsémet illeti: Chester Rosenen kívül kevés sugárzást kapott mutáns jutott bármire a spinét- és elektronikus orgona iparban. Különleges születésű személy, ahogy nevezik őket. Annyi területen van még diszkrimináció és előítélet… a legtöbb magas társadalmi státusszal járó szakma zárva van előttük. A Rosen családnak kiheverhetetlen csalódást jelentett, hogy Chester szeme az orra alatt van, a szája meg a szeme helyén. De az ötvenes-hatvanas években végzett hidrogénbomba-tesztek tették ilyenné őt és sorstársait szerte a világon. Emlékszem, hogy gyerekként sok könyvet olvastam a születési rendellenségekről – a téma magától értetődően sokakat érdekel már jó két évtizede –, és találkoztam olyanokkal, akikhez képest Chester szinte normálisnak mondható. Az amelyiktől egy hétig depresszióba kerültem, az, amikor az embrió szétesik a méhben, és darabokban születik meg: állkapocs, kar, egy csomó fog, az ujjak egyesével. Mint azok a műanyag készletek, amelyekből a gyerekek repülőgépmodelleket állíthatnak össze. Csak éppen az embrió részei nem adnak ki semmit: nincs olyan ragasztó ezen a világon, amivel össze lehetne rakni. Van olyan embrió, amelyik tiszta szőr, akár egy jakprémből készített papucs. És van, amelyik úgy összeszárad, hogy megrepedezik a bőre; mintha a hátsó lépcsőn a napra kitéve nőtt volna. Szóval el a kezekkel Chestertől. A Jaguar megállt a házunk előtti padkánál. Megérkeztünk. Láttam, hogy a nappaliban ég a villany: a szüleim és az öcsém tévéznek. – Küldjük előre az Edwin M. Stantont – javasolta Maury. – Hadd kopogjon be, mi meg innen nézzük. – Apám egy kilométerről kiszúrja, hogy utánzat – mondtam. – Talán le is rugdossa a lépcsőn, és a hatszáz dollárod bánja. – Vagy mennyit fizetett érte Maury, nyilván a MASA-ra terhelve. – Vállalom a kockázatot – nyitotta ki a hátsó ajtót Maury, hogy a szerkezet kiszállhasson. Azt mondta neki: – Menjen a 1429-es számhoz, és csengessen be. Amikor ajtót nyitnak, mondja azt: „Mostantól ő már a halhatatlanok közé tartozik”. Aztán csak álljon ott. – Ez meg mit jelent? – kérdeztem. – Miféle köszönés ez? – Stanton ezzel a híres mondással került be a történelembe, amikor Lincoln meghalt – magyarázta Maury. – „Mostantól ő már a halhatatlanok közé tartozik” – gyakorolt a Stanton, ahogy a járdán átvágva felment a lépcsőn. – Majd a maga idején elmesélem, hogyan készült az Edwin M. Stanton – mondta nekem Maury. – Hogyan szereztük meg az összes létező adatot Stantonról, hogyan írattuk át a UCLA-ben lyukszalagra, amit be lehet táplálni a szimulákrum agyául szolgáló vezérlőmonászba. – Tisztában vagy vele, mit művelsz? – kérdeztem undorodva. – Tönkreteszed a MASA-t ezzel a baromsággal, ezzel az eszement hülyeséggel… bárcsak sose álltam volna össze veled. – Csend – szólt rám Maury, ahogy a Stanton megnyomta a csengőt. Az ajtó kinyílt, és ott állt apám nadrágban, papucsban meg az új köntösben, amit karácsonyra vettem neki. Elég tekintélyparancsoló alak volt, és az Edwin M. Stanton, ami már kezdte volna a szövegét, hallgatott és habozott. – Uram – szólalt meg végül –, van szerencsém ismerni az ön fiát, Louist. – Á, igen – mondta apám. – Most lent van Santa Monicában. Az Edwin M. Stanton láthatóan nem tudta, micsoda Santa Monica, és értetlenül állt ott. Mellettem a kocsiban Maury elkeseredve káromkodott, de én viccesnek találtam, hogy a szimulákrum ott ácsorog, mint egy tehetségtelen, zöldfülű házaló, nem jut eszébe, mit mondhatna, és csak áll ott, mint Bálám szamara. Ugyanakkor megkapó látvány volt, ahogy a két öregember farkasszemet nézett: a Stanton a fehér szakállával, régimódi ruhában, meg apám, aki nem látszott sokkal maibbnak. A pátriárkák találkozása, futott át a fejemen. Akár a zsinagógában. Végül apám azt mondta neki: – Fáradjon be. – Kitárta az ajtót, és a micsoda belépett, eltűnt a szemünk elől; az ajtó rácsukódott a villanyfényes, üres tornácra. – Nem semmi – hüledeztem. Mi is elindultunk. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, hát bementünk. A Stanton a nappaliban ült a kanapé közepén, keze a térdén pihent, és nagyban társalgott apámmal. Chester és anyám tévéztek. – Csak az idődet fecsérled, Apa – mondtam. – Tudod, mi ez az izé? Egy gép, amit Maury rakott össze a pincében hat dolcsiból. Erre apám és az Edwin M. Stanton elhallgattak és rám néztek. – Ez a kedves úriember? – kérdezte apám, majd dühös, felháborodott kifejezés költözött az arcára; a szemöldöke összeszaladt, és felcsattant: – Ne felejtsd el, Louis, hogy az ember törékeny nádszál, a természet legesendőbb teremtménye, de az istenit, mein Sohn, gondolkodó nádszál! Nem kell, hogy az egész univerzum felfegyverkezzen ellene, egyetlen csepp víz is megölheti. – Izgatottan felém bökött, és mondta tovább a dörgedelmet: – De még ha az egész univerzum össze akarja is zúzni, tudod, mi lesz? Megmondjam? Az ember csak még nemesebb lesz! – és a nyomaték kedvéért a fotel karfájára csapott. – És tudod, miért, mein Kind? Mert tudja, hogy meghal! És mondok még valamit. Előnyben van az istenverte univerzummal szemben, mert annak fogalma sincs róla, mi folyik. És – zárta le kissé lecsillapodva – minden büszkeségünk ebben van. Mert az ember kicsi, nem tudja betölteni az időt és a teret, viszont nagyon is kihasználja az agyát, amit Istentől kapott. Mint ez az „izé”, ahogy nevezted. Ez nem „izé”. Ez ein Mensch: egy ember. Jut eszembe, ezt a viccet hallanod kell – és már mondta is a viccet félig jiddisül, félig angolul. Amikor befejezte, mind mosolyogtunk, bár nekem úgy tűnt, az Edwin M. Stanton mosolya igencsak üres, sőt erőltetett. Próbáltam felidézni, mit olvastam Stantonról, és arra emlékeztem, hogy elég nyers fickónak tartották a polgárháború alatt és után is, főleg amikor összeakaszkodott Andrew Johnsonnal, és megpróbált vádat emeltetni ellene. Valószínűleg azért nem értékelte apám humanitárius-féle viccét, mert a munkája során egész álló nap ilyesmiket hallgatott Lincolntól. De apámat már nem lehetett leállítani; az ő apja elismert Spinoza-tudós volt, és noha apám csak hét osztályt járt ki, olvasott rengeteg könyvet és dokumentumot, és levelezett irodalomárokkal szerte a világból. – Sajnálom, Jerome – mondta Maury apámnak, amikor szünet állt be –, de igazat mondok. – Azzal odament az Edwin M. Stantonhoz, és a füle mögé nyúlt. – Glop – mondta a Stanton, majd megdermedt, élettelen lett, akár egy kirakatbáb; szemében kihunyt a fény, karja megmerevedett. Látványos volt, és apámra pillantottam, hogyan fogadja a dolgot. Egy pillanatra még Chester és anyám is felnéztek a tévéképernyőről. Olyan pillanat volt, amikor az ember önkéntelenül elgondolkodik. Ha ezen az estén nem lett volna már eleve a levegőben a filozófia, akkor ettől feltétlen előkerül. Ünnepélyes hangulat telepedett ránk. Apám felkelt és odament, hogy közelről megvizsgálja a micsodát. – Oj gewalt – ingatta a fejét. – Visszakapcsoljam? – kérdezte Maury. – Nein, das geht mir nicht. – Apám visszaballagott a foteljéhez, letelepedett, majd rezignált, komoly hangon megkérdezte: – Na, és hogy ment az eladás Vallejóban, fiúk? – Ahogy a válaszra készültünk, elővett egy Antonius és Kleopátra szivart, kicsomagolta és rágyújtott. Minőségi, havannai szivar, zöld papírba csomagolva, a nappalit azonnal megtöltötte az illata. – Eladtatok sok orgonát és AMADEUS GLUCK spinétet? – kuncogott. – Jerome, a spinétek úgy mennek, mint a lemmingek, az orgonát meg nem is viszik. Apám a homlokát ráncolta. – Bizonyos tények tükrében magas szinten megvitattuk a kérdést – folytatta Maury. – A Rosen elektronikus orgona… – Egy pillanat – szólt közbe apám. – Ne olyan gyorsan, Maurice. A Vasfüggönyön innen a Rosen-orgonának nincs párja. – A dohányzóasztalról felvett egy bemutatódarabnak szánt panelt, amire ellenállásokat, napelemeket, tranzisztorokat, vezetékeket meg ilyesmiket szereltünk. – Ezen demonstrálni tudom a Rosen-féle igazi elektronikus orgona működését. Ez a késleltető áramkör, ami… – Tudom, hogyan működik az orgona, Jerome. Hadd fejezzem be. – Halljuk. – Apám letette a panelt, ám mielőtt Maury folytathatta volna, azt mondta: – De ha azt várod tőlünk, hogy feladjuk a megélhetésünket biztosító fő termékvonalat, csak mert az értékesítés, és ezt személyes tapasztalat birtokában mondom, tehát mert az értékesítés lecsökkent, és nincs meg az eladáshoz szükséges akarat… Most Maury vágott közbe: – Hallgass meg, Jerome. Bővítést javaslok. Apám felvonta egyik szemöldökét. – A Rosen család annyi elektronikus orgonát csinálhat, amennyit akar – mondta Maury –, de én biztos vagyok benne, hogy hiába egyedi és remek darabok, az eladás folyamatosan csökkenni fog. Szükségünk van valamire, ami igazán újdonság. A Hammerstein kitalálta a hangulatorgonánkat, nagyot is kaszált vele, de teljesen lefedte a piacot, nem is érdemes belekontárkodnunk. Hadd mondjam el az én ötletemet. Apám a füléhez nyúlt és visszakapcsolta a hallókészülékét. – Köszönöm, Jerome. Az Edwin M. Stanton egy elektronikus szimulákrum. Szinte mintha maga Stanton lenne itt és beszélgetne velünk. El lehet adni oktatási céllal, például iskoláknak. De ez még semmi, először erre gondoltam, de aztán beugrott a nagy ötlet. Figyeljetek. Javasoljuk Mendoza elnöknek hazánk fővárosában, hogy eltöröljük a háborút, és helyettesítjük egy tízévenkénti polgárháborús centenáriummal, amihez a Rosen gyár szállítja az összes résztvevőt, mindenkinek a szimulákrumát. Lincoln, Stanton, Jeff Davis, Robert E. Lee, Longstreet és hárommillió szabványdarab közkatonáknak, amit állandóan raktáron tartunk. És a csatában a résztvevők valóban meghalnak, ezek a rendelésre készült szimulákrumok felrobbannak, nem csak mint a másodrangú filmekben, amikor mintha főiskolások gyötörnék Shakespeare-t. Érted a lényeget? Felméred, mekkora lehetőség ez? Mind hallgattunk. Igen, gondoltam, ez nem kispálya. – Öt éven belül akkorává nőhetünk, mint a General Dynamics – tette hozzá Maury. Apám a szivarját szívva méregette. – Nem is tudom, Maurice – ingatta a fejét. – Nem is tudom. – Mit nem tudsz? Mondd meg, mi baj van vele, Jerome. – Szerintem elragadott az idők szele – mondta apám fáradtságtól elnehezült hangon. Sóhajtott. – Vagy én öregszem? – Igen, te öregszel! – horkant fel dühösen Maury. – Talán igazad van, Maurice. – Apám hallgatott egy sort, majd kihúzta magát. – Nem, ez az ötlet túl… ambiciózus, Maurice. Mi nem vagyunk ilyen jók. Vigyáznunk kell, hogy ne ágaskodjunk túl magasra, mert még orra esünk, nicht wahr? – Ne gyere nekem a némettel – morgott Maury. – Ha nem mész bele… Én már túlságosan beleástam magam, sajnálom, de nem hagyom abba. Sok jó ötletem volt már, amiknek hasznát vettük, és ez az eddigi legjobb. Az idők változnak, Jerome. Lépést kell tartanunk velük. Apám szomorkásan szívta a szivarját.” Öszeállította Kerekes Tamás Kerekes Roadmovie Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

A tudomány világfóruma

A könyv 12 világhírű tudós és tudománypolitikus gondolatait, véleményét foglalja össze a tudomány és a társadalom viszonyáról. A kötet a World Science Forum 2009 rendezvényére jelent meg külön-külön kiadásban angol és magyar nyelven. A kötetnek hídképző szerepet szán a tudós a 21. századról Tinta Kiadó www.tintakiado.hu info@tintakiado.hu Szemenyei István (főszerkesztő): 12 tudós a 21. századról __ Az interjúra felkért személyek listájára kiemelkedő személyiségek, Nobel-díjasok, nagy befolyású nemzetközi tudománypolitikusok mellett, a világ élvonalába tartozó magyar és magyar származású tudósok kerültek fel. Az interjúk kérdései alapvetően korunk fő kihívásait érintik, és arra keresnek válaszokat, hogy mi lehet a tudomány szerepe azok megoldásában, általában véve és külön is, az adott tudományterületen. A kérdéseket a főszerkesztő és a szerkesztői munkacsoport tagjai állították össze. Az interjúkat neves hazai tudományos újságírók, illetve magyar tudósok készítették, a bázist a Természet Világa munkatársai jelentették. Az interjúra a tudósokat Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia, egyben a WSF elnöke kérte fel, aki a könyv előszavát is jegyzi. A kötet a Tudomány Világfóruma - World Science Forum 2009. évi rendezvényére jelent meg, és minden ízében méltó hozzá - csak felsőfokú pozitív jelzőkkel minősíthető. A 21. század hajnalára a világot formáló nagy erők - tudomány, technológia, globalizáció, a nagy közösségi infrastruktúrák, s különösen a modern infokommunikáció - rohamos előrelépései hatására úgy felgyorsultak a változások a gazdasági és politikai világrendben, hogy lehetetlen megbízható átfogó előrejelzést készíteni a távolabbi jövő alakulásáról. Annál is izgalmasabb, hogy nagynevű tudósok mit tudnak nekünk erről mondani. Itt szinte kivétel nélkül az ilyesfajta véleményeknek és előrejelzéseknek a legjavát kapjuk: kiváló tudósok a saját szakterületükről mondják el, hogy az mivel és hogyan járul hozzá a 21. század alakulásához, s ebben melyek a legfontosabb kutatási feladatok. Egy-két nyilatkozónál ugyan pár mondatban megjelenik a vezércikkek hangvétele, de ettől eltekintve mindegyikük a tudomány és a 21. század világa találkozásának, közös alakulásának arról a területéről beszél, amelyet illetően a legtöbbet tudók, az igazi elhivatottak egyike. Az itt előadottak révén tehát valóban óriások vállára állva nézhetünk a jövőbe. A kötet felnőttként, azaz az új korszak által teremtett lehetőségek okos felhasználójaként tekinti az olvasót. Számos szakmai fogalom, utalás szerepel benne, amelyhez sokaknak magyarázatra lesz szükségük. A fejlődés mai szintjén már tökéletesen helyénvaló feltételezni, hogy akiket érdekelnek az itt kifejtettek, azok képesek megkeresni maguknak a magyarázatot, s hajlandóak is erre, hiszen a keresés során is újabb tudáshoz jutnak. A legjobb méltatása e karcsú, 132 oldalas kötetnek, ha elmondjuk, kik adnak benne összegzést a tudományáguk helyzetéről, s a jövőképükről. Íme: • Werner Arber Nobel-díjas biokémikus, genetikus, az 1931-ben alapított, jelenleg 117 nemzeti tudományos testületet és 30 nemzetközi tudományos uniót összefogó Tudomány Nemzetközi Tanácsa (International Council for Science, ICSU) korábbi elnöke • Barabási Albert-László fizikus, a Northeastern Egyetem (USA) Komplex Hálózatok Kutatóközpontjának igazgatója, a hálózatok modern rendszertechnikájának egyik úttörője. Híres műve a Behálózva - l. MISZ Hírlevél 2004/2. sz. • Catherine Bréchignac, fizikus, az ICSU elnöke, a Francia Nemzeti Kutatási Központ elnöke • Catherine Cesarsky, asztrofizikus, a Nemzetközi Csillagászati Unió korábbi elnöke, a francia kormány energiaügyi főbiztosa • Csíkszentmihályi Mihály, pszichológus, egyetemi professzor (USA) - l. Howard Gardner, Csíkszentmihályi Mihály, William Damon: Jó munka - Amikor a kiválóság és az etika találkozik (MISZ Hírlevél, 2009/12. sz.) • Mohamed H. A. Hassan, fizikus, a Fejlődő Világ Tudományos Akadémiájának ügyvezető igazgatója, az Afrikai Tudományos Akadémia elnöke • Rolf-Dieter Heuer, fizikus, az Európai Részecskefizikai Laboratórium (CERN) főigazgatója • Lovász László, matematikus, az ELTE Matematikai Intézetének igazgatója, a Nemzetközi Matematikai Unió elnöke • Lu Yongxiang, a Kínai Tudományos Akadémia elnöke, az Országos Népi gyűlés alelnöke • Erwin Neher, Nobel-díjas agykutató, Max-Planck Társaság Biofizikai és Kémiai Intézete • Pavlics Ferenc, mérnök, az Apolló Program (USA) Holdautójának tervezője és főkonstruktőre • Ahmed H. Zewal, kémiai Nobel-díjas, a California Institute of Technology kémia- és fizikaprofesszora - A fáraók földjének Nobel-díjasa c. önéletrajzáról l. MISZ Hírlevél 2009/15. sz. A világot sújtó válság miatt különösen fontos kérdés, milyen tudásra van szükség, hogy kilábaljunk a krízisből, és a jövőben elkerüljük a hasonló válságokat. A közvélemény számára is világossá kell tenni, hogy a tudomány elengedhetetlen része az életünknek. A tudományos eredmények jóvoltából létrejött javak nélkül világunkban szinte napok alatt súlyos gondok merülnének fel - mondta Pálinkás József, az MTA elnöke a világfórum előtt rendezett sajtótájékoztatón. A világ legjelentősebb nemzetközi tudományos fórumainak főszervezői is Budapesten számolnak be az általuk rendezett események főbb eredményeiről, tanulságairól. Az államfői panel résztvevői környezetvédelemmel és a klímaváltozással kapcsolatos kérdésekkel foglalkoznak. Az idei Tudomány Világfórumának (World Science Forum, WSF) egyik érdekessége a tudományos kommunikációnak szentelt plenáris ülés, amelyen a világ két legrangosabb tudományos folyóirata, a Science és a Nature főszerkesztői is részt vesznek. Bruce Alberts és Philip Campbell mellett Csíkszentmihályi Mihály, a világhírű magyar származású pszichológus tart előadást. A Kínai Tudományos Akadémia elnökének kérésére rendezik meg a Tudományos és technológiai előrelátás és innovációs politika a fenntarthatóságért című tematikus szekciót. Origo.hu A rendezvénysorozat előestéjén a G-77 csoport, az ENSZ legnagyobb, a harmadik világot képviselő kormányközi szervezetének csúcstalálkozója zajlik az MTA-n. Afganisztán, Algéria, Argentína, Brazília, Costa Rica, Egyiptom, Elefántcsontpart, El Salvador, Gabon, Gambia, Kenya, a Közép-Afrikai Köztársaság, Kuvait, Laosz, Libanon, Madagaszkár, Marokkó, Namíbia, Omán, Pakisztán, Szíria, Tunézia, Uruguay és Zimbabwe tudományos minisztériumainak vezetői és kormányképviselői kezdtek tanácskozást szerdán a tudományfinanszírozás és -szervezés legfontosabb kérdéseiről. A harmadik világ tudományos vezetői az államnak a kutatásfejlesztésben betöltött szerepéről, illetve annak jelentőségéről és lehetőségeiről cserélnek véleményt. A miniszterek megalapítják a COSTIS elnevezésű új szervezetet is (Consortium on Science, Technology and Innovation for the South, vagyis a Déli Államok Tudományos, Technológiai és Innovációs Konzorciuma). A COSTIS célja a tudományos, technológiai és innovációs együttműködés fellendítése a mára már 130 résztvevő állam között. A WSF sajtótájékoztatóján mutatták be a 12 tudós a 21. századról című könyvet, amelynek központi témája a tudomány és a társadalom viszonya. Az interjúkötetben felkért tudósok között Nobel-díjasok, befolyásos nemzetközi tudománypolitikusok mellett a világ élvonalába tartozó magyar és magyar származású tudósok is szerepelnek. A szerkesztők arra keresik a választ, hogy mi lehet a tudomány szerepe korunk fő kihívásainak leküzdésében általában, illetve egy-egy adott tudományterületen. A kötetben megszólaló tudósok között szerepel többek között Werner Arber orvosi Nobel-díjas svájci genetikus, az ICSU korábbi elnöke, Barabási Albert-László hálózatkutató, Csíkszentmihályi Mihály pszichológus, Rolf-Dieter Heuer részecskefizikus, az Európai Részecskefizikai Kutatóintézet (CERN) főigazgatója és Lovász László Wolf-díjas, Széchenyi Nagydíjas, Bolyai-díjas matematikus, a Nemzetközi Matematikai Unió elnöke. Index.hu

Szomory

Gyuri Szomory Dezső Múlt és Jövő Kiadó Szomory Dezső, elbeszélésirodalmunk nagymestere, terjedelemre is tekintélyes prózát írt, de klasszikus értelemben vett regényt csak egyet: a Gyurit. A kamaszszerelem korabánatának kliséjébe sikerült sűrítenie és átlényegítenie mindazt, ami személyiségének és művészetének esszenciája: eredendő idegenségét és az ebből fakadó zsigeri bánatot. S a beteljesületlen, csak az írás gyönyörében újra és újra kielégülő szerelmét a magyar nyelv és táj géniusza iránt. A mű 1932-es megjelenése után most ébred fel – művei összkiadásának második köteteként – Csipkerózsika-álmából, hogy el-, illetve visszafoglalja helyét az olvasók szívében s a magyar irodalom őt megillető kánonjában Általában szenvedtem minden szabályoktól és konturoktól, melyek az élő szót formailag magukba zárják.» Ezt az a Gyuri nevű kamasz mondja, aki Szomory új könyvének, nem bizonyos, tárgya-e, vagy ürügye, de Szomory, az író, tesz vele vallomást ömagáról. Szabály, kontur, - az valóban nincs a számára. Mindent szuverénül magához hasonít, a maga módja szerint újraalkot, akár a regény anyagáról van szó, akár a formájáról. Nincs még egy olyan független író. Kamasz-regény ez a könyv? Mondjuk, hogy az, mert egy kamasz tizenöt éves gimnazista szenvedései vannak benne elmondva, a serkedő szerelem gyönyörűségesen szörnyű igájában. De nem ez a realitás fontos benne, hanem a realitásnak az érzelmi rezonanciája. A szereplők nem arra valók, hogy a valóság illuzióját keltsék, hogy életet ábrázoljanak, hanem csak arra, hogy rezonáló felületei legyenek az érzések ama viharzó, elsodró és szélesen zengő áradásának, amelyet az író ki akar fejezni. Olyan festő, aki, mikor embert akar festeni, az árnyékát festi meg, azt, ami létében a legbizonytalanabb, legkevésbé konturokhoz kötött és formába zárt. Tehát mégse kamaszregény, nem a lélektan síkjára vetíti a dolgokat, - átviszi őket valami sajátságos zenei síkra. A kamasz, akiről szó van, csak alkalom arra, hogy egy sajátságos nyelvi hangszer megszólaljon a maga túlhangolt hangjain, vad polifoniájával, a mindenségre kisugárzó szabálytalan ritmusaival. Minden túlzottan hangzik ebben a furcsa zenei atmoszférában. A húrok egészen csekély érintése is olyan hatalmas zengéseket ver fel, amelyek semmi arányban sincsenek eredetükkel. Az alakok a maguk árnyszerű körvonaltalanságában fantasztikus nagyra nőnek, mint az árnyék a holdvilágban: inkább kísérteteknek tünnek fel, mint élő lényeknek. Egészen mindennapi események úgy vannak elmondva, olyan pátosszal, a zuhogó és színtjátszó szavaknak olyan kataraktájával, hogy el lehet bele szédülni. Egy juhász jön szamárháton a falusi udvarba; ezt így tudjuk meg: «Pásty-pusztáról átjött az öreg juhász korán reggel. Szamárháton jött, poroszkálva, abban a csöndes kis tempóban, ami évszázadok óta juhászról juhászra úgy ki van számítva térben és időben, hogy soha nem is változik azóta ez a kis csöndes tempó. Valami örökkévalóságnak, örök törvénynek, örök igazságnak tünt ez az öreg juhász szamárháton, amint jött Pásty-pusztáról... «Már befordult a kapun, már lépésben jött, mozdulatlanul azzal a két merev combjával, s elnyütt csizmájával, ami lógott a levegőben négy kis pata fölött, ami mozgott. Ahogy ült a szamáron, ahogy ült, vastagon és bundásan, a szamár úgy hozzá tartozott, valami külön világban szolidárisan, hogy nem is jöhetett máskép, mint ahogy jött, két merev combjával, szamárháton. Kis törpe csacsi volt ez, inkább sárga, mint szürke, s el is volt takarva a bundával a fara irányában s csak úgy látszott félig a fejével s a szügyével, mintha ketté volna vágva. De két hosszúkás s bánatos szeme, két gyönyörű rezignált szeme olyan világosan nézett a szembogár tiszta fényeivel s lelkivilágának, minden ködösség nélkül, valami koldusköltészetét jelezte, valami őskori költészetét, emlékét és líraiságát, különös egyedülvalóságát az állatok között.»-Schöpflin Aladár A Gyuri a kései fellobbanás. Abban a korszakban született, amikor Réz Pál felteszi a kérdést, hogy a nagy, az összegző drámára már nem jutott ideje? Vagy az erejéből nem futotta már? Ugyanakkor új kísérletekhez, új témákhoz volt ereje. Az öregedő író versenyt fut az esztendőkkel: míg ifjúkorában nagyobb kompozícióval, az életmű belső törvényeivel nem gondolva építette ouvre-jének barokkos ékítményekkel gazdag palotáját. A párizsi regény- ben a fiatalember honvágyát és fájdalmát sírta el, a Gyuri-ban(1932) az előzményeket kutatja . ez a könyv a gyermekkor, a kamaszévek regénye volt. Felcsattanó ujjongó kiáltással indul a történet, azt sugallva, hogy a regény a gyermekkor gyönyörűségének könyve lesz. S csakugyan, részletező kedvvel, immár a természet szépségei iránt sem érzéketlenül rajzolja fel a Szamos-partot, ahol ifjúkorában vakációit töltötte, s ahová később is lerándult, gazdag rokonainak birtokára. De a gyermekkor édeni tisztasága, árnytalan boldogsága csak az indítás lendületének és még inkább az ellenpontok hatásának a kedvéért került a regénybe. Gyuri hamarosan elszakad a mennyei Szamosligetről és a még mennyeibb Mariskától, aki felgyújtotta benne a zsenge érzékiséget.(Réz Pál) Gyuri Budapestre kerül, ezzel kezdődik kálváriája. Külső eseményekben szegényes a regény. „ Egy ideges, képzelődő, öntudatlan, művészi képességű kamasz féltudatos életérzése, érzelmi túlzottsága, az élet dolgaira aránytalan reagálása (Schöpflin) a regény témája. Szomory kettéosztja egykor volt önmagát: érzékenységét, fogékonyságát ,sebzettségét Gyuri alakjába vetíti ki, iróniáját, védelemre-támadásra felajzottságát Herendi Mórba, a persze megint csak kivételesen szép és okos zsidó fiú figurájába. A regény igazi hőse a szenvedés- írja Réz Pál A regény mögött felsejlik Proust és Freud: A regény zaklatott világa, tudattalannak és tudatnak egymásba játszása, a korán felgyúló érzékek parancsoló igényeinek rajza nem ilyennek született volna a léleklátás és lélekelemzés új elvei és gyakorlata nélkül.(Réz Pál) E kötet kapcsán írja le Hatvany báró, hogy a kozmopolitizmus vádja előtt álló Szomory a magyar vidék legtökéletesebb hangulatfestője. Ezzel együtt Szomory műve tehát nem egyéb, mint az élettel eltelt s ezért a kifejezés vágyától megfeszült művész törekvése, hogy a világmindenséget ne csak a szavak értelmében, hanem-ha lehet és amennyire lehet- még a szavak betűiben is visszatükröztesse. De a regény a gyerek és felnőtt elkerülhetetlen összeütközése, az ideálok feltündöklése és szétfoszlása, a zavaros ösztönök és még zavarosabb gondolatok kusza gomolygása Szomory látomása szerint nem áll össze határozott cselekményű, a lélekrajzot társadalmi összefüggéseiben ábrázoló regénnyé (Réz Pál). Noha tikadt vágyakozásban a kortárs, Kárpáti Aurél, fontosat látott és kivívta Németh László csodálatát. „A földgömb csak szappanbuborék, itt ki lehet írni mindent, be is lehet vallani mindent.” -Hatvany Lajos Kerekes Tamás

A naplóíró Márai

Márai Sándor: Napló A teljes Napló 1954-1956 Helikon Kiadó www.helikon.hu sajto@helikon.hu A kiadó: Márai Sándor naplóinak eddigi magyar kiadása korántsem teljes — a köteteket vagy maga az író, vagy a kiadó állította össze, esetenként kihagyva a személyesebb, illetve politikailag „kínosabb” feljegyzéseket. A helyzet orvoslására született Ami a naplóból kimaradt sorozat azonban szintén válogatás, teljes naplókiadás tehát nincsen. A Helikon Kiadó ezt a hiányosságot kívánja megszüntetni, amikor új sorozatban közreadja a jegyzetekkel, hely-, név- és tárgymutatóval kiegészített teljes naplót, amely tartalmaz minden eddig megjelent, valamint számos, nyomtatásban még soha nem közölt, a hagyatékból frissen előkerült feljegyzést. A nagyszabású vállalkozás kétségtelenül hozzájárul majd Márai Sándor, az író és az ember minél teljesebb megértéséhez. „Langyos idő, nyugati szél. Séta a folyó mellett. Hányszor írtam le ezt életemben, január elsején? A folyó nem volt mindig ugyanaz. A séta és én ugyanazok voltunk.” Eckermann.” Ezeket a fákat negyven év előtt ültettem” mondja a 74 éves Goethe a famulusának. Még 10 éve volt. Mindig erre kell gondolni, nem kishitűnek gondolni. Van egy másféle életbiztosítás is-az, amelyet nem a biztosítójával, hanem a géniusával köt az alkotó ember. Az ilyen emberekben rendkívül nagy erő van. Nemcsak önmagukat tudják átmenteni a természetes véges élethatárig, hanem környezetükből is mindazokat, akikre igazán szükségük Van- nem „jóságból”(ilyesmi nincs), hanem önzésből, mert szükségük van erre vagy arra. Ma nem jutott eszembe semmi, amit kérjek az égiektől. Aztán, spontán, eszembe jutott, hogy esik a hó. Ezt megköszöntem. Esik a hó és élek, látom a havat- ebben van valami a kegyelemből. Korvin, Szamuely, Landler, Kun: ezek ott nyüzsögnek minden „felszabadítás zászlója alatt. Minden emigrációnak olyan Kossuthja van, amilyet megérdemel. 130 év után minden kivégzés érthető. Toynbee hisz abban, hogy a nyugati világot a válságból csak a polgári szellem vezetheti ki - tehát nem a bugris, hanem egyféle polgáriasulás, amely magához emeli a tömegeket. Ebben én is hiszek.Hisz abban, hogy a világnak ma is, mint a múltban, csak a felbomló civilizációk szenvedő prófétái adhatnak irányítást. A displaced person-ok, mint a zsidó száműzöttek, akik a száműzetésben a babiloniai vizek partjain sok mindent megértettek, amit odahaza nem értettek. Bort nem lehet másként inni, mint kancsóból. A bor, amelyet üvegből tálalnak, nem ital, hanem csemege. A demokrácia nem eszmény többé. Az indusztrializmus önmagában hatalmi rendszer, s a politikai képlet, amelyet felölthet, nem lehet más mint az etatizmus. És ez az etatizmus még sokáig lehet nemzeti jellegű. Amerikában legföllebb kétezer művelt ember vesz könyvet. A többi, aki vágyik a műveltségre, a könyvtárakon keresztül jut el a jó könyvekhez. De Angliában 8-10 ezer embernek ír az igényes író. És Magyarországon él-és könyvet vásárolt- 4-5 ezer ember, aki pontosan tudta, hogy mi a különbség Harsányi Zsolt és Krúdy, vagy Babits és Ady közt. Ez nagyon sok. Az újságok Hemingwayről írnak. A valóságban ez átmenet Szomaházy és Harsányi Zsolt között. Királyian él, szemérmetlenül habzsolja a pénzt, sörreklámok céljaira is fényképezteti magát, mint a kurvák. Magyarországon mégis többen tudják, miért nagy író O’Neill, és miért nem nagy író Hemingway. A közeli színházban Gide Immoraliste c. regényéből fabrikált színpadi változatát mutatják. Egy pederaszta a hőse. A számítás az, hogy Európa egymillió pederesztája a családtagokkal megnézi Bécsben a darabot, aminek a következménye ezer előadás lehet. De premiert nem mernek tartani. Ez az a darab, amelyet a legendás Krausz nagymama más alkalommal így határozott meg: Es ist ein gutes Stück, aber ist kein Stück für eine Premiere. Márai Sándor írja: „Kosztolányi milyen nagy volt! A simasága, a zörejtelensége, ravaszsága, cinkossága, megjátszott és őszinte tébolya, valóságérzéke, szakszerűsége és önkívülete! Az, hogy legalább annyira volt doctus, mint poéta. A kettő mindig csak együtt ad ki teljes egyet-a két elem önmagában torz és hiányos.” „Szinte megdöbbentő az a már-már cinizmusig vitt irónia, amely a minden jóvátehetetlenül el van rontva kiábrándultságából táplálkozik. A napló ezúttal is sokkal kevesebbet árul el az író mindennapjairól, annál többet olvasmányairól, benyomásairól, napi tapasztalatairól. Szinte minden sora izzik, szikrázik, egyik mondata feje tetejére állítja a másikat, kíméletlen kritikával illet mindent és mindenkit, beleértve hazáját és az egész magyar társadalomhoz való viszonyát is. Az életútja közepén íródott feljegyzések elgondolkodásra kényszerítik az olvasót: vajon mit élt át ez a reflektorszemű mizantróp a hátralévő több mint negyven esztendő alatt, emigrációs magányában? A világ körülöttem mind türelmetlenebb. Megkerestem régi morfinkészletem egy tekintélyes adagját, hadd legyen kéznél. Mindez, ami történik, már nem is félelmes, nem is izgalmas, mint inkább megalázó, unalmas, ostoba, embertelen” Kerekes Roadmovie Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Ugron Zsolna

Úrinő hat előtt nem hord briliánst A kilencvenhét éves Póli néni, ha azt mondta, hogy „igazán friss a levegő”, akkor ez azt jelentette, hogy most már inna még egy kupica konyakot Kosztolányi Dezső Erdélyben A benedeki cigánysoron A nagymami a szalon ablakából leste, hogy mikor érkezik Simpi, mert tudni akarta, hogy is van ez a dolog Simpi férjével meg feleségével. Simpi, akit az egész falu csak simpizett tegezve, és aki néha gombát, málnát vagy csipkebogyót hozott a szakácsnénak az erdőből. Nagymamit nem hagyta nyugodtan a dolog, hogy Simpi egyszer csak otthagyta a feleségét, és férjet vett magának. Hát ezért leste Simpit és, amikor közeledni látta, kiment a konyhából, hogy ott találja, és in medias res rákérdezett: -mondja, hogy van ez, hogy magának felesége volt, most meg férje van? -Hát, méltóságos asszony, próbáltam ezt is, most próbálom azt is-somolygott Simpi. Kolozsvárt New Yorkban Avagy Dudus, és a skót királynő Volt egy időszak, valamikor a tízes évek elején, amikor a bálokon divat volt úgynevezett élőképeket bemutatni. A társaság tagjai egzotikus vagy idilli jelmezekbe beöltözve néma állóképet formáltak, hosszú exponálási idejű fényképezőgépek előtt pózolva. A kis pásztorlány, Sehezerádé, Sába királynője és társai sorra bemutatkoztak. Dédapa magas, jó kiállású ember volt, szerették rendezni. Azon a bálon- már ki tudja, milyen állóképhez,- hatalmas, súlyosan és díszesen hímzett cifraszűrt viselt, hosszú, ragasztott álbajusszal, pörge kalappal. Valamiért olyan jól érezte magát benne, hogy nem vesződött az átöltözéssel, hajnalban a bál után cifraszűrösen vonult be a New Yorkba egy kis levezető nótázásra. Dudus, a cigányprímás, összecsapta a kezét, és felsóhajtott, ahogy dédapa belépett. -Jaj! Méltóságos úr, olyan sép vaágy, mint maga Stuart Mária. Erdélyben igazi baj történt Másnap az estélyt adó Ilona néni izgatottan telefonált. Már végigcsináltak két világháborút, egy agrárreformot, pár menekülést és kitelepítést. Az egykori grófnő kissé izgatottan exkuzálta magát. Eltévesztette az ülésrendet. Ilona néninek ugyanis az egypártrendszer kellemetlen díszletei közt mégsem a jegyrendszer volt a meghatározó, hanem az ülésrend. Ugron Zsolna írásainak alapján Kerekes Roadmovie Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Régi mesterségeink

Régi magyar mesterségek Tinta Kiadó www.tintakiado.hu info@tintakiado.hu Kerekes Gomböntő Tamás „A KSH közölte velem, hogy a Serfőző vezetéknevet jelenleg 1613 személy viseli Magyarországon, ezzel a 722.leggyakoribb családnév.” A kiindulópont Honfoglalás kori elődeink még egynevűek voltak. A kételemű nevek csak a 13. században bukkantak fel, s a 14–15. században terjedtek el, majd szilárdultak meg abban a tekintetben, hogy első elemük öröklődővé vált. Ezeknek az ún. vezetékneveknek eredetük szerint több típusa van. Származhatnak az apa nevéből, utalhatnak testi vagy lelki tulajdonságra, jelölhetik a név viselőjének származási helyét, s még több más típus mellett utalhatnak foglalkozásra, illetve betöltött tisztségre. A foglalkozásnevek általában a 15–16. századi közigazgatási, ipari és mezőgazdasági állapotot és elnevezéseket tükrözik, illetve őrzik meg a számunkra. Olyan „modern” foglalkozások nevét, amilyen az olvasztár, a ruhatáros vagy az energetikus, természetesen nem őrizhetik meg a vezetéknevek, mert ilyenek nem léteztek, de a régi foglalkozások, tisztségek nevét annál inkább; még olyanokét is, amelyek már annyira elavultak, hogy magyarázatra szorulnak. Csupán néhány a régi foglalkozás-, illetve mesterségnevek közül, amelyeket családneveink őriznek számunkra: Arató, Asztalos, Bacsó (= számadó juhász), Bodnár, Csiszár (= fegyverkovács), Csató (= íródeák), Csikós, Csordás, Fazekas, Fésűs, Kaszab (= mészáros), Képíró, Köteles stb. Pályázóink maguk dönthetik el, hogy a napjainkban is ismertnek számító családnevek közül melyekből indulnak ki pályamunkájuk elkészítése céljából, azaz miféle foglalkozásokat, mesterségeket mutatnak be szókincsük, szakmai kifejezéseik ismertetésével együtt. Választhatnak akár csupán egyetlen családnevet – nem okvetlenül a sajátjukat! –, de akkor a név által jelölt foglalkozás, illetve mesterség egészét be kell mutatniuk, szókészletet, munkafolyamatokat, sajátos szakmai kifejezéseket stb. De tekinthetnek kiindulópontnak egyszerre több, akár egymással valamilyen módon összefüggő mesterségnevet, sőt mesterségnévi eredetű családnevek gazdag gyűjteményével is lehet pályázni. Gondolhatnak a pályázók arra is, hogy egy-egy vidéknek, régiónak egyedi, csak arra a vidékre jellemző foglalkozási ágai is voltak vagy lehettek. Ilyen téma választása esetén – de egyébként is – sokat lehet meríteni a vidék helytörténeti munkáiból, a helyi múzeumok gazdag anyagából is. Ha pedig a pályázó olyan – nevéből következő – mesterséget mutat be, illetőleg dolgoz fel, amely családjában apáról fiúra öröklődő, hagyományos foglalkozásnak számít, munkáját akár családtörténeti, egyúttal szakmatörténeti adatokkal, áttekintéssel is gazdagíthatja Ezzel a pályázattal indult a kötet itt. a tartalom RéGI MAGYAR MESTERSéGEK-CSALáDNEVEINK TüKRéBEN_  VáLOGATáS AZ OKTATáSI éS KULTURáLIS MINISZTéRIUM ANYANYELVI PáLYáZATAIBóL   Budapest, 1010   Tartalom:   Előszó 5 BALOGH GIZELLA ILDIKÓ: Beregi erdőlés 11 DR. BENCZE IMRE: Mesterségnevek - telefonkönyvből 29 BOTKA VERONIKA: Az ötvösség és német eredetű szókincse 48 CZIKER ANDRÁS: A nagykárolyi fésűsmesterség 63 CSISZÁR ÉVA: A csiszár foglalkozás- és családnév titkainak feltárása 83 DÓZSA GYÖRGY GIMNÁZIUM, SZAKKÖZÉPISKOLA ÉS KOLLÉGIUM BESZÉLNI NEHÉZ! KÖRE (Kispál Mónika 9. A, Máté-Tóth Gyöngyi, Nyerges Evelin, Pintér Beáta, Ruskó Kármen 10. A, Balogh Dorina 10. B, Horváth Nikoletta, Lódri Szabina 11. A, Balogh Ramóna, Vincze Zsanett 11. B, Györffy Imréné körvezető): kalapos ~ Kalapos 92 ELEK CSABA - ELEKNÉ GYARMATI MÓNIKA: Ács - ácsmesterség 99 FODORNÉ LÁNCZ ÉVA ANNA: Középkori mesterségek emléke neveinkben 110 GULYÁS LÁSZLÓ SZABOLCS: Mészégetők és a mész fogalma a Mohács előtti Magyarországon 120 GYARAKI GÁBOR: Foglalkozáshoz köthető cigány családnevek 139 DR. HAJDÚ TAMÁS: A gombkötő mesterség 145 MUHEL GÁBOR: A gádorosi bognármesterség hagyományai a régi magyar családnévkutatás tükrében 166 DR. POMOZI PÉTER: Az Óperencián innen és túl. A huszárok nevéről és mesterségéről 199 ROJÁK ANGÉLA: Szabómesterség a kárpátaljai Dercenben 227 SZABOLCS VEZÉR GIMNÁZIUM ÉS SZAKKÖZÉPISKOLA: A mi mesterségneveink 232 DR. SZILVÁSI CSABA: Mesterségnevek, neves mesterségek és mesterek 239 DR. TARI LUJZA (MIHÁLTZ GÁBORNÉ): Zenésznevek, muzsikálással kapcsolatos személynevek 267 DR. VIZI MÁRTA: Az én fazekasaim. Egy régész kalandozásai mesterek, műhelyek és termékek között 273 ZABOLAI I-VIII. OSZTÁLYOS ÁLTALÁNOS ISKOLA (Kovács Tímea, Kozma Viola, Pozsony Eszter, Bíró Beáta, Perdi Katalin, Boc Szilvia, Kovács Gabriella, Zsidó Csengelle, Szabó Kinga VII. B, Aczél Annamária magyar-német szakos tanár): Famegmunkálás a háromszéki Zabolán 285 DR. ZÁGOREC-CSUKA JUDIT: Mesterségnevek a muravidéki magyarság családneveinek és identitásának tükrében 297 bővebben itt

Retroszótár

Burget Lajos : Retroszótár www.tintakiado.hu info@tintakiado.hu Emlékezetes szavak: Bambi, békekölcsön, beszolgáltatás, építőtábor, kulák, maszek, sztahanovista, tantusz, társbérlet, úttörő. Járművek: Csepel motorkerékpár, Dongó segédmotoros kerékpár, farmotoros Ikarusz, Trabant, úttörővasút. Meghatározó személyek: Buga László doktor, Farkas Bertalan, Hofi Géza, Kádár János, Pióker Ignác, Rákosi Mátyás, Szepesi György. Jellemző ruhadarabok: Fecske, klottnadrág, lódenkabát, orkánkabát, viharkabát. Ünnepek, események: Forradalmi ifjúsági napok, nagy októberi szocialista forradalom, világifjúsági találkozó. Cigarettamárkák: Daru, Fecske, Kossuth, Munkás, Terv, Tulipán. A politika szavai: Funkcionárius, hidegháború, káder, moszkovita, osztályellenség, tervgazdaság... A nanovezérelt egerek korában a békeharc kifejezés szükségképp azt jelenti, hogy „szüzességért baxni”, holott ez az imperialista tábornak megmutatott demonstratív erő kifejezése volt hajdanán, és a csiklandós „izgatás” szavunk sem erotikus töltetű volt elsősorban, hanem politikai. S a neoliberalista gazadságpolitika korában sem tudunk mit kezdeni a becsületkassza kifejezéssel A rendszer, amelyben felnőttem, kissé bugyuta volt, s átengedte a szociolingvisztika úttörőjének számító Bersntein professzor munkáját, noha azt pont azt fejtette ki, hogy Angliában elkülönül egymástól a felső társadalmi osztály és az alsó középosztály nyelvhasználata. Azaz a nyelv konzerválja a politikai és kulturális különbségeket. Csak akkor még az nem volt sejthető, hogy egy demokratikusnak hazudott Országban (Magyarország) pontosan ez a jelenség fellelhető. Hiába, a szocio” kifejezés mintegy zöld utat nyitott a felforgató nyelvészeti könyvnek. Vajon hányan tudják, hogy mi a babzsák, s hogy mit takar az EMKE kifejezés, mint mozaikszó. Nos a babzsák egy gyermekjátékszer volt, az EMKE kifejezés mögött pedig az Erdélyi Közművelődési Egylet kezdőbetűinek összevonása rejlett. A Tinta Kiadó elérkezettnek látta az időt, hogy a rendszerváltás előtti szavak nagy részének hol komoly, hol kissé mulatságos értelmezését nyújtsa, mielőtt a kollektív tudat szókincstárából végleg kihullanának bizonyos szavak (géemká, esztéká, dongó, brigádnapló, kommunista szombat stb.) A szókincsváltozás(gyarapodás és szűkülés mulatságos lenyomata a könyv.(Kerekes Tamás) „A beválogatott és kihagyott szavak mellett legalább annyira minősíti a szótárt az, hogy mit közvetítenek, – egyedileg is, de főleg összképként, – a szócikkek magyarázó szövegei. Nos, ezeket bogarászva a hiányérzet nemigen csökken. A kort megélt, vagy legalábbis valamennyire tájékozott olvasó alighanem gyakran mosolyodik el fanyarul vagy csóválja a fejét – vérmérsékletétől függően. Ragadjunk ki, korántsem a teljesség igényével, néhány megállapítást a kormagyarázatokból. alkotmány Magyarország első írott alkotmánya 1919-hez, a Tanácsköztársasághoz köthető. (…) …az 1972-es „kádári alkotmány” már sajátosan magyar jellegű volt. békepap A papi békemozgalomba meggyőző szavakkal hívták a lelkészeket a megbízott papok, ávósok, titkosrendőrök, párttagok. Ezt természetesen sok pap akarta. (…) A békepapok híven szolgálták az államot, megbízóikat (…) Che Guevara (…) Emléke és varázsa most, a 21. század elején is él, fiatalokban és idősekben egyaránt. emigráció A politikai okok miatti önkéntes száműzetést nevezik általában emigrációnak, bár az okok lehetnek adott esetben mások, például kulturálisak, gazdaságiak, vallásiak. A latin kifejezés szó szerint kivándorlást, kiköltözést jelent. Tágabb értelemben bármely okból való elhagyása annak az államnak, melyhez valaki tartozik, oly szándékkal, hogy annak kötelékéből kiváljék s másutt, külföldön találjon új hazát s keresse a jobb, kényelmesebb, biztonságosabb életet. Nem jelent egyet a disszidálással (l. ott). Gerő, a hídverő (…) Furcsa, de a történelmi bűnöket elkövető Gerőt mint hídverőt őrizte meg a manipulált közvélemény. Hanság Lecsapolása alig ötven évvel ezelőtt fejeződött be, és ezzel megpecsételődött a sorsa. (…)…ma már bizonyítottan nem a környezetet károsította, hanem a természeti értékeket szolgálta. írógép (…) Sokan, írók is, ma is ragaszkodnak a mechanikus írógépekhez. Ki mit tud? (…) Felejthetetlen értelmiségiek … oktatták a fiatal tehetségeket, akiknek nem a kulturális újítás, hanem a minőség megőrzése volt a feladatuk. kirakatper A fogalommal kapcsolatban Heller Ágnes filozófus mondta: „A kirakatper – örök.” Lényegében az ókortól mostanáig folyamatosan találunk példát arra, hogy önkényuralmi rendszerben ellenségnek tekintett személyek, csoportok ellen látványosan megrendezett pereket rendezzenek. A Krisztus elleni pertől Rajk Lászlóig, a Galilei elleni eljárástól a Mindszenty bíboros peréig, Boleyn Anna elítéltetésétől a Pócspetriben történtekig minden országban és minden időben voltak látványos eljárások … kivándorlás Idegen országba költözés azzal a szándékkal, hogy ott végleg letelepedjék valaki. (…) Az erdélyi kivándorlás iránya hazánk felé mutat napjainkban is. kulák (…) Az ötvenes évek kulákellenes őrjöngése egy politika kegyetlen természetének tükre volt. kultúrház A művelődési házak vagy kultúrotthonok, kultúrházak hálózata gyorsan fejlődött. (…) A kultúrházakban ismeretterjesztő előadások ezreit (Szabad Föld Téli Esték, gazdatanfolyamok) tartották: 1950-ben összesen 50, 1953-ban 123 ezret. Ezek látogatóinak száma évente 4 és 6 millió között mozgott. Ennél is többen, évente 9-14 millióan vettek részt a műsoros esteken, ezeken általában operetteket, zenés népszínműveket, kórusműveket és különböző könnyűzenei összeállításokat adtak elő. A fellépő amatőr együtteseket tanácsadó színészek és rövid darabokat tartalmazó könyvek segítették. (…) lakosságcsere (…) A csere – amit nevezhetünk magyar részről deportálásnak is – 1947 áprilisában kezdődött meg. (…) Lenin Intézet (…) Feladata volt magas színvonalú marxista-leninista képzettséggel rendelkező és az orosz nyelvet jól beszélő egyetemi oktatóknak, ideológiai területen dolgozó funkcionáriusoknak, orosz nyelvszakos és irodalomtanároknak olyan ismereteket adni, hogy bármilyen hazai és külföldi feladatra képesek legyenek. (…) Ludas Matyi (...) Bár az újság a Magyar Kommunista Párttal kötött politikai alku folytán a koalíciós baloldal szócsöve lett, a szocializmus éveiben a humor sokáig egyetlen, meghatározó lapja volt. Számtalan alkotónak biztosított publikálási lehetőséget. Sok kitűnő, népszerű művész, író, költő, karikaturista pályája indult a lap hasábjain. (…) A rajzolók ma is büszkék arra, hogy a Ludas Matyiból hetente hatvanezer példány is elfogyott. (…) malenkij robot Egy kis munka – ez volt az a szó, amellyel tízezreket indítottak el a rabszolgamunkára Magyarországról 1944-ben és 1945-ben a Szovjetunióba. A közmunkára szállított polgári személyek száma meghaladta a 40 ezret. (…) Mindszenty József (…) 1948 karácsonyán letartóztatták, a következő évben életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték. (…) minikönyv (…) Barabás Ferenc egyik nagy mestere a magyar minikönyv készítésének. Elsajátította a számítógépes grafikai tervezést, majd 1991-ben Typografika Kft. néven saját céget alapított. (…) Nemzeti Segély (…) A második világháború után a megoldásra váró közegészségügyi és szociálpolitikai feladatok az új rendszer súlyos kérdései voltak. A társadalmi szervezetek, köztük főként a kommunista hátterű Nemzeti Segély és a magyar Nők Demokratikus Szervezete (MNDSZ) aktív, kezdeményező szerepet vállalt e feladatok megoldásában. (…) ötvenhatos forradalom (…) Vidéken is több helyen szerveződtek tüntetések, amelyek gyakran véres jelenetekbe torkolltak. (…) November 4-én a szovjet csapatok megkezdték támadásukat Budapest ellen, a magyar haderő nem tudott számottevő ellenállást kifejteni. prágai tavasz (…) Másnap hajnalban, amikor a szovjet erők elérték Prága központját, tömegek vonultak az utcára. Harcok törtek ki, és a csehszlovák reformkísérlet hamarosan elbukott. E két utóbbinál muszáj megállnunk. Míg a magyar forradalom szócikkében ilyesmire utalás sem történik, addig a csehszlovák események kapcsán a szerző fontosnak tartja kiemelni, hogy „a Dubček pártvezető vezetésével kibontakozó reformok nem kevesebbet céloztak meg, mit a szólás- és gyülekezeti szabadság, a szabad utazás és szervezkedés visszaállítását, a cenzúra megszüntetését, sőt, bizonyos szintű piacgazdaság engedélyezését.” Bizony. Nálunk meg csak úgy torkolltak véres „jelenetekbe” – hát, mondjuk, a mosonmagyaróvári sortűz nevezhető így is… – a vidéken „szerveződő” tüntetések. De folytassuk a két történelmi eseménysorozat összevetését, ami a szerzőnek aligha állt szándékában, ám akaratlanul is megtette. (Nyugaton rutinszerűen egyszuszra emlegetik az ötvenhatos Budapestet és a hatvannyolcas Prágát. Legalábbis a német értelmiségiek ilyenkor többnyire tartózkodó hűvösséggel idézik fel a tragikus magyar őszt, míg a csehszlovák „tavasz” meg „emberarcú szocializmus” méltatásakor elfátyolosodik a tekintetük…) Tehát amíg „a magyar haderő nem tudott számottevő ellenállást kifejteni” (milyen haderő?! hiszen a nemzet, vagyis a „nép” hadserege nem kapott parancsot a harcra vezetőitől, s hősiesen tartotta is magát ehhez! ám az utcákon ennek ellenére napokig, hetekig „számottevően”, patakokban folyt a vér, a pesti srácok és munkások jóvoltából!), addig bizony Prágában a bevonuláskor „harcok törtek ki”. Márpedig ez egész egyszerűen nem igaz, ilyet soha senki nem állított! Örök rejtély, hogy mi késztethette e groteszk megfogalmazásokra a mégcsak nem is cseh szerzőt majd negyven évvel az unalomig ismert események után. punk (…) A punkok külsőséges jegyei is az erőszakot, a másságot, az extremitást fejezik ki a mai napig. sarló és kalapács Magyarországon ma tiltott önkényuralmi jelvényként kezelik. Történetileg a sarló és kalapács keletkezését ama korszakkal hozzák összefüggésbe, amikor ráébredtek a munkásosztály és a parasztság egységének tudatára, ami helytelen, mivel sokkal régebbi sarlók és kalapácsok is fellelhetők. (…) szabad szombat (…) A szabad szombat (ellentétben a nyugati országokkal) az iskolában is elterjedt… társbérlet A lakásállomány 1941 és 1960 között mérsékelt növekedést mutatott. Teenager party A hatvanas-hetvenes évek tizen- és huszonévesei hallgatták a Szabad Európa Rádió e könnyűzenei műsorát. Cseke László, akit korábban Ekecs Lászlónak hívtak … tízezreket ültetett rádiókészülékek elé. (…) [Két súlyos tévedés. Egyrészt nem Ekecs László, hanem Ekecs Géza a polgári neve a SZER rádiós legendájának. Másrészt őt mindvégig így hívták, illetve hívják, Cseke László a rádiós neve (volt). Mindezt annál is inkább biztosan állíthatom, mivel néhány évig közvetlenül a keze alatt, vele egy szobában dolgoztam a müncheni adó szerkesztőségében.] Tito (…) Partizánjai a Fjodor Ivanovics Tolbuchin vezette szovjet csapatokkal együttműködve verték ki a hódítókat Jugoszláviából. (…) [Egyetlen szó, mégcsak egy halvány utalás sem Tito partizánjainak a délvidéki magyarság elleni népírtó rémtetteiről!] úttörőmozgalom (…) Az Úttörőszövetség megváltozott és megújult formában ma is működik, mint politikától távol álló, nonprofit civil szervezet. vicclap Alig fejeződött be a háború, Budapest utcáin már megjelentek a vicclapok. A Ludas Matyi (l. ott) mellett a kisgazda szimpátiát kifejező Pesti Posta, az ellenzéki Szabad Száj, a polgári Pesti Izé. Az életre kelt vidám sajtó már nélkülözte a századelő hasonló termékeinek didaktikus módszerét, friss, csattanós, frappáns volt mind írásaiban, mind képeiben. (…) Az olvasónak rendre az a kísérteties érzése támad, hogy éppen a megidézett kor valamelyik médiumát hallgatja, nézi, olvassa. A határon túli nemzetrészek ugyanúgy nem léteznek, akárcsak Rákosi és Kádár Magyarországán, de a nyugati emigráció vagy a renitens lengyelek sem járnak jobban. Itt elhallgatott dolgok, amott lényegtelen részletek. Semmitmondó, suta vagy szerencsétlen megfogalmazások, majd szemérmes körülírások vagy egyenesen megszépítő tálalások: sajnos, a szócikkek stílusa maga is korfestő, a közép- és késő kádárizmus langyos-kacsintós intellektuális dagonyáját idézi. „Él bennünk a vágy, hogy amit eddig csak tudat alatt éreztünk, azt megfogalmazzuk, és végre rendezzük, ami volt” – írja előszavában a szerző. Eltekintve attól, hogy ami volt, azt nem lehet már rendezni, nem freudi elírás-e ez a mondat? Vajon milliók csak tudat alatt érezték a párizsi béke igazságtalanságait, a politikai megtorlásokat, a tömeges üldözéseket és meghurcolásokat, a szabadságjogok lábbal tiprását, a sajtóból, rádióból, tévéből, urambocsá΄ kultúrházak pódiumáról éveken, évtizedeken át „éjjel-nappal” áradó hazugságözönt? Vagy netán másokra gondolt itt, tudat alatt, a szerző? A korkép tehát, amelyet a szótár fest, nem csupán hézagos, hanem féloldalas is. Nyilvánvaló, hogy a szerző életútja, személyes élményvilága meghatározta múltszemléletét. Amikor megnevezi, elítéli a letűnt rendszer bűneit, borzalmait, szövegének ökonómiája és kitételeinek stílusa a boldogtalan emlékezetű reformkommunista retorikát idézi, megfejelve a polgári köztársaság politikai diskurzusához való alkalmazkodás darabos gesztusaival. Magyarország szovjet érájának retró szótára tehát lehangoló olvasmány, nemcsak maga a jellemző szavai – fogalmai, nevei – által lefesteni kívánt kor, hanem éppenséggel a róla ebben a kiadványban megjelenő kép miatt. A nagyszerű lehetőségekkel kecsegtető elképzelés megvalósítása nem teljesíti a címben ígért feladatot, sem a vizsgált korszak jellemző szavainak maradéktalan leltározását, sem azok feldolgozását tekintve.”(Hudy Árpád) Burget Lajos az unokáinak mesélt klasszikusok kapcsán vette észre, hogy a gyerekek az általunk kedvelt szöveg majd minden második szavát nem értik, így született meg két könyve, melyben a nyelvünkből már kikopott, vagy ritkán használt kifejezéseket járja körül. Ezután jött az ötlet, hogy a közelmúlt (a II. világháborútól a rendszerváltásig) jellemző kifejezéseit is össze kellene gyűjteni egy szótárba, ehhez a Tinta Kiadó, mint eddig is hasonló téma felvetésekor, kitűnő partner volt. „Áll egy ifjú élmunkás a réten / Kommunista szombatról jött éppen / Dúli, dúli a réten” (CPg) Már a papírborító is az ötvenes évek igénytelen könyvészetét idézi, rajta a logó – mondanánk ma –: „Olcsó Könyvtár, 3 forint”. A kiadói előszót (A szó az élet tükre) egy Csoóri Sándor-idézet vezeti föl, róla rögtön eszünkbe is jut egy jellemző kifejezés, a szilencium (’tulajdonképpen a nyilvános megjelenéstől való eltiltást jelentette’ – olvasom a 220. oldalon), de vissza az előszóhoz: a nyelv korlenyomat is, és ha valamit szóba ejtünk, azzal ki is beszéljük, valamilyen formában fel is dolgozzuk a témát, jelen esetben a múltunkat. Ez a cél vezette Burget Lajost (1932–2007) és a Tinta Kiadót a kötet összeállításakor, bár a szerző nem élhette meg a könyv megjelenését. Sajátos mikrotörténelem bontakozik ki a mintegy 700 szócikk olvastán. A kiadó most is alapos munkát végzett, nemcsak saját kútfőből dolgozott, hanem az olvasókat is ötletelésre buzdította. Ennek során mellékesen különböző listákat is összeállítottak (a XX. század legjellemzőbb magyar szavai, a II. világháborútól a rendszerváltásig a legjellemzőbb magyar szavak). A két húszas listára egyaránt rákerült a békekölcsön szó, legutóbb a Színházak csatái egyik kérdéseként botlottunk bele: nagyon jól jellemzi a letűnt rendszert. Az először 1949-ben kibocsátott tervkölcsönkötvény – természetesen mindenki „önként” és dalolva jegyezte – célja a felszínen: „Csapás az imperialistákra!”, valójában „a készpénznek a forgalomból való kivonásával a vásárlóerő csökkentése, a csekélyke árualap védelme”. A visszafizetésre tízéves futamidőt határoztak meg, ám a törlesztés csak az 1970-es évek elején fejeződött be. A szintén azon az oldalon szereplő békeharc különböző formáiról elég idézni az egyik jellemző rigmust (persze „csasztuska” címszó is van): „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” A kötetet lapozgatva némi bosszúságot és nagyon sok vigyort csalnak az arcunkra a korfestő kifejezések: amikor egy bocipulmanban, szimatszatyorral az oldalamon a bakonyi éleslövészetre utaztam, nem hittem volna, hogy ezt jókedvvel fogom felidézni. Azt sem hittem, hogy az építőtáborban (ahol is átvitt értelemben szintén a békét védtük és a szocializmust építettük) annak idején oly népszerű, és azóta már majdnem elfeledett esemény utáni tablettával, a Postinorral egy szótár lapjain fogok találkozni harminc évvel később. Az olvasásba, lapozgatásba belemerülve egyre inkább kirajzolódik a Kádár-rendszer hétköznapi élete. Emlékezetes szavak (Bambi, beszolgáltatás, kulák, sztahanovista, tantusz, társbérlet, úttörő); Bambi Szintetikus narancs, málna, citrom ízesítővel készült magyar üdítőital, amit csatos üvegben árultak. A „Jaj úgy élvezem én a strandot […] És még Bambi is kapható” szövegű dal állított maradandó emléket az egészségtelen és műízű, mégis sokak által kedvelt italnak, ami 1967 után átadta helyét a kóláknak. Feltámasztásával megpróbálkoztak 2001-ben, de sikertelenül. járművek (Csepel motorkerékpár, Dongó kerékpár, farmotoros Ikarus [nem Ikarusz], meghatározó személyek bújnak elő a tadatalattiból, például a ma is népszerű Farkas Bertalan (űrkalandját még Presser is megénekelte, aznap vagy másnap boltokba is került a kislemez, és nagyon kínos volt, ha valaki nem szerezte meg), vagy jellemző ruhadarabok (fecske, klottnadrág, lódenkabát, nejlonharisnya);papiruszportal) Korfestő szavak a második világháborútól a rendszerváltásig Emlékezetes szavak Bambi, békekölcsön, beszolgáltatás, építőtábor, kulák, maszek, sztahanovista, tantusz, társbérlet, úttörő Járművek Csepel motorkerékpár, Dongó kerékpár, farmotoros Ikarusz, Trabant, úttörővasút Meghatározó személyek Buga László dr., Farkas Bertalan, Hofi Géza, Kádár János, Pióker Ignác, Rákosi Mátyás, Szepesi György Jellemző ruhadarabok fecske, klottnadrág, lódenkabát, orkánkabát, viharkabát Ünnepek, események forradalmi ifjúsági napok, nagy októberi szocialista forradalom, világifjúsági találkozó Cigarettamárkák Daru, Fecske, Kossuth, Munkás, Terv, Tulipán A kor csokimárkái Mecsek, Inota, Újító, Úttörővasút, Űrhajós Televízióműsorok Riporter kerestetik, Röpülj, páva!, Táncdalfesztivál A politika szavai: funkcionárius, hidegháború, káder, moszkovita, osztályellenség, tervgazdaság „Krombikabát, lódenkabát, viharkabát, sőt, hogy a ruháknál maradjunk: dinamógatya, tundrabugyi, tvisztpulóver – pár a megmosolyogtató, már csak régi dalokban hallható, évtizedekkel ezelőtt írt regényekben olvasható szavak közül. Elfelejteni mégse szabad őket, és nemcsak történelmi érdeklődésből, vagy azért, mert sokuk a mai közbeszédben is tovább él. „Tegnapról, máról vagy holnapról beszélni csak akkor lehet, ha nemcsak mondjuk, hanem értjük is a szót. És megértjük azokat, akik akkor éltek.” – írja a Retró szótár szerzője, Burget Lajos. A ma értelmezéséhez tehát szükségünk van a régi kor szavaira, ráadásul trendik is lehetünk vele, hiszen tombol a retró-divat… A Retró szótár roppant érdekes könyv, pedig a szótárműfaj nem éppen erről a tulajdonságáról híres. Viszonylag kevés embert láttam, aki az Idegen szavak szótárát vagy a Magyar etimológiai kéziszótárt végigolvasta volna. Én a Retró szótárt elolvastam, sőt, néhány gyöngyszemhez újra és újra viszszalapoztam, például a krumplibogár ellen írt csasztuskához („Hátán csíkos takarója, Amerika lobogója”) vagy a legendás pesti vicc címszóhoz („Nem tudja véletlenül, hol vannak az ellenzéki könyvek? De, kérem, nyomás alatt.”). A szótár pozitívuma; az áttekinthetőség, a különböző mutatók mellett az egyes szócikkek szerkesztése formabontóan szubjektív, adomázó stílusú. Ugyanezt a szubjektivitást éreztem a szavak válogatásában is, és kicsit zavarónak is találtam, míg az Előszó rá nem világított a szószedet összeállításának történetére. A Tinta Kiadó megszavaztatta az olvasókat, melyik a magyar 20. század legjellemzőbb 20 szava, majd, miután Burget Lajos megkereste őket a Retró szótár tervével, az interneten tettek közzé felhívást a legjellemzőbb korfestő kifejezések összegyűjtésére. A több, mint 2000 javaslatból végül 700 szócikk maradt. A Kiadó szavaival élve „szavakba zárt mikrotörténelem”, a szerző szerint „egy korszak életének felvillanó gyémántja, üvegcserepe, strassza vagy éppen kvarcos homokszemcséje”. Sietve hozzá is tenném a saját értékelésemet: lebilincselő olvasmány. Egyedül azt fájlalom, hogy krombikabát-ügyben nem lettem okosabb. Kern tehát – jobb híján – továbbra is egy hosszú barna télikabátban áll a Lövölde téri trolimegállóban. (És van rajta egy sapka is.”(Schenk Borbála) összeállította: Kerekes Tamás

Eltörölni Párizst

Sven Hassel Eltörölni Párizst kozma.peter@partvonal.hu Partvonal Kiadó A háború a legjobb üzlet. „AZON TŰNŐDÖM – formált a kezéből napellenzőt Pici –, vajon át lehet-e úszni innen Angliáig. – Talán – vont vállat unottan a Légiós. – Ha hal lennél – tette hozzá Papa. – És ha valaki kajával megrakott csónakkal kísérne… – Akárhogy is, azért eltartana egy ideig. – Hm. Pici fejét vakargatva, homlokráncolva pásztázta tovább a vizes láthatárt. – Megtette már valaki? – kérdezte végül. – Biztosan, de nem innen. Innen nem szoktak indulni. – Hová lyukadnék ki, ha innét vágnék neki? – kérdezte csökönyösen Pici, akit tankkal se lehetett elvontatni egy téma mellől, ha egyszer leragadt mellette. – Gebedjek meg, ha tudom – dünnyögte közönyösen a Légiós. – Talán… Doverbe. – Francot – vetette oda Heide. – Pontosan Brighton vonalában vagyunk. Dover szóba se jöhet. – És szerinted mekkora lehet a táv? Ez már megint Pici volt. – Nos… harminc kilométer. Vagy nyolcvan. Épp elég, ha ez érdekel. – Azért megpróbálhatnánk… Papa elmosolyodott. – A feléig se bírnád ki. – Akartok fogadni? – Még szép! Tuti nyerő a tipp! – Meglehet – bólogatott tűnődve Barcelona. – Ugyanakkor… könnyen előfordulhat, hogy egyik tengerdarabkát összetévesztesz egy másikkal, ami ugye éppen olyan, mint amaz… és akkor csak a jó ég tudja, hol kötsz ki. Ha szerencséd van, Írország partjainál kötsz ki, de ha nem, ha olyan peches vagy, hogy elkerülöd, akkor el kell úsznod egészen Grönlandig. – Én akkor is megkockáztatnám – jelentette ki Pici. – Inkább úszkálok életem végéig az óceánokban, semhogy tovább kelljen folytatnom ezt a rühes háborút. Az én lelkesedésem is határtalan volt mindaddig, míg egy nap kis híján a tengerbe vesztem lábgörcs miatt. Ha nem lett volna mellettem Gregor, a háború ott és akkor véget ér számomra. Néhány fanatikus bolond azonban ádázul kitartott a tréning mellett. Utolsó edzésükről – ami valamikor éjféltájt ért véget – a végsőkig kimerülten, ám mégis örömmámorban úsztak vissza. Halálosan komolyan állították, hogy látták az angol partokat a láthatár szélén. Éjfélkor… – Még vagy két hét, és készen állunk – állította Pici. Soha nem tudtuk meg, ki nyerte volna meg a fogadást. Másnap, számunkra érthetetlen okból, megkettőzték a parti őrséget. Pici és csatornaátúszó csapata már épp venni készült az újabb akadályt, amikor a történelem végleg pontot tett az ügy végére – a normandiai partraszállás képében. A háború, mint eddig oly sokszor, már megint keresztezte a számításainkat. Nincs kegyelem GRÁNÁTOK SÜVÍTETTEK LE RÁNK minden irányból. Bumm. A bunkert telitalálat érte. A tető közepe berogyott, a falak hátborzongató csikorgással oldalra dőltek. Szavamra, a gránát még ocsmányabb jószág, mint a bomba. Sokkal idegölőbb, ha lehet ezt fokozni. Pokoli zajt csap, és mindig oda esik, ahol a legkevésbé várnád. A bombánál legalább sejted, hol fog becsapódni. Újabb robbanás. Már másodjára érte a bunkert közvetlen találat. A tető megadta magát; föld és homok záporozott ránk, vaskos betondarabok vágódtak a padlóra. A fények kialudtak. Aki csak mozdulni tudott, menekült. Hinkát a légnyomás egy romhalmazra vágta. Az őrnagy óvatosan feltápászkodott. Az arca véres volt, egyenruhája ronggyá szakadt, a jobb karjából maradt csonk groteszken előbújt a zubbony széthasadt ujjából. Két évvel ezelőtt vesztette el, de a csonk még mindig nem gyógyult be. A szétvetett betonépület romjai alól visító patkányok hada özönlött elő. Egyikük vad rémületében nekirohant az őrnagynak, és az ölében kötött ki. Belekapaszkodott a szakadt zubbonyba, sárga fogaival dühösen Hinkára vicsorgott. Pici egy gyors és kíméletlen fonákkal leseperte a fenevadat az őrnagyról. A vinnyogó állat jóformán még földet sem ért, felizgatott társai máris cafatokra tépték. A haditengerészet tüzérei fáradhatatlanul folytatták a lövöldözést, porig rombolva a büszke betonfalakat, melyekre az egész védelmet alapoztuk. Aztán jöttek a partra szálló gyalogosegységek, amelyeket végül egy halom kézigránáttal sikerült visszaverni. Pici épp el akarta hajítani a soron következő kézigránátot, amikor észrevette, hogy valaki egy sebesültet igyekszik kirángatni a romok alól. Készségesen odaugrott, hogy segítsen. Rémülten néztem utána: a biztosítószeget félig már kirántotta, és úgy tűnt, erről teljesen megfeledkezett. Ugyanakkor tudtam, hogy ha kézigránátról van szó, Pici tudja, mit csinál. Ő meg én, hogy úgy mondjam, a szakasz bajnokai voltunk. Pici 118 méterre tudott elhajítani egy kézigránátot, én 110 méterre. Mindeddig senki nem tudta túlszárnyalni teljesítményünket. A bál, persze, közben továbbra is állt. Már jó néhány órája tartott, és mi már nagyon untuk. Olyan volt, mintha egy hatalmas dob belsejében ültél volna, amit ezer és ezer őrült püföl a fejed felett. Egy idő után az érzékeid annyira eltompultak, hogy már csak háttérzajként fogtad fel. Porta huszonegyezni akart, de kinek volt most kedve kártyázni? Hiszen mindannyian tudtuk, hogy ami eddig történt, az gyerekjáték volt ahhoz képest, ami ezután fog következni. Előbb vagy utóbb meg fogják indítani a mindent elsöprő támadást, és akkor nem lesz kegyelem. Ez biztos volt, legfeljebb azért fohászkodhattunk az égiekhez, hogy a szövetségesek ne vessenek be lángszórókat. Ehhez persze semmi köze nem volt annak, hogy felszólítottak minket, adjuk meg magunkat, mert ez az egyetlen esélyünk. Ez csak propaganda volt, a mi oldalunk is mindig ezt szajkózta. Közben mindkét fél tudta, hogy ha eljött az idő – lángszóróval vagy anélkül –, hátunkat a romos falaknak vetve az utolsó töltényig harcolni fogunk, és jól idomított német katonákként szitává lövetjük magunkat, de akkor sem adjuk fel. Papa egyedül és elfeledve egy sarokban kuporgott. Lassan előre-hátra ringatta magát, és a kezében lévő rohamsisakot bámulta homályos tekintettel. Portól és koromtól szutykos arcán könnycseppek gurultak végig, világos barázdát húzva maguk után. Íme, gondoltam, egy ember a végső összeomlás határán. A bombázás folytatódott. Hirtelen, minden várható előjel nélkül, új óvóhelyünk teteje is beomlott. Egy pillanatra úrrá lett rajtam a pánik. Mint egy távírógép szalagja, rohant át rajtam a gondolat: ilyen lehet az, ilyen érzés, amikor élve eltemetik az embert. Hát ilyen… De a következő pillanatban már Pici mellett álltam, és akárcsak ő, minden erőmmel azon voltam, hogy helyén tartsak egy kidőlni készülő oszlopot, és ezzel elodázzam a tragédiát. Pici nem szólt; csak állt és izzadt és a fogait csikorgatta. Úgy éreztem, még egy pillanat, és az összes csont porrá törik bennem az iszonyatos nyomás alatt. Már azt se bántam volna, ha Pici feladja az egyenlőtlen küzdelmet. Tiszta lelkiismerettel roppanhattam volna össze és „élvezhettem” volna a halál hűs nyugalmát. Pici azonban konokul kitartott, és mielőtt még cserbenhagyhattam volna, Gregor bukkant fel egy pöröllyel és néhány gyámfával. Újabb haladékot kaptunk. Behúzódtunk a bunker még viszonylag ép végébe, és mély hallgatásba burkolóztunk. Egy szál cigaretta és egy üveg calvados keringett néma ajkaink között. Csak a sebesültek jajgatását és a kinti csatazajt lehetett hallani. Az egyik sarokban egy tizenhét-tizennyolc éves kölyök ordított torkaszakadtából; mindkét lábát péppé zúzta egy rázuhanó nehézágyú. Valahogy kiemelték, és telepumpálták morfiummal, de nem sok esélyt adtam neki. Ha túl is éli, járni már sohasem fog. Porta felderítőútra indult a lábaink és az ülepeink között. A kártyáit kereste, amiket szanaszét szórt. „ Irwin Shaw (Oroszlánkölykök, J. Heller A 22-es csapdája, James Jones Most és mindörökké, Hemingway Búcsú a fegyverektől, és az Akiért a harang szól, Norman Mailer Meztelenek és holtak, s a másik oldalról Helmuth Kirst Tisztgyár. Tudjuk a háború első áldozata az igazság, de a második világháború még irodalmi Nobel díjat is hozott egy majdnem véglegesen megbukott politikusnak, Winston Churchillnek. Egyáltalán, az az érzésem, hogy a második világháborúról több könyv íródott, mint az elsőről. Ráadásul az úgynevezett „alternatív történelemírás” most éli fénykorát, gondoljunk K. P. Dick-re aki a Fellegvár c. kötetében azt írta meg, hogy mi történt volna, ha Németország nyeri a második világháborút, mely ma is kérdéses, gondoljunk Ludwig Soucek híres cikkére: Miért vesztette el a második világháborút Németország. De erről magam is írtam, pl. itt és itt. A könyv címében szereplő parancsot (Eltörölni Párizst) Hitler adta ki 1944-ben, amikor már tisztán látszott, nem sikerül megállítani az előrenyomuló szövetséges csapatokat. A parancs végrehajtásával von Choltitz tábornokot bízzák meg, aki már csak a megfelelő csapatok és a szükséges robbanóanyag megérkezésére vár. A kellékek viszont lassan gyülekeznek, hiszen nincsenek megfelelő szállítóeszközök, és szinte állandósulnak a légitámadások. Ide (Párizsba) húzódik vissza hadosztályával Mercedes vezérőrnagy is, miután végigharcolták az utat Normandiától visszafelé. Bár a fegyelem és a feljebbvalók tisztelete nem túlságosan erős a csapatokon belül, csatában a legjobbaknak számítanak. Számtalan ütközet van már mögöttük, többek között megjárták Sztálingrád és Monte Cassino poklát is. Mindenütt a legveszélyesebb helyekre küldték őket, ahol csupán a halált osztogatták bőkezűen, másra nem számíthattak. Büntetőszázadokról lévén szó, ezen mondjuk nem is lehet csodálkozni. Sven Hassel regényének segítségével igazából csak életkép(töredékek)et kapunk, amelyekből valahogy mégis összeáll a hazafelé menekülő német hadsereg állapota, valamint a felszabadításra váró franciák hangulata. A korábbi regényekből megismert bajtársak pedig igyekeznek a lehető legjobban eltölteni a háborúból még hátralévő napokat, időnként egyáltalán nem törődve a következményekkel. Saját fegyvereiket adják el az ellenállásnak, sőt, ha úgy hozza kedvük, halálra ítélt foglyot szöktetnek meg a börtönből. De ugyanilyen nemtörődömséggel harcolnak a szövetségesekkel szemben is, vagy szállnak szembe a tábori csendőrséggel. Képesek együtt mulatni az ellenállás tagjaival, hogy aztán malaclopásra induljanak az éjszakában. Miközben körülöttük az egész világ megbolondul, ők saját elveik szerint cselekszenek. Tetteikben kevés a logika, és talán éppen ezért képesek életben maradni. Mint az életmű többi részében, itt is kiérződik a szerző személyes részvétele az eseményekben, hiszen annak idején ő is ott harcolt a büntetőszázadban, alakjait saját bajtársairól mintázta. Harcban edződött veteránok ők, akik ha kell, gondolkodás nélkül ölnek, de időnként – talán éppen ezt ellensúlyozandó – segítenek a rászorulókon is.(ekultura.hu) Vitatott szerző Sven Hassel Hassel életrajza kétséges, azt állítja hogy Sven Pedersen néven született 1917-ben a dániai Frederiksborg-ban, és csak később vette fel anyja leánykori nevét. 14 éves korában csatlakozott egy kereskedelmi hajó személyzetéhez hajósinasként, és 1936-ig ott is dolgozott. 1937-ben, hogy elkerülje a munkanélküliséget, Németországba szökött és csatlakozott a német hadsereghez. Egy 1990-es interjú során ezt mondta: „Németország közelebb volt mint Anglia, elmentem a Wehrmacht sorozóirodájába, de nem ment minden olyan könnyen mint gondoltam. Csak németek szolgálhattak a Wehrmachtban. Hat hónapnyi próbálkozás után a Hetedik lovassági ezred végre elfogadta a jelentkezésemet honosított németként.” Később a második páncélosezredben teljesített szolgálatot, majd 1939-ben, Lengyelország megszállása alatt tankvezetőként szolgált. Egy évvel később dezertálni próbált. „Egész egyszerűen elfáradtam. Egy rövid kimenő után nem tértem vissza az egységemhez. Elfogásom után egy bűnözőkből és dezertőrökből álló büntetőezredbe kerültem.” Szolgált a második lovassági majd később a tizenegyedik, illetve a huszonhetedik páncélos ezredben (a hatodik páncélos hadosztály alárendelt egysége) Észak-Afrikán kívül az összes fronton, és többször is megsérült. A háború végére elérte a hadnagyi rangot, és megkapta a Vaskereszt első- és másodosztályú keresztjét is. 1945-ben az oroszok előtt, Berlinben tette le a fegyvert, és az elkövetkező éveket szovjet hadifogolytáborokban töltötte. Ezekben az években kezdte el első regénye, A kárhozottak légiója írását. 1949-ben engedték szabadon, és tervezte hogy csatlakozik a Francia Idegenlégió-hoz, amikor megismerte Dorthe Jensen-t, akivel 1951-ben házasodtak össze. Akkoriban egy autógyárban dolgozott, de felesége biztatta hogy írjon személyes élményeiről. Első regénye, a Kárhozottak Légiója 1953-ban jelent meg. 1957-ben Sven Hasselt egy háborúban elkapott betegség támadta meg újra, és több mint két évre megbénult. Gyógyulása után kezdte el írni újabb könyveit. 1964-ben a spanyolországi Barcelonába költözött, ahol azóta is él. 1987-ben Wheels of Terror (magyar címe: Lánctalpak) című könyvéből filmet forgattak The Misfit Brigade [1] címmel (a film magyar címe szintén Lánctalpak). Könyvei Hassel regényeiben saját maga a főszereplő. A könyvek a 27. (Büntető) páncélosezred katonáinak - bűnözők, halálraítéltek és politikailag nemkívánatosak - kalandjait taglalják. Sven mellett további szereplők, a Légiós (Alfred Kalb, a Francia Idegenlégió korábbi katonája); Wolfgang Creutzfeld, egy óriás, akit ironikusan Picinek hívnak (angolul: Tiny, illetve néhány könyvben Little John); Joseph Porta, a ravasz berlini utcakölyök; Papa, az őrmester, az egység parancsnoka; Julius Heide, a fanatikus náci és pedáns német; Barcelona Blom, aki a Spanyol polgárháborúban mindkét oldalon harcolt; Gregor Martin, aki költöztető volt a háború előtt; Wolf főmérnök és Hoffman törzsőrmester. Szolgáltak Észak-Finnországtól az orosz frontig (több alkalommal is), Olaszországban (Monte Cassino-nál, az azonos című könyv szerint), a Balkánon (A menetjegy a pokolba című könyvében), és Normandiában a Partraszállás alatt (Eltörölni Párizst! című könyvében). A Lánctalpak című könyvének első fejezetei Hamburg bombázásáról szól. Az SS-tábornok című könyv a Sztálingrád bekerítéséről és az onnan kitörésről szól egy SS-tábornok vezetésével. A Pokoljárás című könyv a lengyel felkelésről, Varsó elpusztításáról szól, és a második világháború utolsó hónapjaiban játszódik. Mialatt úgy tűnik hogy a cselekmény legnagyobb része Oroszországban játszódik, egy gyors időrendi rendezéssel kiderül hogy az ezred (a könyvek szerint) több helyen is harcolt egyszerre, egy időben. Mialatt a Gestapo című könyvben a 27. ezred a Gestapo épületeit őrzi, addig ugyanabban az időben a Gyalogoshadosztály című könyvben a torgaui börtönben végeznek őrfeladatokat. Hassel állítása szerint a történet megtörtént eseményeken alapszik, a szereplők pedig valósak. A magyar recepció egy része szimpatizál a szerzővel: Az eddig megjelent tizenhárom regény alapján visszatekintve már látszik, mennyit változott a szerző stílusa (úgymond „megtanult” írni), a visszaemlékezéseket hogyan váltják fel a kerekebb, ám hangulatukban némileg mást képviselő kötetetek. Egyvalami nem változott csupán, a borzalmak továbbra is elemi erővel bugyognak fel az oldalakon. A Lánctalpak másodiként látott napvilágot az életműben, ezért itt még a visszaemlékezések dominálnak. Éppen ezért nem is beszélhetünk összefüggő cselekményről, inkább csak foszlányokról, amelyek helyszínei között egyaránt megtalálható a hátország és a keleti front. Megismerjük Légiós csatlakozásának hiteles történetét, valamint Heide előéletére is fény derül. Felderítések, előrenyomulások és visszavonulások keverednek véres zűrzavarban – egyszóval minden megvan, amiért szeretjük Hassel műveit. Azért a teljesség kedvéért jó tudni, hogy akik a valós életben huzamosabb ideig túlélték a büntetőszolgálatot, előbb-utóbb visszakerültek a rendes hadseregbe, és ott harcoltak tovább. Ez persze nem csökkenti Hassel regényeinek erejét, azokat egyszerűen muszáj elolvasni. Egyébként ebből a regényből film is készült, igaz, meglehetősen vegyes érzelmeket kiváltva a nézőkből (de mit is várhatunk az amerikaiaktól?). Azt sem szabad elfelejteni, hogy Hassel könyvei regények, nem pedig háborús naplók – vagyis a képzelet termékei, amelyek alapjául a személyesen átélt borzalmak szolgálnak (mintha bizonyos események filmszerűen megmaradtak volna az emlékezetében). A legfontosabb mégis a háborúellenes hangvétel – Sven Hassel nem dicsőíti és nem misztifikálja túl az öldöklést. Talán ezért is olyan sikeres világszerte.(ekultura.hu) Sok fejezet foglalkozik a szereplők visszaemlékezéseivel a háború előttről, illetve a szolgálaton kívüli eseményekkel (ivászatok, bordélyba járás). Az időrendileg későbbi könyvek kevésbé realisztikusak, élethűek, a lehetetlen küldetésekkel az ellenség harcvonala mögött. Habár az erőszak ugyanolyan mértékben van jelen mind a későbbi, mind a korábbi könyvekben, például a Komisszár című könyv inkább hasonlít a Kelly hősei című film egy változatának, mint bármilyen megtörtént hadi eseményhez. Hassel könyveiben a harc brutálisan élethűen jelenik meg, a katonák csak a túlélésért harcolnak, egyik oldalon se tartva be a Genfi egyezmény passzusait. A kellemes, békés részeket rövidre vágták. Szigorú és közönyös porosz tisztek végeztetik ki a saját embereiket apróbb bűnök miatt, a dühös katonák gyakran ölik meg őket a csatatéren. Azon felül hogy Hassel könyveit a történészek és katonai szakértők nem tekintik hiteles műnek, bár sok életszerű történet leírása található meg bennük. Ezen felül Hassel könyvei sok olvasóra mély benyomást tettek, és a háború egy új oldalát mutatták be. Kritikák Erik Haaest, egy önjelölt dán újságíró több éven át próbálta leleplezni Hasselt. Haaest szerint Sven Hassel valójában Børge Villy Redsted Pedersen, egy az orosz fronton soha nem szolgált náci, aki a második világháború nagy részét a megszállt Dániában töltötte, és minden tudását dán SS-veteránoktól szerezte. Haaest azt is állítja hogy Hassel első regényét nem is a szerző írta és miután könyve sikeres lett, a feleségét alkalmazta további könyveinek megírására. De Haaest állításait általában nem ismerik el, és internetes fórumokon vitatják meg elképzeléseiket Hassel valódi múltjáról. Haaest állítása szerint Hassel/Pedersen a dán HIPO (Hilfspolizei - németek által kollaboránsokból létrehozott segéderők) tagja is volt. Ezek súlyos vádak Hassel ellen, aki könyveit végig anti-náci szemszögből írta. Haaest szerint Pedersen alias Hassel-t Dániában bíróság elé állították, de jó mesélőképességének köszönhetően el tudta kerülni a halálos ítéletet. Hassel egyik könyvében, a Lánctalpak (angol címe: Wheels Of Terror) -ban a cserkasszi katlanból való német kitörésről ír. A Novaya Buda-nál lezajlott küzdelmeket, illetve a Lysynka-i áttörést egy tűlélő szemszögéből írja le. Ír még a harcról egy vasúti csomópontért Kovel-nél. Ezeken a területeken harcoltak katonák az ötödik SS (Wiking) páncélos hadosztályból. Később ugyanebben a könyvében ír a Narva-i csatáról, amelyben a Nordland SS-hadosztály dán önkétesei is részt vettek. Ezekre alapozza Haaest azt a vádat, miszerint Hassel a történeteit a Waffen-SS-ben szolgált dán cellatársaitól hallotta. Valójában volt 27. ezred a német hadseregben, ellenben nem büntetőezred volt, mint ahogy azt Hassel állította; illetve a Tigris tankokból nagyon kevés volt, azokat is speciális századokba rendezték közvetlen irányítás alatt, és biztosan nem kaphatott egy büntetőezred ezekből. Hassel korábban azt is állította hogy a Téli háború alatt a finn hadseregben szolgált, és kiérdemelte a Mannerheim-keresztet, de ezt se hadtörténeti dokumentumok, se a Mannerheim keresztet kapottak listája nem tudta megerősíteni. Azóta ez az állítás eltűnt a hivatalos életrajzból. Ezen okok miatt a híresebb internetes fórumok mint például a Feldgrau.com és az AxisHistory.com nem tekintik Sven Hassel könyveit eredeti műveknek. Rajongók] Sven Hassel olvasótábora több országban jelentős. Amellett, hogy a regényeinek népszerűsége a 1970-es, 1980-as évek elején ért tetőpontjára, az Internet megjelenése fordulópontot hozott e tekintetben is - az idősebb rajongók fórumokon elemezhetik a részleteket és emlékezhetnek kedvenc olvasmányukra.(Wikipédia) Kerekes Tamás

A görög mitológia

Guus Houtzager (szerk.): A görög mitológia enciklopédiája Ventus Libro Kiadó kereskedelem@kossuth.hu A görög mitológia él. Nemrég írtam Druon Zeusz emlékiratairől itt.(Kerekes Tamás) A görög mitológiából ismert istenek, Aphrodité, Apollón, Arész, Artemisz... - és még csak az A betűnél tartunk -, ma is élnek: Londonban. Ez, ugye, azért egy-két dolgot megmagyaráz? Van egy kis házuk, melynek állapotáról nem sok jót mondhatunk: lényegében az összedőlés küszöbén áll. Még szerencse, hogy ételre nem kell költeniük, Dionüszosz bora pedig mit sem veszített hajdani minőségéből. Társaságnak ott van a többi isten, nem csoda hát, ha lassan egymás agyára mennek. A halandók sem dobják fel őket: Apollónt nem hívja vissza az ügynöke, és Aphrodité szextelefon-kuncsaftjai sem éppen a legrokonszenvesebb figurák. Alice és Neil is Londonban éli csendes és türelmes életét. Hogy félénk, szemérmes barátságukból valaha szerelem legyen, ahhoz bizony isteni beavatkozásra lenne szükség, ám az olümposzi istenek nem igazán segítőkészségükről híresek, hiszen lekötik őket saját konfliktusaik, a bosszúállás, melyet újabb bosszúállás követ. Így megy ez már évezredek óta, nekünk, halandóknak azonban terveink megvalósításához nem állnak rendelkezésünkre évezredek. Szerencsére (?) felgyorsulnak az események... A "Csintalan istenek"-et, a fiatal angol írónő, Marie Phillips első regényét máris számos nyelvre lefordították. Előzetes mitológiai ismeretek nélkül is fogyasztható csemege, de szinte biztos, hogy az olvasó tudása e téren is gazdagodik, miután végigkacagta a bájos történetet. A kezdő írónő, Marie Phillips elgondolkodott: mi lenne, ha a görög istenek, akik egy részére bizonyára a legtöbben még emlékeznek általános iskolai tanulmányaikból, még ma is élnének. De nem ám úgy, mint régen – hiszen ha úgy élnének, akkor ma is virulna számos kultuszuk. Csak ugye az a helyzet, hogy nem hogy kutya nem áldoz már nekik, de az emberek többségének gőze nincs róla, kik voltak, milyen hatással voltak az európai kultúrára. Így aztán az Olümposz egykori, jobbára csúful egoista lakói manapság London északi részén élnek egy lepukkant lakásban, jószerével egymás hegyén-hátán. A szépség istennője, Afrodité telefonszex vonalat üzemeltet, Artemisz kutyasétáltatással tengeti napjait, Apollón egy tévés jós-show-t próbál beindítani, Erósz rátalált a szívében Jézusra, Zeusz ellenben hosszú évek óta nem mozdult ki a szobájából, és így tovább. Még Dionüszosznak menne a legjobban, mivel egy közkedvelt bárt vezet egy sikátorban, csakhogy a kenőpénzek, illetve büntetések elviszik a profit zömét. Ja, és persze Arész, a hadisten is elfoglalt, és Hermész (többek között a pénz istene) sem unatkozik... Akárhogy is, nem csak életkörülményeik, de hatalmuk sem a régi már, és hiába törik a fejüket (már aki, mondjuk főleg Athéné), hogy mit tehetnének, hogy jobbra forduljon a soruk, az olvasónak valószínűleg előbb beugrik a megfejtés, mint nekik... Igaz, az istenek zömét annyira sem érdeklik a halandók, hogy lenézzék őket. Márpedig aztán csak jön kettő, akik fontos szereplők lesznek véget nem érő életükben. Az meg úgy kezdődik, hogy Aphrodité összekap valamin Apollónnal, és elkezd kavarni, hogy jól megleckéztesse a napistent. Egyebek mellett eléri, hogy Apollón belezúgjon egy nagyjából jelentéktelen, félénk, halandó lányba, akit viszont részint emiatt kirúgnak az állásából. Alice végül épp az isteneknél talál munkát: ő lesz a takarítónőjük. Csakhogy a lány (mondjuk azt, hogy) barátja, a patkányszerűnek leírt, szintén igen szerény Neil nem viseli túl jól, hogy Apollón nyomul a (reménybeli) nőjére, és akkor ebből is konfliktus lesz. És aki már olvasott legalább kettő görög mítoszt, netán Homérosz valamelyik művét, azt nyilván nem éri majd villámcsapásként a hír, hogy lesz itt még alvilágjárás is (mi több, világmegmentés!), mielőtt eljő a boldog és örömteli végkifejlet. Szerintem Marie nem csinált semmi igazán újat. Olyan, mintha egy rakás görög mítoszt kevernénk ötletekkel, amiket Neil Gaiman Amerikai istenek és Sosehol című műveiből vettünk, s mellé mércének Douglas Adams két Dirk Gently regényét tennénk meg. Könnyed, szórakoztató, és a vége felé némi üzenetet vagy tartalmat is hordozó könyv ez, ami talán épp azzal hat, hogy nem akar nagyon mélyen szántani, de mégiscsak több egy felületes, egyszeri, holnapra elfelejthető viccnél. Nem tetszik jobban, mint az említett Gently cuccok, vagy mondjuk Christopher Moore kevésbé ütős regényei, szóval nem Galaxis útikalauz stopposoknak illetve Biff evangéliuma kategória, de épp elég jó, hogy ne bánjam a ráfordított időt.(ekultura.hu) Boldog idők voltak az Olimpüszon, ha belegondolunk az egy főre eső nektárfogyasztásra, no persze a görög mitológia isteneinek tisztelete arra a korszakra esett, melyet Karl Marx az emberiség gyermekkorának nevezett. Volt nehány felszarvazott és széttépett isten, félisten, de általános volt az olimpuszi derű, ami a héber mitológia komor hőseire nem volt jellemző. Jóllehet érdekel az igényes szadomazochizmus, legalább annyira, mint a kvantitatív nyelvészet, az nem kerülte el figyelmemet, hogy Zeusz bika képében is hódított, míg Léda egy hattyúval enyelgett, s most egy b-kategóriás japán anime-ben is kötelező a három polip-egy nő felállás. S ehhez még hozzá kell vennünk azt, hogy a görög mitológiát a hellenizálódással nevezhető globalizációs folyamattal a rómaiak is átvették. No, még szép: a kleptománia örömet lop az ember életébe. És erre rácuppant dr. Jung a maga archetípusaival. A magyar felhozatal mitológiából eddig is erős volt: Kerényi, Trencsényi- Waldapfel, Láng János, Robert Graves, ám a kötetben számos helyen bukkantam egy-egy elfelejtett tényre, vagy újonnan megismert összefüggésre. Boldog vagyok, hogy a pagonyt megint bacchánsnők és szatírok népesítik be. Az illusztrációk szenzációsak, és az enciklopédikus jelleg kiválóan alkalmas reá, hogy rendszerezze lassan feledésbemenő tudásunkat. A mű pontos, jól áttekinthető, számos dolog értelmet nyer, mint pl. hogy az Égei-tenger mitől is nyerte nevét, s honnan ered a tantaluszi kín, mélyebbre azonban nem ás. Hiányzik pl. Thézeusz híres darutánca, de hát ne legyünk mindjárt Mircea Eliade léptékű tudósok. Elégedjünk meg azzal, hogyha az isteneknek valami nem volt frankó, akkor az illető könnyen vadkanná változhatott. Persze minden örömbe kerülhet némi üröm.(lsd abszint.) Az 500 színes képpel illusztrált kötetből mindent megtudhatunk a leghíresebb görög istenekről, héroszokról, félistenekről és más legendás lényekről, de olvashatunk a mítoszok születéséről és a történetek mögött megbújó mélyebb mondanivalóról is. Kerekes Tamás Az Argonauták Az Argonauták („az Argó hajósai") elnevezés egy maroknyi héroszt jelöl, akik a Iaszón parancsnoksága alatt álló Argó fedélzetén Kolkhiszba hajóztak, hogy elhozzák onnan az aranygyapjút, egy arany kos bundáját. Az Argonauták eseményekben bővelkedő utazásának történetét tekinthetjük a nyugati irodalom egyik legrégibb kalandregényének. Számos klasszikus szerző, így a hellenisztikus költő, Apollóniosz Rhodiosz, valamint a római költő, Ovidius foglalkozott az ötven rettenthetetlen hérosz expedíciójával a távoli Kolkhiszba. Az utazás nyitányát Phrixosz és Hellé, a két királyi sarj Boiótiából való menekülése jelen­tette. Egy aranygyapjas repülő kos hátán kísérel­ték meg a menekülést mostohaanyjuktól, Inótól. Útközben Hellé leesett a kosról és elme­rült abban a tengerben, amely ma is a nevét viseli: a Hellészpontoszban. Phrixosz azonban eljutott Kolkhiszba (a Fekete-tenger keleti part­vidékére), és ott is maradt Aiétész király udva­rában. A kos aranygyapját az Árésznak szentelt szent ligetben függesztették fel, őrizetét pedig egy sohasem alvó sárkány látta el. Iaszónt, Aiszón fiát később arra utasította nagybátyja, Péliasz, hogy induljon útnak és szerezze meg ezt az aranygyapjút. Péliasz szán­dékai korántsem voltak tiszteletreméltóak. Elragadta Iaszón apjától Iólkosz, a thesszáliai Magnésziában fekvő városállam trónját. Iaszón anyja cselből azt mondta ugyan, hogy a csecse­mő Iaszón meghalt, de valójában Kheirón ken­taur nevelte titokban, ez a kiváló tanítómester, aki a múltban már oly sok nagyszerű héroszt vett a szárnyai alá. Eközben a gonosz Péliasszal azt közölte a delphoi jósda, hogy veszély leselkedik rá Aiszón egyik olyan leszármazottja képében, akinek csak az egyik lábán van saru. Amikor az immár fiatalember Iaszón visszatért Iólkoszba, pártfogója, Héra gondoskodott arról, hogy a folyón átkelve veszítse el egyik saruját. így aztán félig mezítláb érkezett meg Péliasz király udvarába. Péliasznak rögtön eszébe jutott a jóslat, meg is ígérte Iólkosz trónját Iaszónnak, de feltételül szabta, hogy hozza el neki az aranygyapjút. Valójában ez lehetetlen vállalkozás volt, Péliasz pedig biztosra vette, hogy Iaszón nem éli túl a kalandot. Azonban a delphoi jósda kedvezőnek ítélte Iaszón esélyeit. Ezért fogott bele az Argó meg­építésébe. Athéné maga adott Zeusz dodónai szent ligete egyik beszélő tölgyfájának ágából származó gerendát a hajóorr megépítésé­hez. Iaszón ötven héroszt toborzott maga mellé a veszedelmes utazásra. Az Argonauták mindegyike kiváló hős volt, köztük a Dioszkuroszokkal, Kasztórral és Polüdeukésszel, Péleusszal (Thetisz istennő férjével és Akhil­leusz atyjával), a nagy athéni hérosszal, Thészeusszal, a híres énekes és zenész Orphe­usszal, Zétésszel és Kalaisszal (ők Boreasz az északi szél fiai), a kormányos Tiphüsszel, a hajóépítő Argosszal, a phereai Admétosszal, sőt a legnagyobb görög hérosszal, Hérak­lésszel. A bátor tengerészek sok kalandot éltek át. Miután Aphrodité megátkozta a lémnoszi asszonyokat, szörnyű testszaggal verve meg őket, férjeik elhagyták őket. A bosszúszomjas asszonyok ezért legyilkolták őket. Később velük az Argonauták számos leszármazottat nemzettek. Héraklész magára hagyta az Argót, miután megmentette jó néhány harcias hatkezű, Föld szülte óriástól. Fegyverhordozója, Hülasz szép­sége azonban olyannyira rabul ejtette, hogy amikor elrabolták a vízi nimfák, ő is hátrama­radt Bithüniában, hogy visszaszerezze. Tizen­két munkája elvégzése végett ezután visszatért Görögországba (lásd Héraklész). Amükosznak, a bebrüxök királyának kelle­metlen szokása volt ökölvívó-mérkőzésre ki­hívni látogatóit, akik ebbe kivétel nélkül bele­haltak. Aki nem fogadta el a kihívást, azt egy magas szikláról a tengerbe vetették. Polüdeukész, az egyik Dioszkurosz azonban kitűnő ökölvívó volt, és mérkőzésük során meg is ölte a királyt. Amükosz alattvalói ezután már nem próbálkoztak a többi Argonautával. Az Argó következő állomása Szalmüdésszosz, Thünia thrák királyságának főváro­sa volt. A helyi király, a világtalan jós Phineusz volt, akit folyamatosan zaklattak a Harpüiák (lásd Harpüiák). Ezek a félig madár, félig asszonyszörnyetegek elrabolták ételét és összerondították asztalát. A szárnyas héro­szok, Kalaisz és Zétész, mivel Zeusz megpa­rancsolta, hogy ne öljék meg őket, ezért csak elűzte a szörnyeket. Phineusz mindenesetre megszabadult tőlük és hálája jeléül értékes tanácsokkal látta el az Argonautákat a jövő­jükkel kapcsolatban. Az Argonauták a Boszporusz közelében értek el a Szümplégadeszhez, a Fekete-tenger (görögül a klasszikus irónia jeleként Pontosz Euxeinosz, azaz „vendégszerető tenger" volt a neve) bejáratához. A Szümplégadesz két folya­matosan nyíló és záródó szikla volt. Sze­rencsére megfogadták Phineusz tanácsát, és átröptettek egy galambot a nyíláson. A madár éppen csak megúszta, mivel néhány farktolla odaveszett. Amit pedig egy galamb meg tudott tenni, arra az Argó nagy erejű evezősei is képesek voltak. A hajó bizton­ságban átjutott a veszedelmes sziklák között mindössze a far díszítményét szelték le. Az Argó áthaladása után már nem tornyosult többé akadály a Szümplégadeszen, avagy a Sötét Sziklák között áthaladó hajók előtt. Néhány kisebb kaland után Iaszón és úti­társai megérkeztek Kolkhisz fővárosába, ahol Iaszón el akarta vinni az aranygyapjút Aiétész királytól. Az uralkodó beleegyezett, de felté­telül szabta, hogy a hős fogjon igába két tűz­okádó, acélorrú-ércpatájú bikát. Ezután szán­tania kellett velük, sárkányfogakat vetnie, majd legyőznie azokat az állig felfegyverzett harcosokat, akik ebből a pokoli vetésből kel­tek ki. Aiétész azt hitte, hogy ez teljesíthetet­len feladat, de nem tudhatta, hogy leánya, a varázslótehetséggel megáldott Médeia fülig beleszeret az idegen hősbe. Médeia varázske­netet adott Iaszónnak, amely megóvta a bikák tüzes leheletétől, valamint azt tanácsolta neki, hogy a sárkányfog-veteményből kikelő harcosok közé hajítson egy súlyos követ, hogy azok egymás ellen kezdjenek küzdeni. Minden Médeia tervei szerint alakult, Iaszónnak sikerült megszereznie az arany­gyapjút is a szent berekből. A szent ligetet őrző sárkány legyőzése sem okozott leküzd­hetetlen nehézséget, mivel Médeia olyan varázsnövényekkel látta el Iaszónt, Médeia olyan varázsnövényekkel látta el Iaszónt, amelyek­től a szörny mély álomba merült. Aiétész haragosan üldözőbe vette az Argonautákat, akik a fedélzeten Médeiát is magukkal vitték és sietve elhagyták Kolkhiszt. Ezután Médeia meggyilkolta öccsét, Apszürtoszt, testét darabokra vágta és beszórta a tengerbe. Aiétész nem hagyhatta ott temetetlenül, és a maradványok felkutatására indult, ezért az Argonautáknak sikerült elmenekülniük és visszahajózniuk Iólkoszba. Egy másik változat szerint (az immár felnőtt) Apszürtosz indult apja utasítására a nyomukba. Iaszón tárgyalásokat folytatott vele és megálla­podtak abban, hogy megtarthatja az aranygyap­jút, ha Médeia visszatér Apszürtosszal Kolkhiszba. Médeia haragra gerjedt, Iaszón pedig állította, hogy csak be akarta csapni Apszürtoszt. Iaszón és Médeia ezután megszegte ígéretét és megölte Apszürtoszt. Zeuszt annyira felháborította az eset, hogy az Argó beszélő orr­díszén keresztül közölte velük: Iaszónt és Médeiát Médeia nagynénjének, Kirké varázsló­nőnek kell megtisztítani bűnüktől. Kirké az Itália nyugati partjai mentén fekvő Aiaia szigetén élt. A varázslónő ugyan megtisz­tította bűnüktől a szerelmeseket, de látván, mit tettek, aggódott jövőjükért. Visszatérve Péliasz elfogadta ugyan az aranygyapjút, de esze ágában sem volt lemon­dani a trónról. Még ez az elvetemült ember sem szállhatott szembe a ravasz Médeiával. Az Argó megérkezése után nem sokkal Médeiának va­rázserejével sikerült megfiatalítania Iaszón öreg és legyengült apját, Aiszónt. Péliasz leányai tudomást szereztek erről, és ugyanezt akarták végrehajtani apjukkal. Médeia roppant előzéke­nyen ismertette velük az eljárást. Feldarabolt egy öreg kost és kifőzte egy varázserejű növé­nyekkel teli üstben. Az állat zsenge bárányként ugrott ki az üstből. Péliasz leányai ezután meg­gyilkolták és megfőzték apjukat - azonban bal­szerencséjükre Médeia nem látta el őket a szük­séges gyógynövényekkel. A bosszú után Iaszónból nem lett király Iólkoszban, hanem ehelyett Médeiával együtt Korinthoszba ment, ahol két fiuk született. Egy idő után azonban Iaszón a Médeiától való elválás, illetve a korinthoszi királylánnyal, Glaukével való házasságkötés mellett döntött. Médeia rettentő válasza sem maradt el. Gyö­nyörű, méreggel átitatott menyegzői ruhát kül­dött el fiaival. Amikor Glauké felöltötte, nyom­ban lángra lobbant, s a menyasszony, valamint a segítségére siető apja is a lángok martaléka lett. Médeia ezután mindkét fiát megölte, hogy ezzel is nagyobb fájdalmat okozzon Iaszónnak. Ezt követően repülő sárkányok vontatta tutajon Athénba menekült. Ott Aigeusz királynál mene­déket kért, majd később hozzáment feleségül (lásd Aigeusz és Médeia). Iaszón megtört emberként hátramaradt Korinthoszban. Gyakran időzött régi hajójánál, ahol borongós hangulatban a múltbéli dicső kalandokon merengett. Maga az Argó sem volt sokkal jobb állapotban, mint egykori kapitánya. Egy napon egy korhadt deszkadarab levált a hajóról és megölte Iaszónt (lásd Iaszón és Médeia). Forrás: Guus Houtzager: A görög mitológia enciklopédiája. Ventus Libro Kiadó, Bp. 2007. 54-58.

Elveszett kincsek atlasza

Szerző: Joel Levy Elveszett kincsek atlasza Joel Levy kereskedelem@kossuth.hu Alcím: Mesés kincsek, rejtélyes műtárgyak, izgalmas legendák, felfedezések Kiadó: Kossuth Kateg.: Idegen kultúrák, Ismeretterjesztő, Mitikus alakok, Ókor, Régészet, Természettudomány, Történelem, Tudomány, Újdonság Leírás: Minden korban izgatták az embereket a kincsvadászokról és az általuk talált rejtelmes, majd eltűnt kincsekről szóló történetek. Ez a kötet feltárja a legértékesebb és legkülönlegesebb műkincsek sorsát Tutanhamon sírjától Dzsingisz kán mesés hadizsákmányáig. Az eltemetett arany, ezüst és drágakő kincsek mellett olyan műtárgyakkal is foglalkozik, amelyek tudományos vagy technikai jelentőségűek, mint az antiküthérai mechanizmus vagy a bagdadi elem; kulturális vagy vallási fontosságúak, mint a Lewis-szigeti sakkfigurák vagy a bamijáni Buddhák. Szó esik a mindmáig hiányzó kincsekről is a legendás Szent Gráltól El Dorado gazdagságáig. Megtaláljuk a kötetben a legújabb régészeti felfedezéseket, és megismerkedhetünk az archeológia legizgalmasabb kutatási módszereivel. Ez a gazdagon illusztrált kötet nem hiányozhat mindazok könyvespolcáról, akik szívesen mélyednek el az ősi civilizációk rejtelmeiben. Különös panoptikum Eltűnt kincsek múzeuma A műkincstolvajlás világméretű probléma. Az elveszett műkincsek felét nem abban az országban találják meg, ahol a lopásra sor került, ráadásul még az Interpol sem nyomozhat. A megoldás –elméletben-a lopott műkincsek nemzetközi adatbázisának létrehozása lenne, ez lenne az esély a lopott műkincsek azonosítására és visszajuttatására. Az Elveszett Műtárgyak Nyilvántartóközpontja ma már elérhető az aukciós házak számára, valami javulás bekövetkezet. Ahogy az adatbázis évről-évre bővült, egyre kevesebb alkalommal botlunk lopott műkincsekre. A lopott műkincsek kereskedelme hatalmas üzlet . Gyakran előfordul, hogy a kereskedők egy-egy „alvó műtárgyra „ bukkannak, amelyről még nem derült ki valódi eredete, így e tárgyakat is igen jutányosan kaparinthatják meg. Ez a hatalma profit eredetének magyarázata. Mindezek fényében talán nem is olyan meglepő, hogy a legnagyobb aukciós házak, a leghíresebb kereskedők és legrangosabb vásárok kivételével a műkincskereskedelemben érdekelt személyek viszonylag ritkán keresgélnek adatbázisokban. A legnagyobb múzeumok és gyűjtők ma már csak az eredetet igazoló okmánnyal veszik meg a műtárgyat. Síron túli kiálítások a múzeumokban Valószínűleg ez a világ legkísértetiesebb műalkotása- Se vászon, se olajfesték, se szignó. A hivatalos értékbecslők értéktelennek tartanák. Egy magános, fényes, aranyszínű faragott fakeret, amely sötétbarna anyaggal bevonva áll a festőállványon. 199O. március 18-ának késő éjjele előtt ebben a képkeretben volt látható A koncert, egyike Johnnes Wermeer, hollnd festőművész jelenleg ismert 36 alkotásának. Mint Wermeer sok képe, a koncert is híresen rejtelmes. A bostoni Isabella Stewart Gardber Múzeum második emeletének egy nagy háttámlás, halványzöld viktoriánus kárpittal bevont szék állt a festőállvány előtt : előzékenyen odahelyzezték, hogy a látogató kényelmesen eltöprenghessen a festmény fénylő szépségén és titkain.1990-ben A koncert legnagyobb titka a holléte lett. Ebben az évben a ugyanis a Szent Patrik napi ünnepségeket követőmegrészegült zűrzavart és a holland teremből magukkal vitték a Vermeer képet tizenkét másik műkinccsel, többek között három Rembrandt festménnyel egyetemben. A Gardner Múzeumba érkező látogatót ma szívszaggató látvány fogadja: a szék c csupán e3gy üres keretre mered, örökké mered a veszteségeken. Világszerte sok múzeumban megállt az idő. Eltűnt Corot nyugalmat árasztó tájképe, Edward Munch Sikoly és Madonna című képei. A Montreali Szépművészeti Múzeum számára 1972. szeptember 24. volt a sorsdöntő nap. Ezen az éjszakán fegyveres rablók ereszkedtek alá egy tetőablakból, és miután megkötözték az egyetlen szolgálatban levő őrt tizennyolc festményt, és egyéb műtárgyat vittek el, amelyek közt volt Rembrandt, Corot, Pieter Brueghel, Delacroix és Rubens kép is. A műkincstolvajlás nagy üzlet. Több százezer eltűnt festményt és szobrot tartanak számon. A lopott régiségek adásvétele a drog és a fegyverkereskedelem után a harmadik helyen áll. Ez elérheti az évi hat millió dollárt megközelítő forgalmat. Az eltűnt műkincsek múzeuma A eltűnt műkincsek képzeletbeli múzeumában körülbelül 150 Rembrandt és ötszáz Picasso művet láthatnánk. A reneszánsz galériában végigsétálva Raffaello, Tiziano, Leonardo, Dürer, Rubens és Cavaraggio képeit csodálhatnánk meg. Az impresszionista szárnyban megtekinthetnénk Renoir,, Degas, Monet, Manet, Matissen, Pisarro, és Cézanne –Piasarro barátja és egykori tanítványa-képeit. Utazást tehetnénk a nyugati művészet történetében Vermeertől Van Goghig, Constabletől és Turnertől-Dalin és Mírón át-Pollockig és Waarhoolig. Mégha e fantázia -múzeum falára akasztott festmények valójában nincsenek is meg, azért a kollektív kulturális örökség részét jelentik, és hiányuk mindannyiunkat szegényebbé tesz. A művészet mint árucikk Fokozatosan tépte kis a műkincstolvajlás a műkincspiac szívét. Csak azért válhatott járványszerűvé, mert az elmúlt évtizedekben a művészeti tárgyak értékében meredek emelkedés figyelhető meg. A Sotheby's- nek új elnöke volt- a kezdeményezőképességéről híres Peter Cecil Wilson személyében. Ő korában az MI5 ügynöke volt, aki rávette a lemondott egyiptomi Faruk királyt, hogy műkincsgyűjteménye lebonyolítását bízza a Sotheby's aukciós házra. Wilson elnök elnöksége alatt még Erzsébet királynő is látogatást tett az aukciós házban., hogy megtekintsen egy aukcióra kerülő gyűjteményt, amely impresszionista képekből állt. Wilson mindebben kitűnő lehetőséget talált arra, hogy ismét vonzerőt és elismertséget szerezzen az aukciós kereskedelemnek. Ez volt az első alkalom, hogy a Southeby's színes képekkel illusztrált kis katalógust adott ki az árverésre kerülő tárgyakról: ez hamarosan a közönség kifejezett elvárásává vált. Zárt láncú televízióláncot szereltek fel, hogy az épületből kinnrekedt tömeg is figyelemmel kísérhesse az aukciót.. Egy ötletes és példateremtő húzással egy felső tízezret megcélzó esti rendezvény keretein belül szervezték meg az árverést: az urak számára öltönyt és fekete nyakkendőt, a hölgyeknek estélyi ruhát írtak elő. Míg korábban a társadalom krémje szükséges rosszként tekintett az aukciós házakra. Mindezek után nagy meglepetés tokozott, hogy 1958. október 15-ének estéjén a színész Kirk Douglas, Sir Winton felesége, a kor híres balerinája, Margot Fonteyn és a regényíró Sommerset Mougham egyaránt ott ültek az aukciós ház rendezvényén. A következmény az lett, hogy a nyilvános aukciók alkalmassá váltak, hogy az árakat még jobban felsrófolják. Az elkövetkező időkben a két legnagyobb aukciós ház forgalma kétszázszorosára nőtt, 1989-re a forgalom elérte az 5 millió dollárt. A képek ára folyvást emelkedik. A világ kilenc legdrágább festménye mind 1987 után került eladásra, egy Van Gogh kép például 82, 5 millió dollárért kelt el. Bizonyos képek ára még ennél is magasabb lenne, ha kalapács alá kerülnének. 1962-ben a Louvre 100 millió dolláros biztosítási kötvényt váltott ki a Mona Lisára a kép amerikai turnéja előtt. A híres festmény ezzel ekkor Guiness rekordott állított fel, mert ma ennek az összegnek minimum a hatszorosára biztosítanák. A bankok is bekapcsolódtak a műkincskereskedelmbe, japán bankok előszeretettel, vesznek kötvénnyel helyett impresszionista képeket, ara számítva, hogy az idő folyamán ezek értéke jobban növekszik, mint a pénzügyi papíroké. Az évek során több műtárgy is kétes hírnévre tett szert, elsősorban vételára miatt. Csak kevés ember hallott Picasso rózsaszaka alatt festett Fiú pipával című remekművéről azelőtt, hogy a 2004 előtt váratlanul megjelent a hírekben. Sokan, akik a televíziót látták, nem tudták volna azonnal megkülönböztetni egy Pollock-képtől- Azonban azzal, hogy 104 milliós árával messze a legdrágább képpé vált, amelyet aukción valaha is eladtak, jelentőségét-legalábbis pénzügyileg-lehetetlen lenne elvitatni. A kapzsi tolvajoknak viszont semmi esélyük, hogy a művet ellopják, ugyanis a vevú azóta sem fedte fel kilétét. A kötet szól a szervezett műkincsrablásokról, mind náci, mind a szovjet hatalom részéről. Több jogi problémát felvet, és ismertet néhány híres műkincsrablást és professzionális műkincsrablót. Lebilincselő könyv Eltűnt műkincsek múzeuma Simon Haupt Az elmúlt évek nem voltak szerencsések Edvard Munch művei szempontjából. A norvég expresszionista művész Sikoly című képét lopták el elsőként, 1994-ben. Noha a kép hamarosan megkerült, 2004-ben egy másik változatát rabolták el. Úgy tűnik, Munch a kívánatosnál jóval nagyobb figyelmet érdemelt ki a tolvajok részéről: ezzel azonban nincs egyedül. Manapság egyetlen műkincs sincs biztonságban. A nemzetközi rendőri szervezet, az Interpol ma több mint 25 000 lopott műtárgyat tart nyilván: ezek között vannak szobrok, bútorok, órák és régiségek csakúgy, mint festmények. Az eltűnt kincsek száma megdöbbentő. Rembrandt, Renoir, van Gogh, Picasso és mások remekművei kerültek idegen kezekbe. Egy egész múzeumot meg lehetne tölteni az eltűnt műkincsekkel. Az Eltűnt műkincsek múzeumában Simon Houpt újságíró a modern műkincstolvajlás izgalmas témakörét járja körbe. Ami kezdetben még csak a megszálló hadseregek által véghezvitt fosztogatás volt (gondoljunk csak a nácik ilyen jellegű tevékenységére a II. világháború folyamán), mára „kifinomult” nemzetközi műveletek sorozatává vált. A nagy műkincslopások azonban e lenyűgöző könyvnek csupán egy részét alkotják. Az olvasó ugyanis Houpt segítségével bepillantást nyerhet a Scotland Yard, az FBI és az Interpol munkájába is. Megfigyelheti, hogy e szervezetek műkincsekre szakosodott egységei milyen lépéseket tesznek a kincsek biztonságáért, illetve hogyan dolgozzák ki akcióikat. Az író azonban megismertet minket az érem másik oldalával is: a homályos pénzmosási ügyletekkel, az illegális drog- és fegyverkereskedelemmel és a terrorizmussal, ahol nem babra megy a játék. A műkincsek eltűnésének lehetősége a művészet szerelmesei számára különösen riasztóan hat. Nem valószínű ugyanis, hogy az ellopott műkincseket egyhamar sikerülne kézre keríteni, sőt néhányukat talán Bagdadi tolvajok Bizonytalanság nem hogy csökkent, hanem egyre inkább nőtt azzal kapcsolatban, hogy hány tárgy is tűnt el az Iraki Nemzeti Múzeumból Bagdad ostroma után. A beszámolók és a médiumok által közölt fényképek alapján a fosztogatók jórészt megsemmisítették a legősibb történelmi államok kiemelkedő régiségeit. Az sumer, akkád, asszír, babilóniai emlékek pusztulásáról aztán újabb jelentések szóltak. Kiderült az amerikai hadsereg a volt diktátort és annak környezetét vádolta a Nemzeti Múzeum hosszú, de csendes fosztogatásával. Aztán újabb hírek érkezett a Nemzeti Bank víz alá került trezorjairól és az oda elrejtett műkincsekről. Az amerikai hadsereg szóvivői azt is közölték - a nemzetközi felháborodás hatására - hogy nem is tűnt el annyi műkincs, mint azt a médiák hírül adták. A múzeum kutatói is újra munkába álltak, s számos eszmei értékkel bíró tárgyat, melyeket korábban magukhoz vettek, félve attól, hogy megtörténik mindaz ami az előző öbölháború idején bekövetkezett. A tapasztalt kép azonban ennél sokkal szörnyűbb volt. A szemtanu, kutató, polihisztor, ökölvívó, régész minderről fordulatos könyvet írt. És akkor képzeljünk el egy, a hübrisz, genezis, nomosz világában otthonosan mozgó, balettozó ökölvívót, aki jogtudor, ügyész, személyes élményei vannak a szeptember 11-es terrortámadásról, képzett és számon tartott szakembere a nemzetközi terror elhárításnak, aki azt a feladatot kapja, hogy mivel Irakban a terrorizmust a műkincs-kereskedelemből finanszírozzák, találja meg az elrabolt kincseket. És tegyük hozzá, hogy a fülszöveg alapján úgy ír, mint Graham Greene és John Le Carre, akkor fogalmat alkothatunk a kötet (Bagdadi tolvajok) izgalmas világáról. Szaddam Huszein totális uralmának majdnem egy éve vége, sok helyen gyenge a központi hatalom, bizonyos területeket fegyveres kincsvadászok tartanak uralmuk alatt. A banditák pár nappal Szaddam bukása után szinte teljesen kirabolták az Iraki Nemzeti Múzeum páratlan gyűjteményét. Az elrabolt és megkerült műkincsek között van az ún. sumér Mona Lisa, egy női arcot formázó, 5000 éves alabástrom-szobor. Ám Russell szerint még kb. 20 egészen egyedi, felbecsülhetetlen értékű műtárgy, és mintegy 10 000 kisebb értékű kincs továbbra is hiányzik. Sok műkincset már kicsempésztek Irakból - ezeket jogi úton próbálják visszaszerezni Svájcból, az Egyesült Királyságból és az Egyesült Államokból. Russell szerint azonban az ellopott kincsek többsége még Irak területén van, s a megkerült tárgyak aránya - mintegy 25 százalék - a vártnál jobbnak mondható. A régész azt reméli, a jelenleg felújítás alatt álló múzeum néhány hónap múlva ismét kinyithat, s a páratlan kincseket újra láthatja a nagyközönség. "Gyűjteményét tekintve ez világ egyik legfontosabb múzeuma. Reméljük, idővel valódi, nyüzsgő tudományos központot csinálunk belőle, amely a világ minden tájáról vonzza majd a kutatókat" - mondta John Russell a Reutersnak. Bogdanos ezredes a helyszíni tudósítás közvetlen erejével beszéli el a veszélyekkel telt bagdadi kalandot – a regényt, amely mégis igaz. Kétszínűség, titkok, akciók, váratlan fordulatok kavarognak a történetben, amelyben Bogdanos megpróbálja kideríteni, mi történt a páratlan műkincsekkel a háború káoszában. Élénk leírásaiban szinte látjuk a razziák pergő eseményeit, érezzük a tárgyalások feszült légkörét. Nyomon követhetjük a tárgyak visszaszolgáltatásáról szóló megbeszéléseket, a széfek berobbantását, a nyomozótisztek elvegyülését a bagdadi bazárban, követhetjük a lopott műkincsek nyomát Zürichtől Ammanon, Lyonon, Londonon át – egészen New Yorkig. A Bagdadi tolvajok-ban minden megvan, ami a kincsvadász- és háborús kalandregényekben, a mesésnek ható beszámoló legnagyobb erénye azonban éppen a valóság tényszerű feltárása; az, hogy végre pontos adatokkal illusztrálva láthatjuk a világhíres mezopotámiai műkincsek sorsának egyes állomásait. Bogdanos feltárja, milyen piszkos kapcsolatok működnek a nemzetközi műtárgy- és régiségkereskedelemben, korrigálja a média túlzó reakcióit és tévedéseit, tisztázódik, mit loptak el a bűnözők, mit rejtettek el és mi az, ami máig hiányzik. (hvg.hu) Kerekes Tamás Az elrabolt kincsek leltára http://www.theartnewspaper.com/iraqmus/foto.asp?cartella=pre-hist&parten... Linkek: http://72.14.221.104/search?q=cache:1YQLNy76xg0J:www.gondola.hu/cikk.php... http://hvg.hu/print/20060526bogdanos.aspx http://www.regesz.hu/tavol/cikk2.html?tavol2003081213003713

Belgium segít

Rudi Hermans: Törökbálint messze van www.tintakiado.hu info@tintakiado.hu Angyalok pedig vannak és egy kimutatás szerint 1920 és 1930 között több mint hatvanegyezer „magyarkát”karoltak fel Hollandia, Svájc, Anglia, Svédország és Belgium családai által./1/ Persze, más országok gyermekei fölé is kiterjesztették szárnyaikat.... A béke építésének a vágyát az istenfélelem és az emberszeretet úgy felerősítette, hogy a nyugati államok felelősséget hordozó polgárai felísmerték azt, hogy a háborút vesztett Magyarország lelki gyógyítását a nemzet szívénél, tehát a gyermekeinek a megmentésénél kell elkezdeni a keresztyén értékrend alapján. Azon már nem lehetett segíteni,hogy a katonák elestek, hogy a magyar nemzetstratégia a magasba szállott, miközben a nemzet tragédiája több síkon állandósult. Ma már az akkori győztesek sem mernek igazságos háborúról érvelni, az autonómiát vagy az államalkotási jogot legfennebb a statisztikákkal vagy a népszaporulattal támasztják alá illetve utasítják el. Jövendőt azonban nemcsak háborúk idején, hanem békés korszakokban is az ifjúságban és a még elválasztó határok fölött kell látni. A hit, remény és szeretet mit sem ér a szószéken, ha nincsenek, vagy ha szenvednek a gyermekek, a társadalom kiszolgáltatott tagjai, akiket biblikusan a felebarátainknak tekintünk. Hitbeli tapasztalat mondatja, hogy minél nagyobb a baj, annál bővölködöbb a kegyelem és annál több az angyal. Emberi ésszel nem is magyarázható az a humanitárius akció, amelyre kilencven éve került sor. Úgy látjuk, hogy az esélyegyenlőségen alapuló gazdasági és szellemi deficitek kiegyenlítődéséhez, az általános emberi jogok és szociális jogok érvényesüléséhez végre az egyesülő Európában adattak meg a feltételek. Szükséges tehát a visszatekintés, a maradandó evangéliumi szemszögre, a szeretetre való emlékezés, mely összeköt eleveneket és holtakat. Illesse köszünet azokat, akik e debreceni konferencia vagy más rendezvények keretében hozzájárulnak ahhoz, hogy nemzeti tudatunkba beépüljön a hajdani gyermekek győzelmes kapcsolatteremtése, országos lebontásban Hollandiában 28.500, Belgiumban pedig a 22.000-es lélekszám körül. Hozzátesszük,, hogy nemzedékről nemzedékre kisugárzó erő élteti a belga-holland és magyar szimpátiát, amelynek érdemes ünnepet szentelni, mert Istené, vagyis általa a gyermekeké a dicsőség. A mentőangyalokról ismét szólva e bevezetőben: bizony kitettek magukért.....(Harangszó) Ez a történet úgy kezdődött, hogy Scheiblinger Péter két éve beütötte az Internet keresőprogramjába azt a szót, hogy „Törökbálint” és rábukkant egy flamand nyelvű regény címére. Ennek hőse 1927-ben innen került belga nevelőszülőkhöz. Az ínség elől abban az évtizedben hatvanezer magyar gyermek indult útnak - főként Hollandiába és Belgiumba -, néhány hónapra, a Vöröskereszt égisze alatt. Horváth Magdolna azonban csak harmincnyolc év múlva látta viszont a szülőfaluját, testvérét, rokonait. Időközben Belgiumban olykor rendkívüli megpróbáltatásokat élt át. A könyvben az ő sorsát és az első, 1965-ös hazalátogatásuk történetét mondta el a később íróvá lett fia, Rudi Hermans.Minderről értesülve a törökbálinti kulturális élet vezetői munkához láttak. Ennek, valamint a helyi Német Kisebbségi Önkormányzat és a Kultúra 043 Alapítvány támogatásának köszönhetően a kisregény ma már magyarul is olvasható. A művet Gera Judit fordította, dr. Hermann M. János írt hozzá utószót, a kötetet Scheiblinger Péter szerkesztette." A Gyermekvonatok című kiállítás annak a nagyszabású és évtizedekig tartó segítségnyújtási folyamatnak állít emléket, melynek keretében közel ötvenezer, nehéz körülmények között élő, elárvult, alultáplált magyar gyerek járt Hollandiában és Belgiumban, hogy befogadó szüleinél egy ideig kicsit jobb sorban éljen, megerősödjön, talpra álljon. A tárlat anyaga túlnyomórészt a Ráday Levéltárból, a Református Egyház Zsinati Levéltárából és az Evangélikus Országos Levéltárból származik, a kiállítást Kígyós Erzsébet rendezte. A gyermekvonat-akció két jólelkű politikuscsemete kezdeményezéséből indult, Dr. Abraham Kuyper holland miniszterelnök lányai, Henrietta és Johanna 1916-ban fél évig Magyarországon tevékenykedtek a Vöröskeresztnél, és Henrietta volt az, aki a holland közvélemény figyelmét elsőként felhívta az I. világháború tépázta magyar gyerekek nyomorúságára – még könyvet is írt a háborús Magyarországról. Végül a Gyermekvédő Liga, a Vöröskereszt és a különböző egyházi szervezetek összefogásával indulhattak az első gyermekvonatok Hollandia felé. Három nagy hullámról beszélhetünk, a segélyakció a húszas években kezdődött (Hollandiába 1920-tól, Belgiumban 1923-tól indultak gyermekvonatok), 1944-től 1946-ig szintén rengeteg gyereket fogadtak be nevelőszülők, 1956-ban pedig ismét felélénkült a kapcsolat. Fonott copfos, masnis, szeplős kislányok mosolyognak a képekről, elsárgult, saját készítésű magyar-holland szótár, pár soros képeslap, néhány régi kiskanál, egy-egy mesekönyv árválkodik a vitrinekben: alig néhány, valóban személyes emléknyom. A személyes tárgyak száma oly csekély, mintha egy elsüllyedt sziget lakónak véletlenül megmaradt holmijaira találtunk volna rá. Az érintett generáció egyrészt nagyon idős, vagy már nincs is az élők soraiban, és örökre magával vitte történetét. Voltak, akik csak néhány hónapot, mások éveket töltöttek nevelőszüleiknél, de olyanok is, akik örökre új hazájukban maradtak, és mégis, a kint töltött időszakok nagyrészt dokumentálatlanok, alig akad róluk bármilyen kiállított emléktárgy. Ezzel szemben a kiválasztás és kiutaztatás körülményeit számtalan irat, fénykép, levél teszi érzékletessé: környezettanulmányok, árvaságról, betegségről, szegénységről árulkodó pár mondatos kérdőívek, anyák által írt kérvények, (egy édesanya kétségbeesett levele például, melyben kéri, hogy gyermekét, bár nem eléggé alultáplált, mégse szórják ki a sorból), egyházi szervezetek levélváltásai. A gyermekvonat-akció élharcosai is kiemelt szerepet kapnak a kiállításon, mint dr. Knébel Miklós pápai kamarás, aki harminc éven keresztül munkálkodott szakadatlanul a magyar gyerekek nyomorúságának enyhítéséért, és Tábori Kornél író-publicista-szociofotós, akinek a nevéhez az első, nagyhatású szociofotó kiadvány is köthető: Egy halálraítélt ország borzalmaiból. És persze felsorakoznak a tárlaton a reprezentatív fotók, a gyermekvonat-akció médiában megjelenő nyomai: az Érdekes Újság címlapján magyar gyerekek holland népviseletben pózolnak, a Nationaal Archief-ben a vonatok mellett álló magyar gyerekek szerepelnek, a legimpozánsabb pedig az a felvétel, mely az 1924-ben hazánkba látogató háromszáz holland nevelőszülő ünnepélyes fogadásáról készült – tizenötezer magyar gyerek várta őket a Városligetben. Ami fájdalmasan hiányzik, az az egyedi sorsok dokumentálása, bár ez érthető, hiszen ennek a mintegy ötvenezer embernek a személyes emlékeiről kizárólag naplókból, levelekből vagy interjúkból tudhatnánk meg többet. Pedig ez a szándék érződik, néha egy-egy sorstöredék feldereng, például egy Júlia nevezetű, komoly és szomorkás kislány felnőtté válását teljes fotósorozat örökíti meg: a kislány tizenkét évet töltött Hágában, az első képen még babákkal játszik 5-6 évesen, majd a zongoránál ül, később, kiskamaszként felbukkan a mosolya egy osztályfényképen is, végül zárkózott kis hölgyként üldögél új családja körében. Egy többgenerációs kapcsolat is kirajzolódni látszik, egy anya és kisfia fotója mellett szerepel néhány segítségkérő levél, a valaha nevelőszülőknél nyaraló lány, később anyuka kérvényezi, hogy fia is külföldre mehessen. De ha a fotókból és emléktárgyakból nem is tudnánk összerakni a történeteket, (melyek nyilván pontosan annyifélék, ahányan megélték őket), segíthet Rudi Hermans Törökbálint messzire van című könyve, és bár vázlatosan, de szintén feltárul egy teljes életút, ha Dobrády Emília emlékezését elolvassuk. Dobrády Emília 1947-48-ban élt Belgiumban gyerekként, majd a közelmúltban egy fiatal, brüsszeli magyar fordító véletlenül rábukkant honfitársa régi vendéglátó családjára. A ma már közel hetvenéves hölgy érzelmes és felkavaró időutazásra indulhatott hatvan évvel ezelőtti befogadó családjához, melyről meghatott, a kiállításon is olvasható visszaemlékezést írt. Mellesleg optimális esetben az igazán érdekes része a kutatásnak csak most következik, lehet, hogy a hiányzó láncszemeket, a rejtve maradt életutakat mégis megismerhetjük egyszer. Egyrészt elindult egy weboldal, melyen megkereshetik egymást volt nevelőszülők és volt vendéggyerekek, ezen kívül évek óta folyik Benedict Schillemans nagyszabású dokumentumfilmes projektje – Lulu’s Terugkeer (Lulu hazatérése) –, mely éppen az érintettek személyes történeteit kívánja feltérképezni és megörökíteni. Tóth Ágnes Veronika A kiállítás megtekinthető március 14-ig a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Kis Galériájában. Kapcsolódó cikkünk: LOW Holland-Flamand Kultfeszt 2008 összeállította Kerekes Tamás

Alternatív történelem

A GYALÁZAT NAPJAI NEWT GINGRICH, WILLIAM R. FORSTCHEN Gold Book Debrcen 2007-ben Newt Gingrich és William R. Forstchen, a sikeres szerzőpáros Pearl Harbor: 1941. december 8. története címmel új, epikus kalandsorozatot indított útjára a II. világháború csendes-óceáni harcairól, és a mű azonnal felkerült a New York Times bestsellerlistájára. Írni ÉRDEMES: Newt Gingrich, a washingtoni képviselőház egykori elnöke esélyesnek tartja magát, hogy a 2012-es amerikai elnökválasztáson a Republikánus Párt elnökjelöltje William R. Forstchen William. R. Forstchen (New Jersey, Millburn, 1950. – ) amerikai író, történész. Élete] Bencés szerzeteseknél tanult, Lawrenceville-ben (New Jersey) a Rider főiskolán végzett. Az 1970-es évek végén Maine-be költözött, ahol középiskolában történelmet tanított 10 évig. Ez idő alatt publikálta első regényeit (Prophet trilógia, Into the Sea of Stars, és The Gamester Wars). 1989-ben doktorált történelemből a Purdue egyetemen. Doktorátusi témája az amerikai polgárháború volt, címe: The 28th USCTs, Indiana's African-Americans go to War, 1863-1865. Ez a téma szolgált később alapjául egyik díjnyertes regényének, a We Look Like Men of War-nak. Az egyetemen talákozott Sharon Vassar-ral, akivel 1992-ben összeházasodtak. Következő évben született lányuk, Meghan. 1993-ban a Montreat egyetemen (Észak-Karolina, Asheville mellett) társprofesszor lett. 1998-tól régészeti kutatásokban is részt vesz, Dzsingisz kán iránti érdeklődését követve előbb Oroszországban, majd Mongóliában. Utóbbit beutazva szerette meg a Mormota egy helyi rokonának roston sült formáját, valamint az aureg nevű italt, ami erjesztett lótej. Ez utóbbit Mongólia nemzeti italának tartja. Szeret utazni, szerepjátékozni, búvárkodni, biciklizni ezenkívül érdeklik a történelmi kutatások. Szívesen hallgat klasszikus zenét. Szabadidejében jelenleg egy P-51 Mustang harci repülőgép helyreállításán dolgozik. [1] Mongólia Mongólia iránti érdeklődése gyermekkorában kezdődött. 9 éves korában látott egy filmet, amely a 13. századi oroszországi mongol invázióról szólt. Később édesapjával rendszeresen látogatták a Természettudományi Múzeumot (New Yorkban) és tanult Roy Chapman Andrews 1920-as években történt expedíciójáról. (Eredetileg az emberiség eredetét kutatta, de helyette több dinoszaurusz csontvázat talált, amelyek az akkori világ számára ismeretlenek voltak, pl: Velociraptor) A Góbi sivatagról, ger-ről (Tradicionális mongol jurta, amely a környező országokban is elterjedt[2]), lovaglásról ábrándozott, de ezek csak álmok maradtak egészen 1998-ig. Az eltelt több, mint 30 évben karriert épített, családot alapított. Kalandot csupán az évenkénti európai körútjai jelentettek, de csupán olyan kultúrát látott, amelyben már ismerős volt. 1998-ban találkozott Gus Grabscheid-del, akit méltán tudott volna benevezni a Readers's Digest magazin Legfelejthetetlenebb barátaim sorozatába. Sok halogatás és töprengés után, Gus rengeteg történetének hatására - amelyek valóságtartalmában egy ideig kételkedett -, csatlakozott hozzá egy expedícióra. Céljuk Közép-Oroszország volt, a Volga mentén végeztek ásatásokat az Arany Horda táborhelyeit keresve. Következő nyáron kötelezettségei miatt nem tudott Gus-sal tartani, aki előzetes kutatásokat végzett, de 2000 nyarán végül ő maga is kiutazott Mongóliába. Korábban éveket töltött az ország tanulmányozásával, majd, hogy személyesen is kijuthatott, hatalmas élményt jelentett számára. A mongol kultúra mélyen megérintette. Az ott töltött idő - az ételek, a tudat, hogy Dzsingisz kán leszármazottaival ülhet egy tábortűzhöz, a dalok, a táj - saját bevallása szerint, megváltoztatta az életét. Úgy döntött, hogy történészként bemutatja Mongólia történelmét, de eddig nem jelent meg ezzel kapcsolatos munkája. A legtöbb nyarat azóta is Mongóliában tölti. Munkássága Sorozatok Lost Regiment • Rally Cry (1992) • The Union Forever (1991) • Terrible Swift Sword (1992) • Fateful Lightning (1993) • Battle Hymn (1997) • Never Sound Retreat (1998) • A Band of Brothers (1999) • Men of War (1999) • Down to the Sea: A Novel of Lost Regiment (2000) Crystal Warrior (társíró Greg Morrison) • The Crystal Warriors (1988) • The Crystal Sorcerers (1991) Gamester Wars • The Alexandrian Ring (1987) • Assassin Gambit (1988) • The Napoleon Wager (1993) Ice Prophet • Ice Prophet (1983) • The Flame Upon the Ice (1984) • A Darkness upon the Ice (1985) Shattered Light • Catseye (társíró Jaki Demarest) Star Voyager • Star Voyager Academy (1994) • Article 23 (1998) • Prometheus (1999) További regények • Into the Sea of Stars (1986) • The Gamester Wars (1995) • The Four Magics (1996) (társíró Larry Segriff) • We Look Like Men of War (2001) • Gettysburg: A Novel of the Civil War (2003) (társíró Newt Gingrich) • Grant Comes East (2004) (társíró Newt Gingrich) • Never Call Retreat: Lee and Grant: The Final Victory (2007) (társíró Newt Gingrich és Albert S. Hanser) • Days of Infamy (2008) (társíró Newt Gingrich) • Pearl Harbor: A Novel of December 8th (2008) (társíró Newt Gingrich) • One Second After (2009 - tervezett megjelenés) (előkészítés alatt) Közreműködések más világokban A résháború legendája • Honoured Enemy (2001) // Nagyrabecsült ellenségem (Beholder - 2003. szeptember 23.) ISBN 963-9399-49-3 (társíró en:Raymond E. Feist) Magic The Gathering • Arena Vol. 1 (1994) // Aréna (Valhalla Páholy - 1995) ISBN 963-85-4751-0 Star Trek: The Next Generation • The Forgotten War (1999) Wing Commander • End Run (1993) (társíró Christopher Stasheff) • Fleet Action (1994) • Heart of the Tiger (1995) (társíró Andrew Keith) • The Price of Freedom (1996) (társíró Ben Ohlander) • Action Stations (1998) • False Colors (1999) (társíró William H Keith) Nem fantasztikus [szerkesztés] • It Seemed like a Good Idea: A Compendium of Great Historical Fiascoes (1988) • Hot Shots: An Oral History of Air Force Combat Pilots of the Korean War (2000) • Hot Shots: America's First Jet Aces (2002) (társíró Jennie E Chancey) • Honor Untarnished: A West Point Graduate's Memoir of World War II (2003) (társíró Donald Bennett) Források 1. ↑ William R. Forstchen biográfia (angol nyelven). (Hozzáférés: 2008. október 15.) 2. ↑ Ger (mongol jurta) (angol nyelven). (Hozzáférés: 2008. október 15.) Külső hivatkozások • Forstchen.com • William R. Forstchen • Miért Mongólia? • William R. Forstchen könyvei az Amazon.com-on A lap eredeti címe: „http://hu.wikipedia.org/wiki/William_R._Forstchen” A multiverzumok furcsa világa Az 1940-es és 1950-es években H. Beam Piper, Sam Merwin, Jr. és Andre Norton multiverzumban játszódó thrillereket írt, ahol minden alternatív történet párhuzamosan létezik, és a közöttük történő utazás kapuk és/vagy időkapszulák segítségével történik. A szerzők alkották meg azt a titkos, időkön átívelő kereskedelmi birodalmat, amely James Bond-szerű ügynökei révén kizsákmányolja és/vagy megvédelmezi a fejlettebb technológiával nem rendelkező világokat (Piper `űrrendőrségnek` nevezi őket). Ez az elképzelés több alternatív történet megjelenését tette lehetővé egyetlen könyvben vagy úgy, hogy a hős a világokon keresztül üldözi a rosszfiúkat, vagy azok őt, vagy pedig úgy, hogy az űrrendőr és felettese (vagy az űrügynök és az újoncok) közötti beszélgetések során bontakozik ki a különböző világok története. Alternatív históriák a meg nem történt történelemről Ez a téma néha a rendőrség nélkül is felbukkan; Poul Andersonnál egy kocsma az összekötő kapocs az alternatív történetek között. Így történhet meg, hogy az "Operation Chaos" amerikai alternatív történetének egyik figurája megjelenik az "A Midsummer's Tempest" (Tomboló vihar) angol polgárháborújában. Ebben az összefüggésben az alternatív történet és a vele néhány pontban azonos párhuzamos univerzum közötti különbség nem állapítható meg, mivel az író nem nyújt elég információt. Az elmúlt évtizedekben a párhuzamos világokról szóló írások gyakran idézték a különböző világok igazolására a kvantummechanika sok világ interpretációját (multiverzum), amelyet 1957-ben Hugh Everett III. fogalmazott meg. Néhány sci-fi író a világok kettéhasadását az emberi döntési képesség és szabadakarat hangsúlyozására használja fel, míg mások a káoszelmélet pillangóhatására támaszkodnak, hogy az atomi és szubatomi szinten meglévő véletlenszerű különbségeket a történelem bizonyos pontján bekövetkező makroszkópikus eltéréssé erősítsék; akárhogy is, a sci-fi írók általában egy bizonyos történelmi divergáló pontból vezetnek le minden változást. A "sokvilág" - elmélet természetesen több világot foglal magába, jobban mondva az univerzumok folyamatosan szétrobbanó rendjét. A kvantumelmélet szerint az új világok minden kvantumszinten szaporodnak, és mégha az író emberi döntéseket használ is, minden döntés, amit különbözőképpen lehet meghozni, más idősíkon valósul meg. Az író által kitalált multiverzumban néhány döntés emberileg egyszerűen lehetetlen, mint amikor Terry Pratchett Night Watch című művében az egyik szereplő arról számol be Vimesnek, hogy miközben minden, ami megtörténhet, meg is történik, de mégsincs olyan történelem, amelyben Vimes meggyilkolja a feleségét. Ha az író határozottan azt állítja, hogy minden lehetséges döntést minden lehetséges módon meghoztak, akkor az egyetlen lehetséges végkövetkeztetés az, hogy figurák se bátrak, se okosak, se képzettek nem voltak, egyszerűen csak szerencséjük volt, hogy olyan univerzumra bukkantak, ahol nem a gyáva utat választották, nem cselekedtek ostobán, és nem szúrták el a döntő cselekedeteiket stb.; csak kevés író állítja ezt az elképzelést a középpontba, bár ez már olyan történetekben is szerepelt, mint Larry Niven "All the Myriad Ways" című munkája, ahol az összes lehetséges univerzum valósága öngyilkossági és bűnözési járványhoz vezetett, mivel az emberek ebből azt a következtetést vonták le, hogy választásaiknak nincs erkölcsi jelentősége. Mindenesetre, ha igaz is, hogy egy bizonyos világban minden lehetséges eredmény megvalósul, akkor is lehet vitázni azon, hogy az olyan jellemvonások, mint a bátorság és az intelligencia hatással lehetnek a jobb vagy rosszabb döntéseket produkáló világok viszonylagos gyakoriságára (ha az egyik típusba tartozó világok száma végtelen, még akkor is lehetőség van különbséget tenni közöttük). David Deutsch fizikus, a kvantummechanika sokvilág-értelmezésének szószólója is hasonlóan érvel: "Jó választásokkal és helyes cselekedetekkel erősítjük azokat az univerzumokat, amelyekben a különböző változataink élnek. Ha sikeresek vagyunk, akkor minden utánzat, amely ugyanezt a döntést hozta, sikeres lesz. A jó cselekedetek növelik a multiverzum azon részét, ahol jó dolgok történnek." Az ember a fellegvárban Ez a szemlélet talán túl elvont egy sci-fi történethez, de néhány író megpróbálkozott vele, mint például Greg Egan "A végtelen gyilkos" (The Infinite Assassin) című novellájában, ahol egy ügynök úgy igyekszik visszatartani egy bizonyos drog fogyasztói körül kialakult valóságösszezavaró "örvényt", hogy megpróbálja maximalizálni az alternatív énjei viselkedését, kiegyenlíteni az eseményeket és gondolatokat, de feltevései kevésnek bizonyulnak a többi énje tapasztalataival szemben. Az írók többsége teljesen elkerüli ezt a vitát. H. Beam Piper "Lord Kalvan of Otherwhen" című regényében egy ország úgy menekül meg a pusztulástól, hogy egy pennsylvaniai zsaru odakerül, és elárulja a puskapor gyártásának titkát. Az időjárőröket figyelmeztetik, hogy ne menjenek a történteket körülvevő idősíkokba, ahol az országot lerohanják, de a könyv nem tesz említést az ártatlanok lemészárlásáról, és csupán abban az idősíkban marad, ahol az ország megmenekül. A sci-fiben és a fantasy-ben nem teljesen világos, hogy az adott párhuzamos univerzum alternatív történelem-e. Az író megadhat egy divergáló pontot a létezés magyarázatára, amit aztán nem visz tovább, vagy minden magyarázat nélkül mutatja be az univerzumot. A korai időutazásos thrillerek euklidészi fogalmakban írták le a multiverzumot (az univerzumok egy adott zéró univerzumtól jobbra és balra terülnek el, a divergáló pontok egyre korábbiak, a különbségek egyre nagyobbak, minél távolabb kerülünk a zéró ponttól). Mc Collum és mások viszont már egy pszeudo-einsteini időt alkottak, amelyben az univerzumok állandóan változnak, közelednek ill. távolodnak egymástól, az idő pedig kiszámíthatatlanul tágul vagy összemegy. Ez a megközelítés kitágítja az időutazás lehetőségeit. 1962-ben jelent meg Philip K. Dick "Az ember a fellegvárban" (The Man in the High Castle) című alternatív története, amelyben a náci Németország és a birodalmi Japán megnyeri a második világháborút. A Dick legjobb művének tartott könyv növelte az alternatív történetírés presztizsét az irodalmi körökben, de a tudományos-fantasztikus irodalom művelői eleinte nem ismerték el. A regény egyben az "alternatív-alternatív" történetírás példája is, mivel benne az egyik figura olyan könyvet ír, amelyben a szövetségesek nyerik meg a háborút. Vlagyimir Nabokov "Ada or Ardor: A Family Chronicle" (1969) című könyve egy vérfertőzés története, amely egy részben a cári Oroszországhoz tartozó alternatív Észak-Amerikában játszódik, és amelyben szintén megtalálható az "alternatív-alternatív" történet (a hős világát egy "ellen Földről" - ami a mi világunk - szóló hírek zavarják). Néhány kritikus szerint az ellen-Földre vonatkozó utalásokból arra lehet következtetni, hogy az Ada által leírt világ csupán a hős agyában létező káprázat (Dick regényeinek másik kedvenc témája). A könyv szereplői meglepő módon elfogadják, hogy a világuk egy másolat, egy negatív változat, amit "Anti-Terraként" emlegetnek, míg a legendás ikertestvérük a valódi "Terra". Az "Anti-Terrán" nem csak a történelem, de a tudomány is más: ugyanaz a technológia, mint a mi világunkban, de áram helyett minden vízzel működik. Amikor az egyik szereplő távolsági hívást kezdeményez, az összes mosdó megtelik, hogy biztosítsa a megfelelő hidraulikus energiát. Philip Roth "Összeesküvés Amerika ellen" (The Plot Against America - 2004) című regényében Franklin D. Roosevelt 1940-ben elveszíti az elnökválasztást, és helyette a nácibarát Charles Lindbergh lesz az Egyesült Államok elnöke, ami a fasizmus és az antiszemitizmus megerősödéséhez vezet az országban. Kortárs alternatív történetírás a népszerű irodalomban Az 1980-as és 1990-es években egyre népszerűbbé vált az alternatív történetírás, ami Harry Turtledove felbukkanásának, a steampunk (gőzpunk) művészeti irányzat megjelenésének, és két sorozatnak, a Gregory Benford által szerkesztett "What Might Have Been", és a Mike Resnick által szerkesztett "Alternate ..." sorozatnak, köszönhető. Erre az időszakra esnek S.M. Stirling, Kim Stanley Robinson, Harry Harrison, Howard Waldrop és más írók alternatív történeti munkái is. A kilencvenes évektől Harry Turtledove az alternatív történetírás legtermékenyebb írója. Könyveiben a Dél megnyeri az amerikai polgárháborút (11 részes sorozat 1997-2007), vagy a második világháború idején földönkívüliek rohanják le a Földet. Egyik novellája abból a feltételezésből indul ki, hogy az utolsó jégkorszak idején Amerikát nem népesítették be Ázsia felől, aminek következményeként még mindig mammutok és hominidák élnek a kontinensen. További témái között szerepel, hogy a nácik megnyerték a második világháborút, a spanyol Armada győzelmet aratott az Erzsébet-kori Anglián, és William Shakespeare kapta azt a feladatot, hogy műveivel felkelésre buzdítsa a szigetlakókat a spanyol hódítók ellen. Turtledove Richard Dreyfussal együtt írta a "The Two Georges" című regényt, amely azt járja körül, mi lett volna, ha George Washington és III. György angol király békét köt, és az amerikai gyarmatok az Egyesült Királyság uralma alatt maradnak. Egy kétrészes sorozatában a japánok nemcsak lebombázzák Pearl Harbort, hanem el is foglalják a Hawaii-szigeteket. 2005-ben megjelent két novellájában Észak-Amerika keleti partja nyolcadik kontinensként az Atlanti-óceán közepén helyezkedik el. Alapműnek számít Keith Roberts "Pavane" (1968) című írása is, amelyben a spanyol Armada 1588-ban nem semmisül meg egy gondviselésszerű viharban, és elfoglalja Angliát. A modern alternatív történetírás legkedveltebb témája a nácik második világháborús győzelme. Néhány műben a náci Németország elfoglalja az egész világot, más írásokban a világ nagyobb részét, de az "Amerika erőd" még nem esett el. Robert Harris "Fatherland" (1992) című könyve a náci győzelem utáni Európában játszódik. A regényben szereplő társadalom és események sokkal hihetőbbek, mint a többi hasonló témájú műben. Néhány író ugyanis a kiindulópont után a jövőből vagy egy időutazásból eredő időmegosztásokat alkalmazott (például James P. Hogan: The Proteus Operation (1986) és Michael P. Kube-McDowell: Alternities (1988)). Norman Spinrad 1972-ben megjelent "Vas álom" (The Iron Dream) című könyvében Adolf Hitler a húszas években Észak-Amerikába menekül, ahol sci-fi regényt ír. Newt Gingrich és William R. Forstchen "1945" című regényében az Egyesült Államok a második világháborúban csak Japánt győzi le, Németországot nem, így a hidegháború nem a Szovjetunióval, hanem Németországgal zajlik. A műnek nem jelent meg az ígért folytatása, ehelyett a két író az amerikai polgárháborúról írt trilógiát, amelynek első kötetében a Konföderáció megnyeri a gettysburgi csatát. L. Neil Smith "The Probability Broach" (1981) című írása az Egyesült Államok szövetségi kormányának bukását írja le a Whiskey-felkelés során. A legújabb időutazós írások már nem csak egyéneket, hanem egész társadalmakat visznek a múltba, hogy újabb idősíkot alapítsanak. Az időutazás természeti katasztrófa, fejlettebb technológiával rendelkező földönkívüliek vagy rosszul sikerült emberi kísérletek révén történik. S.M. Stirling "Sea of Time" trilógiájának "Island" című kötetében Nantucket-sziget lakói a bronzkorba kerülnek, ahol megalapítják a világ első szuperhatalmát. Eric Flint "1632" sorozatában egy nyugat-virginiai kisváros tesz időutazást a 17. századi Európába, ahol forradalmat robbant ki a Habsburgok ellen. John Birmingham "Axis of Time" trilógiájában az ENSZ haditengerészeti erői 2021-ből 1942-be mennek vissza, ahol segítik a szövetségesek harcát a németek és a japánok ellen (fejlett fegyvereikkel legalább annyi kárt okoznak, mint jót). (Felhasznált irodalom: Wikipedia) Minden jog fenntartva © 2001-2011 Múlt-kor történelmi portál Gingrich és Forstchen a kritikusok által is elismeréssel fogadott új megközelítésükben – melyet ők maguk „aktív történelemnek” neveznek – azt vizsgálják, hogyan változtatta volna meg egyetlen döntés az amerikai történelmet. A Pearl Harborban arra a kérdésre kerestek választ, miként befolyásolta volna az események menetét, ha Jamamoto tengernagy személyesen vezeti a támadást ahelyett, hogy Japánban marad. A gyalázat napjai percekkel a Pearl Harbor lezárása után kezdődik, arról olvashatunk, hogyan reagál a két oldal a Jamamoto tengernagy jelenléte által kiváltott monumentális eseményekre. A támadó flotta hat repülőgép-hordozóját közvetlenül irányító Jamamoto úgy dönt, egy harmadik támadóhullámot is elindít Oahu szigete ellen, majd továbbra is a körzetben marad flottájával, hogy levadássza a megmaradt amerikai hordozókat, melyek a sors és a szerencse kegyelméből nem horgonyoztak a kikötőben a végzetes napon. A történészek sokat gondolkodtak azon, mit eredményezhetett volna a legendás tengernagyok és tábornokok összecsapása. Ebben a történetben a Pearl Harbor-i támadást követően Jamamoto, a notórius szerencsejátékos a hasonló hírnévvel rendelkező amerikai tengernaggyal, Bill Halseyvel csap össze az ész, az idegek és a szakértelem csatájában. A gyalázat napjai több szereplő nézőpontjából mutatja be ezt az alternatív történelmet – Roosevelt elnökéből, Churchill miniszterelnökéből, a két tengernagyéból, valamint az elavult gépeket repülő amerikai pilótákéból, akik bátran szálltak szembe a Japán Császári Haditengerészet sokkal fejlettebb repülőgépeivel. Gingrich és Forstchen sorozata tiszteletadás a valódi Pearl Harbor-i támadás túlélői előtt, ugyanakkor fantáziadús és izgalmas beszámoló Amerika hadba lépéséről. A SZERZŐ(K)RŐL Newt Gingrich, a képviselőház egykori elnöke több sikeres könyv szerzője, köztük a Gettysburgé és a Grant Comes Easté. A Védelempolitikai Tanács tagja, az Egyesült Nemzetek Taktikai Egységének társelnöke, a tábornokoknak képzést nyújtó „Egyesített hadműveletek” tanfolyam leghosszabb ideje szolgáló oktatója. Húsz évig volt szenátusi tag, a Time magazin 1995-ben az „év emberének” választotta. Az Egészségfejlesztő Központ alapítója. Jelenleg Virgi­niában él feleségével, Callistával; a családhoz tartozik még két lány, két vő és két unoka. William R. Forstchen (PhD) az észak-carolinai Montreat egyetemi önkormányzatának tagja. Doktori címét a Purdue Egyetemen szerezte, szakterülete az amerikai polgárháború volt. Több mint negyven könyv szerzője, köztük a díjnyertes We Look Like Men of War című ifjúsági regényé, amely a „kráter csatájában” is harcoló afroamerikai ezredről szól, és a doktori disszertációján alapul. William képzett pilóta, jelenleg egy P–51-es Mustang replika összerakásán dolgozik. Az észak-carolinai Asheville mellett él feleségével, Sharonnal és lányával, Meghannel.

A mesterlövész naplója

Hűen mindhalálig Charles Henderson Gold Book Kiadó Debrecen Idézet a regényből:” Ha szerencsénk van, rajtunk ütnek” -mondja egy amerikai. Ne hagyja ki.(Kerekes Tamás) Valahogy mostanában ideje vagyon a mesterlövész témának. Nemrég láttam egy filmet, melyben egy orosz és egy német mesterlövész vadászik egymásra, s úgy tűnik, hogy a könyvet olvastam is. Mellesleg a valóban példás szépíró, Békés Pál, is írt mostanában mesterlövészekről, melyekről már tudjuk, nem csak heten voltak. Nem tudom, hogy mikor publikálták először azt a statisztikát, melyben kimutatták ár/halál révén azt, hogy a tüzérségi zárótűznél gazdaságosabb a mesterlövész. Ne irigyeljük a szakmát. Egy mesterlövésznek ugyanis nagyon a begyiben volt az ellenfél egyik lövésze, erre beásta magát a kánikulában egy döglött tehénbe és ott várt két hétig, mire a sikeres lövést leadhatta. Henderson e munkája most nem a mesterlövészetről szól, hanem az amerikai hadsereg mindennapjairól, dráguló sörökről, illegális kimenőkről, olcsó vietnami prostikról. És lélegzetelállító csetepatékról. A szerző nem rejti el, hogy háborúpárti. Véleménye szerint az amerikai jelenlét célja a vietnamiak szabadsága volt. Úgy legyen.(Kerekes Tamás) DouGboy „Szuperjó könyv. Igazi jó háborús regény, amiben ugyanakkor rengeteg történelmi és hadászati adat és érdekesség van. A könyv stílusán érződik a személyes érintettség a szerző részéről, a hitelesen megírt akciók között a Vietnam-ban szolgált tengerészgyalogosok életéről és érzelmeikről is remek képet alkot. Griffin rajongóknak nem ajánlott, mert ez a regény bizony valóban a HÁBORÚ katonáiról szól, akik a kegyetlen dzsungelben próbáltak életben maradni nap mint nap. „ 1965-ben az amerikai tengerészgyalogosok partra szálltak Vietnamban. Egy újabb szokványos feladatnak tűnt. Amerika végre akarta hajtani azt, ami korábban a franciáknak nem sikerült - rendet tenni a dél-vietnami mocskos bozótháborúban. Az újonc tengerészgyalogosok most tapasztalták meg első ízben a háború füstjét és vérontását Magyar nyelven szinte alig akad vietnami beszámoló, legalábbis 1989 utánról, a katonai témák között ugyanis még mindig a második világháború vezet. Az elmúlt évben azonban megtört a jég, és külön öröm, hogy éppen Charles Henderson műveit választotta az egyik magyar kiadó… ”Kissé faramuci a helyzet, ugyanis a Gold Book Henderson vietnami sorozatának utolsó kötetével, a Jó éjt, Saigonnal kezdte a magyar kiadású szériát, bő egy éve, most pedig az amerikai beavatkozás első évéhez, 1965-höz térnek vissza. A kiválasztást tehát nemigen értem, de fontosabb ennél, hogy egy magyar kiadó végre rászánta magát a délkelet-ázsiai konfliktus vonatkozó könyveinek itthoni megjelentetésére, és ezt külön köszönöm nekik. Remélem, nem állnak meg itt. Az 1948-as születésű Charles Henderson az amerikai tengerészgyalogságnál szolgált – méghozzá huszonhárom éven át, Vietnamtól, Beirúton át az öböl-háborúig, többféle beosztásban. Számos könyvet írt, többek között a híres mesterlövészről, Carlos Hathcockról. (A szerző saját honlapját itt találjuk.) A Hűen mindhalálig egy főleg visszaemlékezések és interjúk alapján készült tényregény. Bátran ajánlható azoknak, akik egyes szám első személyből kívánják megismerni a dzsungelháború élményét. Külön kiemelném, hogy nem egyszerű háborús regényről van szó, hanem inkább egy hónapról hónapra vezetett személyes hangvételű hadinaplóról, amelyben remekül kirajzolódnak az 1965-ös évre jellemző katonai problémák, mindenféle hamis hősködés és melldöngetés nélkül. A kiadvány egyszerű, de nagyon markáns borítóval, keményfedeles változatban került kiadásra. A fordításban sajnos több szakmai és néhány stiláris hiba is akad. A „Kit Carson scouts” például nem „Kit Carson felderítőit” jelenti (főleg, hogy Kit Carson akkor már majdnem száz éve halott volt), hanem a dezertőr észak-vietnamiakból létrehozott alakulatot. Az NVA és az ARVN betűszavakat pedig nyugodtan le lehetett volna fordítani ÉVH-ra és VKH-ra (ahogy anno A szakasz című könyvben is tették), illetve a tipikus angolszász mértékegységek (köbláb, mérföld, stb.) szintén átváltásra lettek volna érdemesek...”(monty blogja) Hűen mindhalálig (Marshalling the Faithful) Írta: Charles Henderson Gold Book, 2009 Fordította: Novák Gábor 370 oldal Monty blogja

Pearl Harbor

PEARL HARBOR NEWT GINGRICH, WILLIAM R. FORSTCHEN PEARL HARBOR Gold Book Kiadó A kiadó Franklin D. Roosevelt 1941. december 8-ai beszéde összesen hat és fél percig tartott. Ám szavai és hangsúlya a monológ alatt, melyet később a „szégyen beszédének” neveztek el, olyan hullámokat keltett a nemzetben és az egész világon, melyek még ma sem ültek el. A Pearl Harbor elleni japán támadás példa nélkül álló történelmi következtetésekhez vezetett, és nemcsak egy veszélyes háború mélységébe rántotta Amerikát, hanem mindörökre megváltoztatta a mindennapi élet kényelmét és biztonságát. December 8. a nyilvánosság előtti beszéd és a hadüzenet napja volt: a cselekvésé, a harcé, a tervezésé és a későbbi győzelmeké. Ez a nap az amerikai történelem meghatározó és jelentőségteljes pillanata. A neves írók, Newt Gingrich és William R. Forstchen az amerikai polgárháborúról szóló sorozatuk után most egy újabb epikus kalandba vágnak bele, képzelőerejükkel és ismereteikkel a Pearl Harbor elleni támadást, a „becstelenség napját” tárják elénk. A Pearl Harbor a történelmi esemény szereplőinek és eseményeinek teljes spektrumát felöleli, a nemzetek vezetőitől és a tengernagyoktól a háború káoszába zuhant egyszerű lakosok nézőpontjáig. A magával ragadó történet a japán császár képviselőházától az amerikai Fehér Házig, a repülőgép-hordozók fedélzetétől a japán Haditengerészeti Akadémia sportpályájáig olyan epizódokat és helyszíneket idéz fel, mint az 1930-as évek rémálomszerű kínai mészárlásai vagy James Watson fregattkapitány, a katasztrofális támadás érkezését megsejtő kódfejtő magányos irodája. Ez a történet intrikáról, átverésről, a háború brutális kegyetlenségéről szól, illetve a két oldal józan gondolkodású és az elkerülhetetlen, titáni összecsapást megakadályozni próbáló embereinek erőfeszítéseiről. Gingrich és Forstchen új megközelítésükben – melyet ők maguk „aktív történelemnek” neveznek – azt vizsgálják, hogyan hatott volna az amerikai történelemre egyetlen döntés megváltoztatása. A Pearl Harborban felteszik a kérdést, hogy plusz egy ember jelenléte a japán támadó haderőben hogyan alakíthatta volna át a háborút. A könyv nemcsak a történtek felelevenítése, hanem egyben ma is érvényes figyelmeztetésül is szolgál, megmutatja, mi történhet, amikor a kommunikáció és a megértés kudarcot vall, és amikor egy nemzet nincs felkészülve a küszöbön álló csapásra. A Pearl Harbor lenyűgöző, aprólékos kutatómunkával készült saga, ugyanakkor nagyszerű regény azoknak az embereknek a bátorságáról, akik részt vettek a világtörténelem e kataklizmatikus eseményében. A csendes-óceáni háborúról szóló drámai, új sorozat bevezető könyve, hátborzongató beszámoló az első nap történéseiről. A SZERZŐ(K)RŐL Newt Gingrich, a képviselőház egykori elnöke több sikeres könyv szerzője, köztük a Gettysburgé és a Grant Comes Easté. A Védelempolitikai Tanács tagja, az Egyesült Nemzetek Taktikai Egységének társelnöke, a tábornokoknak képzést nyújtó „Egyesített hadműveletek” tanfolyam leghosszabb ideje szolgáló oktatója. Húsz évig volt szenátusi tag, a Time magazin 1995-ben az „év emberének” választotta. Az Egészségfejlesztő Központ alapítója. Jelenleg Virgi­niában él feleségével, Callistával; a családhoz tartozik még két lány, két vő és két unoka. William R. Forstchen (PhD) az észak-carolinai Montreat egyetemi önkormányzatának tagja. Doktori címét a Purdue Egyetemen szerezte, szakterülete az amerikai polgárháború volt. Több mint negyven könyv szerzője, köztük a díjnyertes We Look Like Men of War című ifjúsági regényé, amely a „kráter csatájában” is harcoló afroamerikai ezredről szól, és a doktori disszertációján alapul. William képzett pilóta, jelenleg egy P–51-es Mustang replika összerakásán dolgozik. Az észak-carolinai Asheville mellett él feleségével, Sharonnal és lányával, Meghannel.

Norman Mailer Hitler-életrajza

Norman Mailer Hitler életrajza Hitler gyermekkoráról vall a szemtanú A félfaszú óriás nyilatkozata 1941-ből: ” A salzburgi táj fölött messzire eltekintve, eltávolodva a mindennapoktól, érnek meg zseniális, világ -felforgató alkotásaim. Az ilyen pillanatokban úgy érzem, már nem is tartozom a halandók közé.”(Hitler) Fura példa a vezér egykori osztálytársának, Eugen Wasner-nek esete. Wasener, aki a déli fronton szolgált, egy gyalogsági csapatnál, bajtársainak egy mulatságos történetet mesélt el a nyolcéves vezérről, amelyet „leondingi gyerekcsínyként” részletesen ecsetelt. Dr. Güstrow, Wasner későbbi védőügyvédje, Wasner pedig maga a bíróság előtt mondta jegyzőkönyvbe a történetet. . „Ugyan már, az Adi? Hisz az kiskorától lökött, azóta, hogy egy kecskebak leharapta a fél fütykösét!... Igenis, magam láttam. Fogadott velünk az Adi, hogy egy kecskebaknak a pofájába vizel. Amikor kinevettük, azt mondta: ’Gyertek csak velem, kimegyünk a rétre, ott van egy kecske bak!’ A réten én tartottam a lábam közt a kecskebakot, egy barátunk pedig bottal szétfeszítette a kecskebak pofáját, és az Adi belepisilt a kecske bak pofájába. Amikor épp csinálta, a barátunk elvette a botot, a bak összecsukta a pofáját és beleharapott Adi fütykösébe. Na, szörnyen üvöltött ám az Adi és elrohant.’ Eugen Wasnert a történetért előbb a spandaui börtönbe vitték, majd dr. Gastner kétségbeesett erőfeszítései ellenére „a vezér galád rágalmazása és a hadsereg bomlasztása miatt” halálra ítélték és ki is végezték. Adi, Adolf Hitler volt( . Anton Neumayer: Diktátorok orvosi szemmel,(Perfekt Kiadó) Mi lett volna, mire vitte volna, ha az egész megmarad? Kerekes Tamás Nos, a közismert Norman Mailer is Hitler gyermekkorát választotta legújabb regénye tárgyául.(Várkastély a vadonban) A kötet címéneek a magyarázatát maga a narrátor meséli el: hisz a Várskastély a vadonban német fordítása így szól: Das Schloss im Wald, a foglyok hívták így a felszabadított koncentrációs tábort. Schlossimwald egy sík mezőn állt, amely valaha burgonyaföld volt. Fát nem sokat látni, és kastélynak sincs nyoma sem. A láthatár, mondhatni, teljesen érdektelen. Nos, éppen ezért nevezték el a tábort a foglyok., közülük is a legeszesebbek. Akik tudták, hogy a humorukat bármi áron meg kell őrizni. Ebben volt az erejük. Talán nem meglep, hogy azok a foglyok, akik ezt kitalálták ezt a gúnynevet, mind berliniek voltak. A Krafft – Ebbingen, Jungon, Szondi Lipóton és katolikus interperszonalizmuso n nevelkedtek és lélekben vagy a valóságban talán gyakorolják is a pszicheoterapeutikát , meg lesznek a döbbenve, a most következő problémák tömegével szembesít bennünket, Mailer, mondhatni azzal a szándékkal, hogy ezek voltak a hitleri személyiség kibontakozás fontos csomópontjai.-„Úgy kezdődött, hogy a szép, nagy malac egyszercsak kedvetlen lett és ingerlékeny. És a helyzet napról napra romlott. Angela annyira el volt keseredve, hogy Alois( Hitler apja Kerekes Tamás) lenyelte a büszkeségét, és tanácsot kért a három legközelebbi szomszédjától. Csak későn eszmélt rá, hogy megfeledkezett arról az aranyszabályról, amire még Johann Nepomuk tanította meg, amikor még tízéves sem volt, nevezetesen, hogy nincs szabály, főleg, ha az embert, balszerencséjére, valami baj éri. A legnagyobb eszű barátok se tudnak majd megegyezni, hogy mi volna a teendő. Mi sem természetesebb ennél. Hiszen minden parasztnak megvan a maga módszere a beteg disznók gyógyításnak. A három szomszéd közül az egyik hánytatót javasolt, a másik valami olyasmit, ami eldugítja, a harmadik pedig épp az ellenkezőjét. Az egyik tanács sem vált be. A kocának előbb elállt a lélegzete, aztán vért hányt, és akkor vége lett. Mind a három szomszéd azt gyanította, hogy a beleivel vagy a gyomrával van valami baj. Mi baja lehet egy disznónak? Ki hallott már olyat, hogy egy ekkora állat tüdővészes legyen? Csakis valami más nyavalyája lehetett. Még az utóbb kihívott állatorvos sem tudta megmondani biztosan. Nem beszélve arról a fáradságról, hogy gödröt kell ásni egy ekkora dögnek. Ach, ach, ach! Norman Mailer végigkíséri a Hitler, előbb Hidler) család páyafutását Költözködéseiket, stációikat. A jelen pillanatban a volt vámtiszt apa így gondolkodik? Miféle haszonra számíthat a gyatra kruplitermésből? Ha összeadja a vetőkrumpli és a koszt árát, majd levonja a napszámos bérét, a kocát és az állatorvos költségét, akkor bizony semmi nem marad a végén. Ha nem lenne dió, amely állítólag jó pénzt hoz, és nincs vele munka., akkor veszteséges lenne a gazdálkodás. Norman Mailer Egy második világháborús történettel, a Meztelenek és holtakkal - sokak szemében a valaha volt legjobb háborús regénnyel - indult Norman Mailer nagyszabású írói pályája. Két emberöltő - káprázatos mesterművek, látványos köz- és talán még látványosabb magánélet, nagy bukások és harsány sikerek - után az agg mesternél a második világháborút kiváltó rettenet a téma újra, és az az eszelős megszállott, aki az emberiségre szabadította a gonoszt. Adolf Hitler. Ki volt Ő? Honnan jött? Miből ered gyűlölete, mely lávaként árasztotta el a földet? Miféle rontó varázs tette a világtörténelem legdémonikusabb figurájává? Személyét ma is döbbenettel vegyes kíváncsiság veszi körül, könyvtárakat töltenek meg a kérdések, a tudós elemzések, a találgatások. Norman Mailer a kutatómunkát regénye narrátorára, az első pillantásra is elég sátáni SS-hírszerzőre, Dietrichre bízza. És Dietrich megszállottan veti bele magát a Schicklgruber-Hiedler család száz esztendejének történetébe. Rejtelmes vagy rossz hírű, akarnok vagy bujaságban megrögzött felmenők vérfertőző kazalalji nászából - lázas verziók szerint egy tizenkilenc éves zsidó kófic fattyaként - jön a világra a kis Adolf, hogy szennyben-gennyben, sárban-ürülékben, állatkínzásban és gyerek-terrorizálásban cseperedjen a nagy célra. A valóságból és rafinált regényírói fogásokból szőtt, lebilincselően elborzasztó történet fölött végig egy pokoli titok lebeg. A Sátán titka.

Régi magyar szerelmes versek

Kiss Gábor (szerkesztő): Szemeid szép ragyogása Régi szerelmes versek Macskássy Izolda rajzaival Tinta Kiadó www.tintakiado.hu SZÓKÖLTÉSZET Oh szerelem! lengő hajak, Hajnalmosoly, rózsás ajak; Magas szemöld, sötét szemek, Honnan nyilak lövellenek: Selyemkarok, picin kacsók, Kis lábak, a táncért valók; Illatlehellet, vallató Beszéd, váltig mulattató. És dobogó meleg kebel, Melyet irígy fátyol lep el, Hullámalak, szobortetem... Hiszen végök sem érhetem, Mind csak a szót vesztegetem. Erdélyi János 64 oldal, A/4, keménytáblás 2940 Ft Régi magyar költők és költőnők - Erdélyi János, Divinyi Mehmed, Balassi Bálint, Madách Gáspár, Rájnis József, Ányos Pál, Kazinczy Ferenc, Pálóczi Horváth Ádám, Batsányi János, Szentjóbi Szabó László, Dayka Gábor, Kis János, Kisfaludy Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Szemere Pál, Ungvárnémeti Tóth László, Kölcsey Ferenc, Katona József, Vörösmarty Mihály, Garay János, Eötvös József, Arany János, Tompa Mihály, Bérczy Károly, Petőfi Sándor, Gyulai Pál, Vajda János Petőfiné Szendrey Júlia, Madách Imre - szerelmes versei ihlették Macskássy Izoldát színes selyemgrafikái megalkotására. A versek és a művészi illusztrációk témája a szerelem: a vágyakozás, az egymásra találás és a beteljesülés Macskássy Izolda Híres korondi fazekascsalád tagjaként, Marosvásárhelyen született 1945-ben.Tanulmányait Erdélyben, majd romániai ösztöndíjjal Ausztriában és Bulgáriában végezte. 1968-ban diplomázott, 1971 óta magyar állampolgár. Selyemre festett alkotásai és selyemkollázs képei mind Magyarországon, mind külföldön népszerűek. Színei derűt és meleget árasztanak. Sok magyarországi kiállítása mellett szerepelt már Angliában, Kanadában, Amerikában, Lengyelországban és Bulgáriában. Rendszeresen kiállít Ausztriában, és állandó tárlata van Németországban. Kedves hangvételű grafikái bizonyára maradandó élményt nyújtanak önnek is. A hatalmas szerelemnek Megemésztő tüze bánt. Te lehetsz írja sebemnek Gyönyörű kis tulipánt! Szemeid szép ragyogása Eleven hajnali tűz, Ajakid harmatozása Sok ezer gondot elűz. Teljesítsd angyali szókkal, Szeretőd amire kért: Ezer ambrózia csókkal Fizetek válaszodért. Csokonai Vitéz Mihály A szerelmes versek TOP 10-e is elkészült, ezen bárki változtathat, mert a szerelemben, akár a háborúban mindent szabad- Kerekes Tamás TOP 10 - Legszebb magyar szerelmes versek collos Keletkezésük időrendjében: 10. Csokonai Vitéz Mihály: Tartózkodó kérelem A hatalmas szerelemnek Megemésztő tüze bánt. Te lehetsz írja sebemnek, Gyönyörű kis tulipánt! Szemeid szép ragyogása Eleven hajnali tűz, Ajakid harmatozása Sok ezer gondot elűz. Teljesítsd angyali szókkal, Szeretőd amire kért: Ezer ambrózia csókkal Fizetek válaszodért. 1803. 9. Vörösmarty Mihály: A merengőhöz Laurának Hová merűlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk ifju szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyűt. 1843. február vége - március eleje 8. Petőfi Sándor : Szeptember végén Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet. Elhull a virág, eliramlik az élet... Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet? Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret! Koltó, 1847. szeptember 7. Vajda János: Húsz év múlva Mint a Montblanc csúcsán a jég, Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szívem, többé nem ég; Nem bántja újabb szenvedély. Körültem csillagmiriád Versenyt kacérkodik, ragyog, Fejemre szórja sugarát; Azért még föl nem olvadok. De néha csöndes éjszakán Elálmodozva, egyedül Múlt ifjúság tündér taván Hattyúi képed fölmerül. És ekkor még szívem kigyúl, Mint hosszú téli éjjelen Montblanc örök hava, ha túl A fölkelõ nap megjelen... 1876. 6. Ady Endre : Héja-nász az avaron Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, Vijjogva, sírva, kergetőzve, Két lankadt szárnyú héja-madár. Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek. Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, Valahol az Őszben megállunk, Fölborzolt tollal, szerelmesen. Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az őszi avaron. 1906. 5. Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú Előttünk már hamvassá vált az út, És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása. Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szivembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le, S lombjából felém az ő lelke reszket? Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szivembe visszatér És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek! 1923. 4. Juhász Gyula : Anna örök Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen Macskassy Izolda vallomasa: Marosvásárhelyi édesanyám vérbeli sportlady volt, bölcs, gyönyörű, és ha 1945-ben másként alakultak volna a dolgok szerintem berepülőpilótának is jó lett volna. Édesapám, a magyar királyi katonatiszt viszont ki volt plakatírozva egész Erdélyben, hogy „élve vagy halva”. A híres korondi fazekas Katona Sándor unokája – „gyermekéveimet fazekak és korongok között töltöttem.” Selyemre találása:”kényes textília, hamar szétfolyik rajta a festék, munka közben nem szabad tétovázni.” Összeállította Kerekes TamásKerekes Roadmovie Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com